Minden, ami Amerika!

/foto:Marta Orlowska/

.

- 26 -

Megszakítottam az utat. Visszatértem a városba, és telefonáltam a doktornőnek, aki egyre csak hitetlenkedett. Azt ismételgette, legyen nyugodt, két héttel ezelőtt minden rendben volt: biztosan képzelődik. Azt feleltem, hogy a vér nem képzelődés, és hogy egy hétig feküdtem egy motelban, és ez alatt állandóan szivárgott belőlem a vér. Megkért, hogy azonnal menjek el hozzá. Szokott optimizmusával,mosolyogva várt az ajtóban. Meg se vártam, hogy mondja, gyorsan levetkőztem. Az ágyra feküdtem, ő meg a szívemre tette a kezét. Felkiáltott: „Milyen erősen ver! Akkora zajt csap, mint egy üstdob!" Se ma kedvességére, sem a mosolyára nem reagáltam. Már nem tartottam igényt a mások megértésére, biztosan tudtam, hogy egy teljesen felesleges, titkon remélt és talán alapjában vágyott szertartás részese vagyok. Mindenre felkészültem, mindenbe belenyugodtam, úgy éreztem, képtelen lennék bármilyen reakcióra, mert én már mindent elmondtam, amit el kellett mondani, és végig szenvedtem, amit végig kellett szenvednem. De amikor a szertartás kezdetét vette, megértettem, hogy erre sose leszek felkészülve,sose. Már önmagukban a kérdések és a válaszok is fájdalmat okoztak. „Soha nem érezte az utóbbi időben megmozdulni?" „Nem." „Nem érezte magán,hogy kicsit nehézkesebb, esetlenebb lett?" „Nem."„És mikor fordult meg először a fejében, hogy..."„Azon a borzalmas országúton, mielőtt a motelba értem." „Ebből még fölösleges bármire is következtetni. Bízza rám a dolgot, jó?" Kitakarta a hasamat, és megjegyezte, hogy tényleg laposabbnak látszik, mint volt. Megnyomkodta a mellemet, és azt mondta,hogy valóban, mintha most nem lenne olyan duzzadt, mint volt. Gumikesztyűt húzott, és megkeresett téged. Összeráncolta a homlokát, a tekintete elkomorult. „A méh tónust vesztett. Fonnyadt. Ez arra enged következtetni, hogy a gyermek nem növekszik rendesen, hogy egyáltalán nem növekszik. Kéne egy biológiai vizsgálatot végeznünk és várni néhány napot." Aztán lehúzta a gumikesztyűt, és a szemétbe dobta. Mindkét kezével az ágyra támaszkodott.Szomorúan rám nézett. ,Jobb, ha most rögtön megmondom. Magának van igaza. Nem növekszik. Legalább két hete, de az is lehet, hogy három. Legyenerős, vége. Meghalt." Nem szóltam. Meg se moccantam. A szemem se rebbent. Feküdtem az ágyon, kő és csend lett a testem. Kő és csend az agyam is. Elhagytak a gondolatok, a szavak. Csak egyvalamit éreztem: elviselhetetlen súly nehezedett a gyomromra, láthatatlan ólomtömeg, s olyan erővel lapított, mintha csendben rám szakadt volna az ég. Ebbe a teljes mozdulatlanságba,ebbe a rezzenéstelen csöndbe mint puskagolyók vágódtak a doktornő szavai: „Bátorság, keljen föl! Öltözzön fel!" Felkeltem, de a lábam a kőnél is merevebb volt, embertelen erőfeszítésembe került, hogy  engedelmességre bírjam. Miközben öltözködtem,meghallottam a saját hangomat, amely azt kérdezte,hogy most mi a teendőm, aztán egy másik hang válaszolt: „Semmi. Ő egy ideig még ott marad bent. Aztán majd magától távozik." Bólintottam. A másik hang beszélt, egyre beszélt, hatalmas szófolyam hömpölygött vége érhetetlenül, hogy ne hagyjam el magam, gyakran megesik, hogy a nem tökéletes,nem jól fejlődő gyerekek elmennek, senki se akar nem tökéletes, nem jól fejlett gyereket a világra hozni, ne ítéljem el magam, ne vádoljam magam olyan bűnökkel, amiket el sem követtem, a terhességnek csak természetes körülmények között szabad lezajlania, ő nem ért egyet azokkal, akik hónapokra ágyba parancsolják a nőket, és megakadályozzák, hogy a természet végezze a maga dolgát. Fizettem. Egy fejbólintással köszöntem el tőle. Nagyra nőtt hasak sorfala közt mentem kifelé, és mintha ezek a nagy hasak provokálóan meredtek volna az én lapos hasam felé,amiben már csak egy halott volt, és végre megmozdult az agyam, gondoltam valamit. Azt gondoltam:„Úgy történt, ahogy történnie kellett. Akkor viszont legyünk következetesek." Ez a következetesség szó gyötrőn és mardosón kísért egészen a szállodáig: következetesség, következetesség, következetesség. De amikor beléptem a szobámba, és megláttam a bölcsőt, a zenélődobozt, a ruhácskáidat, nyüszíteni  kezdtem. Az ágyra zuhantam, és közben újabb nyü-szítés szakadt ki belőlem, aztán megint egy másik és újra egy, míg végül a testem legmélyéből, onnan,ahol te már csak mint egy semmit sem érő húsdarab nyugszol, feltört a zokogás, és szétzúzta a követ, ezer darabra törte, porrá morzsolta. Üvöltöttem. És elájultam.

.

/Oriana Fallaci/

.

- 25 -

Volt egyszer egy nő, aki egy darabka Holdat álmodott magának. Nem ragaszkodott hozzá, hogy épp egy darabka legyen, megelégedett volna egy kis Hold-porral is. Egyáltalán nem volt bizarr vagy megvalósíthatatlan ez az álom. A nő ismerte azokat azembereket, akik a Holdra jártak, akkoriban nagy divat volt a Holdra járni. Ezek az emberek a Földnek egy pontjáról indultak, innen nem messze, kis vashajóban utaztak, ami egy magas rakéta tetejére volt erő-sítve, és mindannyiszor, amikor a rakéta hatalmas robajjal tűzvirágokat szórva, mint egy üstökös, felszökkent az égbe, a nő nagyon boldog volt. Azt kiáltotta a rakétának: „Go, go, go! Menj, menj, menj!"Aztán aggódva és féltékenyen figyelte az emberek utazását, akik három nap, három éjjel repültek a sötétben.Sótlan emberek voltak ezek, akik a Holdra jártak. Buta fa arcuk volt, és nem tudtak sírni, és nemtudtak nevetni sem. A Hold számukra tudományos vállalkozás volt, semmi több, a technológia újabb térhódítása. Utazás közben sosem beszéltek szép dolgokról, csak számokat és képleteket és unalmas információkat közöltek egymással, s ha nagy ritkán emberibb dolgokra váltottak, akkor is csak egy futballcsapat eredménye után tudakolóztak. Amikor aztán leszálltak a Holdon, még kevesebbet beszéltek.Legfeljebb két-három betanult mondatot váltottakegymással. Azután leszúrtak egy bádogzászlót, és a gépemberek mozdulataival, persze előre kiszámított mozdulatok szerint, kis szertartást rögtönöztek. Miután összepiszkolták a Holdat az ürülékükkel, ami persze ott maradt, és tanúsította, hogy itt járt az Ember, visszaindultak a Földre. Az ürülékük dobozokban volt, és a dobozokat a zászlóval együtt ott hagyták, és ha tudtál róla, többé nem nézhettél úgy a Holdra, hogy eszedbe ne jusson: „Ott van fent az ürülékük is." Aztán kövekkel és porral megrakodva visszaérkeztek. Hold-kővel és Hold-porral. A porral,amiről a nő álmodott. És amikor találkozott velük,koldult tőlük (koldultam tőlük): „Adsz egy kis Holdat? Neked annyi van!" De mindig azt válaszolták:nem-lehet-tilos. Az egész Hold a laboratóriumokba vándorolt, és olyan emberek íróasztalára került, akik számára a Holdra menni tudományos vállalkozás volt, semmi több, a technológia újabb térhódítása.Sótlan emberek voltak, mert lelketlen emberek voltak. De mégis akadt köztük egy, aki úgy tűnt, valamivel jobb a többinél. Tudott nevetni és sírni. Csúf kis emberke volt, ritkás fogakkal, és nagyon-nagyon félt. Hogy a félelmét palástolja, folyton nevetett, és vicces kalapokat hordott. Ezért lettem a barátja, meg azért, mert tudta, hogy nem méltó a Holdhoz. Ha találkoztunk, mindig szóba hozta: „Mit fogok majd ott fönt mondani? Nem vagyok költő, nem tudok szépés mély dolgokat mondani." Néhány nappal a Holdra indulása előtt eljött hozzám elköszönni, és megkérdezte, hogy mit mondjon a Holdon. Azt feleltem neki, hogy mondjon valami igaz, becsületes dolgot,mondja például azt, hogy ő egy kis ember, aki tele van félelemmel, mert egy kis ember. Ez tetszett nekiés megesküdött: „Ha visszajövök, hozok neked egy darabka Holdat. Hold-port." Felment, aztán visszajött. De közben megváltozott. Ha telefonáltam neki,hogy emlékeztessem az ígéretére, kitérő válaszokat adott. Aztán egy este meghívott magához vacsorára,és én rohantam, mert azt hittem, hogy végre ide akarja adni a Holdat. Az asztalnál nyughatatlan voltam, a vacsorának mintha sosem akart volna vége lenni. Amikor befejeztük, azt mondta: „Most megmutatom neked a Holdat." Nem azt mondta: „Most odaadom neked a Holdat", hanem „megmutatom neked a Holdat". De én nem figyeltem fel a különbségre. Továbbra is vicces kalapokat viselt, és idétlenül nevetgélt, nem is sejtettem, hogy fent az égben azt a csöpp lelkét is elveszítette.Rám kacsintott, és átkísért a dolgozószobájába. Játékos mozdulatokkal kinyitott egy kulcsra zárt szekrényt. A szekrényben csak néhány tárgyat tartott: egy ásóféleséget, egy kapaféleséget és egy csövet... Mindet furcsa, ezüstösszürke színű por borította. A Hold-por. Erős szívdobogás jött rám. Kinyújtottam a kezem, és óvatosan megfogtam az ásót. Könnyű volt, szinte súlytalan, és a por, mintha púder lett volna, ezüsthártya, amely úgy tapadt a bőrömhöz,mintha egy második, ezüstös bőröm keletkezett volna, és nem is tudom elmondani, mit éreztem, ahogy néztem a Holdat a kezemen. Talán azt éreztem, hogy kiterjedek térben és időben, vagy hogy elérem az elérhetetlent, belépek a végtelenbe. Persze, ezeket csak most gondolom. Akkor nem tudtam gondolkozni.Akárhogy is kutatok az emlékezetemben, nem tör-tént más, csak hogy álltam megbabonázva, kezemben az ásóval, és azt sem vettem észre, hogy ő egyre türelmetlenebb: mintha attól félt volna, hogy a szeme láttára rabolják el egy kincsét, aminek a puszta látványát sem szívesen engedi át másnak. Amikor észrevettem magam, visszaadtam neki az ásót, és azt suttogtam:„Köszönöm. És most add ide az én Hold-ajándékomat!" Erre megkeményedett: „Miről beszélsz?"„A Hold-porról, amit megígértél." „Már megkaptad.Hagytam, hogy megérintsd." Azt hittem, viccel. Évhosszúságú percek teltek el, amíg rájöttem, hogy nem viccel, hogy számára ez az ígéret csak annyi volt, hogy hagyta nekem megérinteni az ásót. Mint amikor a szegények megcsodálhatják a kirakatban az ékszereket, vagy jó messziről nézhetnek egy ünnepséget, amelyen nem vehetnek részt. Meglepetésemben és fájdalmamban képtelen voltam a szemébe mondani, hogy becsapott, hogy nyomorúságosan bánt el velem. Azt mondogattam magamban: rá kell ébresztenem, hogy ez aljasság. És ebben a buta hitben elkezdtem könyörögni, magyarázkodtam, hogy én nem egy nagy darab Holdra gondoltam, csak egykis Holdport kértem tőle, amit meg is ígért, hisz miaz neki, tele van vele a szekrénye, az összes tárgyatpor borítja, azzal is beérném, ha megengedné, hogyegy papírra vagy valamire, ami nem a bőröm, rásöpörhessek egy kis Holdport, hogy majd az eljövendő időkben nézegethessem; tudhatja, nem szeszélyből kérem, ez volt az életem nagy vágya. De minél job-ban megalázkodtam, annál elutasítóbb lett. Jeges tekintettel nézett rám, és hallgatott. Aztán szó nélkül becsukta a szekrényt, és kiment a szobából. A felesége átszólt a szalonból, hogy kérünk-e kávét.Nem válaszoltam. Mozdulatlanul néztemHolddal borított tenyeremet. Ott volt a Hold a kezemben, és nem tudtam hova letenni, nem tudtam,hogyan vigyázhatnék rá. Ha bármihez hozzáérek,vége. Az agyam hiába kereste a megoldást, hiába 

töprengtem valami furfangon, aminek segítségévelmenthetném a menthetőt, köd telepedett az agyamra,és a ködön át csak ennyi hallatszott: „Mintha a púdert szednéd le. Akármibe beletörlöd, nincs tovább."Ez volt a legnagyobb gyötrelem, ezzel a kegyetlenséggel még Tantalosz sem találkozott. Tantalosz elől akkor tűntek el a tárgyak, amikor kinyújtotta feléjüka kezét, nem azután váltak semmivé, hogy már megfogta őket. Vetettem egy utolsó pillantást ezüstös kezemre, lehetetlen pózban tartottam fölfelé a tenyeremet, mintha koldultam volna, a könnyeimmel együtt nyeltem a vágyaimat, és kesernyésen mosolyogtam.Végtelen távolságból elért hozzám a Hold, a bőrömre telepedett, és én most arra készülök, hogy eldobjam magamtól. Örökre. Még ha akartam volna, sem maradhattam volna így, eltartott ujjakkal, vigyázva, nehogy bármihez hozzáérjek. Előbb-utóbb úgyis leteszem valahová a kezem, és akkor az egész semmivé foszlik, mint a füst: egy kegyetlen idióta kegyetlen tréfája. Dühösen ökölbe szorítottam a kezemet. Aztán újra szétnyitottam. Már csak piszkos, összeku-szált vonalak arabeszkje látszott a tenyeremen.Ahogy néztem, elfogott az undor. Ezért az undorért vártam és álmodoztam annyit?Amikor eljöttem tőlük, a Hold fehér volt, fehéren fénylett az éjszaka. Párás szemmel néztem a 

Holdat, és megjegyeztem: ha létezik egy tiszta, fehér dolog, azt valaki rögtön össze mocskolja az ürülékével. Aztán megkérdeztem magamtól: miért? De miért? A szállodában kinyitottam a vízcsapot, és alátettem a kezem. Fekete lé csöpögött a kagylóba, aztán eltűnt a fekete örvény a lefolyóban, és tudod, mit mondok neked, gyermekem? Te is olyan vagy, mint a Holdam, mint az én Hold-porom. Egyre erősödnek a görcsök, nem tudok tovább vezetni. Csak találnék egy motelt, hogy megállhassak, hogy kipihenhessem magam. Friss aggyal talán rájönnék a megoldásra,hogyan menthetném a menthetőt: hogy tarthatnám meg a Holdamat. Nem akarom ismét elveszíteni a Holdat, nem akarom egy lefolyóban eltűnni látni. De hiába minden. Ugyanazt a bénító bizonyosságot érzem, mint akkor éjjel, amikor rádöbbentem, hogy létezel, és tudom, hogy épp most szűnsz meg létezni.

.

/Oriana Fallaci/

/foto:Marta Orlowska/

- 24 -

Még hogy ennek az országnak az útjai kényelmesek és simák, és hogy az ország kocsijai jól rugóznak: doktornő, maga hazudott! És én nem vagyok sirály. Most mit csináljak, gyermekem? Menjek tovább,vagy forduljak vissza? Nem sok értelme van visszafordulni: újra meg kéne tennem ezt a rémes szakaszt. 

Viszont ha tovább megyek, reménykedhetem, hogy javul a helyzet. Ha volna bennem retorikus hajlam,most azt mondanám, hogy olyan ez az út, mint az életem: csupa lyuk, gödör, nehézség. Egyszer megismerkedtem egy íróval, aki azt mondta, hogy mindenkinek olyan élet jut, amilyet érdemel. Mintha csak azt mondta volna, hogy a szegény azt érdemli,hogy szegény legyen, a vak meg azt érdemli, hogy vak legyen. Ostoba ember, jóllehet intelligens író.Észre fogod venni, hogy milyen vékony kis szál választja el az intelligenciát az ostobaságtól. S ha ez a szál elszakad, a két dolog egymásba mosódik, mint a szerelem és a gyűlölet, az élet és a halál - akár férfi vagy, akár nő. Újabban ismét foglalkoztat a gondolat,hogy fiú vagy-e vagy lány, de most már azt szeretném, ha férfi lennél. Akkor nem kéne a havonkénti vérzés iskoláját járnod, s nem éreznéd magad bűnösnek, amiért éppen egy lyukakkal és gödrökkel teli úton autózol. Nem éreznéd rosszul magad, ahogy most én, és te valóban, komolyan felszállhatnál a kékségbe, nem úgy, mint én: hiába erőlködöm, nem repülök, csak szökdécselek, mint egy pulyka. Igazuk van a nőknek, akik elégetik a melltartót. Igazuk van? Nekik sem sikerült feltalálniuk, hogyan folytatódjon a világ gyerekek nélkül. Már pedig a gyerekeket nők szülik. Olvastam egy sci-fi novellát, amely egy olyan bolygón játszódik, ahol nem kettő, hanem hét személy kell a nemzéshez. De nagyon nehéz olyat talál-ni, hogy az a hét meg is feleljen egymásnak, és hogymind a heten ugyanazt akarják, mert nemcsak az ak-tusról van szó, hanem arról is, hogy mind a heten te-herbe is essenek, így aztán lassacskán kipusztul a faj,elnéptelenedik a bolygó. Olvastam egy másik novellát, ahol a főhősnek elég egy lúgos oldat vagy egy pohár sós víz. Beleugrik és bumm! Kettő lesz belőle.Egyszerű sejthasadás játszódik le, és abban a pillanatban, amikor a főhős ketté válik, megszűnik önmaga lenni: én-öngyilkosságot követ el. De nem hal meg, és nincs kilenc hónap pokoli szenvedés. Szenvedés? Van, akinek ez maga a mennybe menetel.Mégiscsak az a legjobb megoldás, amit az elején mondtam. Kivenni az embriót az anya hasából, és át-rakni egy olyan nő hasába, aki hajlandó befogadni,türelmesebb nálam és kedvesebb is nálam... Azt hiszem, lázas vagyok. Megint kezdődnek a görcsök.Nem kell tudomást venni róluk. De hogyan? Talán ha egészen más dolgokra gondolnék. Elmesélhetnék neked egy mesét. Már olyan rég nem meséltem neked... íme. 

.

/Oriana Fallaci/

/foto:Marta Orlowska/

- 23 -

 Vásároltam neked egy bölcsőt. Már megvettem,amikor eszembe jutott, hogy a babona szerint ugyanolyan szerencsétlenséget jelent szülés előtt bölcsőtvenni, mint virágot ágyra tenni. De nem törődöm a babonával. Ez egy indián bölcső, az a fajta, amit a hátán hord az ember. Sárga és zöld és piros, mint PánPéter. Majd a hátamra veszlek, mindenhová így me-gyünk, és az emberek összemosolyognak mögöttünk:nézd ezt a két bolondos gyereket! Ruhákat is vettem neked: ingecskéket, rugdalózókat, és vettem egy szép zenélődobozt is. Vidám keringőt játszik. Amikor telefonon elmondtam a barátnőmnek, megjegyezte, hogy nem vagyok egészen normális. De a hangjában elégedettség érződött, már nyoma sem volt az elutazásom előtti aggodalmaskodásnak: mi-lesz-ha-a-repü-lőn-veszíted el? Ő aggódott, aki azt tanácsolta, hogy rögtön az elején szabaduljak meg tőled. Tényleg rendes nő. Soha nem is hánytam a szemére, hogy elküldte hozzám apádat. Tudod, mire jutottam apáddal kapcsolatban? Egy férfi, aki elfogadja, hogy úgy elzavarják, ahogy én őt elzavartam, nem eldobandó ember, írt utána egy levelet. Meghatott. Hitvány vagyok, írta, mert ember vagyok, de mert ember vagyok, igényt tartok a feloldozásra. Azt hiszem, az atavisztikus ösztön hatására most már szeretné, ha megszületnél. Majd meglátjuk, mi legyen vele: néha a szükségtelen bútorról is bebizonyosodik, hogy mégiscsak lehet valamire használni. Tény, hogy nem akarok az ellensége lenni. Ebbe a mindenkivel kötött fegyverszünetembe valóban mindenki beletartozik:ő, az orvosok, a főnököm. Ha láttad volna a főnököt,amikor bejelentettem az indulásunkat! Azt ismételgette: „Na, ez egy jó hír. Remek, nem fogja megbánni!"  Nem is fogom megbánni. Az ember csak úgy számíthat mások becsülésére, ha van önbecsülése, és csak akkor hisznek benne, ha ő is hisz magában.

Jóéjszakát, gyermekem. Holnap indulunk arra az utazásra, autóval. Szeretnék neked egy verset írni a megkönnyebbülésemről, a megtalált bizalomról, a vágyamról, hogy legszívesebben virágkoszorúkkal borítanám a háztetőket, a templomokat, a felhőket;úgy érzem magam, mint a hatalmas kékségben repülő sirály, távol a szennytől, a szomorúságtól, magasan a tenger fölött, amely odafentről mindig tisztának látszik. Alapjában véve a bátorság optimizmus.Eddig azért nem voltam optimista, mert nem voltam bátor.

.

/Oriana Fallaci/

/foto:Marta Orlowska/

- 22 -

Ezért kellett akkora hűhót csapni? Nagyon jól érezzük magunkat ebben az országban, ahová jöttünk. Az egész úton jól éreztük magunkat, az érkezéskor is és azután is. Semmi görcs, semmi fájdalom,semmi hányinger. Az orvos jóslata egyáltalán nem vált be: a doktornőnek is ez a véleménye, aki tegnap megvizsgált. Szimpatikus nő. Miután finoman kitapogatott téged, azt mondta, nem lát okot a nyugtalanságra, a kolléga úr túlságosan borúlátó és óvatos;egy csepp vér, ugyan már! Vannak nők, akik egész terhességük alatt véreznek, és aztán az egészségtől majd kicsattanó gyerekeket hoznak világra. Ágyban feküdni szerinte természet ellenes helyzet és túlzott elővigyázatosság. Egyik páciense például, aki hivatásos táncosnő, még az ötödik hónap után is állandóan fellépett a pas à deux-ben. Velem kapcsolatban csak azon csodálkozik, hogy olyan kicsi a hasam. Igaz, a táncosnőnek is körülbelül ilyen lapos hasa volt. Ha gondolom, csak folytassam a kolléga úr által felírt gyógyszerek szedését, de főként hagyjam, hogy a természet végezze a maga dolgát. Egyetlen tanácsot ad: ne nagyon vezessek autót. Elmagyaráztam neki,hogy egy legalább tíznapos útra kell mennem kocsival. Megkérdezte, hogy valóban szükséges-e. Igen,válaszoltam, s ekkor néhány percig hallgatott. Végül azt mondta, talán nem lesz baj; az ország útjai kényelmesek, simák, és az ország kocsijai jól rugóznak.Az a fontos, hogy ne hajszoljam túl magam, és két-három óránként tartsak pihenőt. Figyelsz? Arról beszélek, hogy békét kötöttem veled, végül is jó barátok vagyunk. Arról beszélek, hogy sajnálom, amiért olyan rossz voltam hozzád, és magamra haragítottalak, s még jobban sajnálnám, ha megsértődtél volna,s azért nem rugdalsz. A kórház óta egyszer sem éreztelek. Néha, amikor erre gondolok, összeráncolom a homlokom.De nem tart sokáig. Hamar visszatalálok a nyugalmamhoz: tudod, hogy megváltoztam? Amióta ismét a régi életemet élem, mintha kicseréltek volna:röpködök, mint egy madár. Valóban volt olyan pillanat, amikor meg akartam halni? Örült voltam. Olyan szép az élet, a fény. Olyan szépek a fák és szép a föld és szép a tenger. Hatalmas itt a tenger: eljut hozzád az illata, hallod a mormolását? És szép a munka is,ha az emberben öröm motoszkál. Tévedtem, amikor azt mondtam, hogy a munka minden esetben fáraszt és megaláz. Bocsáss meg: a harag és a szorongás láttatta velem ilyen sötéten a dolgokat. A sötétről jut eszembe: ismét feléledt bennem a türelmetlenség,hogy már kerülj ki valahogy onnan. De félek is, hogy elbátortalanítottalak, amikor arról beszéltem neked, hogy nem létezik igazi szabadság, és hogy az egyetlen lehetséges állapot a magány. Felejtsd el ezeket a butaságokat: szükségünk van egymásra. Az élet egymás felkarolásának, megnyugtatásának, segítésének közössége. A fák is szebben virágoznak, ha nem egymagukban állnak, a madarak csoportokban vándorolnak, a halak rajokban úsznak. Mi lenne velünk egyedül? Úgy éreznénk magunkat, mint az asztronauták a Holdon, akiket fojtogat a félelem és a sietség, hogy mielőbb visszatérhessenek. Igyekezz, daráld le azt a hátralévő néhány hónapot, és bukkanj ki félelem nélkül a fényre. Az első pillanatban majd elvakít, vissza rettent, de aztán olyan örömmé válik,amit nem lehet nélkülözni. Bánom, hogy folyton csak szomorú dolgokkal példálóztam, és sosem meséltem neked a hajnal ragyogásáról, a csók édes ízéről, az ételek illatáról. Bánom, hogy sosem nevettettelek meg. Ha a meséim után ítélkeznél, jogosan gondolnád, hogy egy folyton feketében járó Elektra-féleség vagyok. Mostantól úgy kell elképzelned engem, mint egy Pán Pétert, aki sárga, zöld és piros ruhákat hord,és mindig arra készül, hogy virágfüzérekkel borítsa a háztetőket, a templomtornyokat és a felhőket, amelyek nem változnak esővé. Boldogok leszünk mi együtt, mert alapjában véve én is gyerek vagyok. Tudod, mekkora örömet szerez nekem a játék? Ma éjjel,hazaérve a szállodába, össze cseréltem az ajtók elé rakott cipőket és a reggeli rendeléseket. Másnap óriási zűrzavar támadt. Egy asszony a saját cipője helyén egy férfi mokaszint talált, és követelte, hogy adják vissza neki a magas sarkú szandálját; egy férfi teniszcipőt talált a sajátja helyén, és a csizmáját követelte; volt, aki azért tiltakozott, mert ő nem ünnepi ebédet kért, hanem egy citromos teát. Az ajtóra szorítottam a fülemet, hallgatóztam, és olyan felszabadultan nevettem, mint utoljára gyermekkoromban. Akkor boldog voltam, mert minden mozdulatom játék volt.

.

/Oriana Fallaci/

- 21 -

Gyilkosnak nevezett. A fehér ing bástyája mögül már nem az orvos, hanem a bíró dörögte, hogy legalapvetőbb anyai, asszonyi és állampolgári kötelességeimet szegem meg. Azt üvöltötte, hogy már a kórházat elhagyni is gonosztett, az ágyból kiszállni is bűncselekmény, de egy utazás, az szándékos emberölés, és a törvénynek ugyan úgy kellene lesújtania rám, ahogy lesújt a többi gyilkosra. Aztán könyörgőre fogta, a fényképeddel igyekezett meggyőzni. Ha van bennem egy csöpp emberi érzés, alaposan nézzelek meg: már teljes egészében gyermek vagy. A szád nem csak távolról emlékeztet egy szájra, hanem valódi száj. Az orrod nem csak távolról emlékeztet egy orra, hanem valódi orr. Az arcod sem arcvázlat többé,hanem valódi arc. És ugyan így a tested, a kezed, a lábad, melyen világosan látszanak a körmök. Ugyanilyen világosan látszik egy kis hajkezdemény a jó formájú fejecskén. De ugyanakkor figyeljem meg, milyen törékeny vagy. Nézzem meg a bőrödet: olyan finom, olyan áttetsző, hogy látszik az összes főér, az összes hajszálér és minden ideg. Már nem is vagy olyan pindurka: mostanra legalább tizenhat centi és húsz deka lettél. Már ha akarnék, sem tudnék megszabadulni tőled, ahhoz már későn van. Most mégis olyasmit készülök tenni, ami még az abortusznál is rosszabb. Hallgattam, a szemem sem rebbent. Aztán aláírtam egy papírt, amelyen minden felelősséget elhárít magától a te életeddel és az én életemmel kap-csolatban, és helyette az összes felelősséget én vállalom. Kifelé menet láttam rajta, hogy mérgében majd megüti a guta. És szinte ugyanabban a pillanatban megmozdultál. Megtörtént, amire hónapok óta vágyakoztam. Nyújtózkodtál, talán ásítottál egyet, s közben megböktél. Egy pici kis rúgás. Az első rúgásod... Mint az enyém, amivel anyám tudtára adtam,hogy ne dobjon el magától. Elnehezedett a lábam.Néhány másodpercre a lélegzetem is elállt, a halántékom lüktetni kezdett. Nyilallást éreztem a torkomban, és elvakított egy könnycsepp. Aztán a könnycsepp legördült az arcomra, és a lepedőre esett: paff! De azért fölkeltem az ágyból. Összecsomagoltam.Holnap indulunk, mondtam. Repülővel.

.

/Oriana Fallaci/

/foto:Marta Orlowska/

.

- 20 -

Nem vagyok az a fajta ember, aki megijed, ha vért lát. A nők egész életükben a vér iskoláját járják:minden hónapban maguk elé tárják a vér gyűlöletes látványát. De amikor megláttam a párnámon azt a kis foltot, elhomályosult a szemem, és megbicsaklott a lábam. Elfogott a pánik, aztán a kétségbeesés, és elátkoztam magam. Vádoltam magam az összes bűnért, amit elkövettem ellened, anélkül hogy védekezhettél volna, hogy lázadhattál volna ellenük; kicsi vagy, védtelen és kiszolgáltatva a szeszélyeimnek, a felelőtlenségemnek. Még csak nem is volt piros az a folt. Rózsaszínű volt, halvány rózsaszínű. De ahhoz épp elég, hogy eljuttassa hozzám az üzenetet, hogy közölje: talán a végét járod. Felkaptam a párnát, és rohantam. Az orvos meglepően kedves volt. Nem törődött vele, hogy este van, megvizsgált és azt mondta, nyugodjak meg: nem vagy a halálodon, nem szakadtál le, szenvedtél, ennyi az egész, fenyegető előjelről van szó, nem többről, a teljes nyugalom majd rendbe hozza a dolgokat. De valóban teljesnek kell lennie! Még annyi időre sem kelhetek fel az ágyból,hogy kimenjek a vécére. Ezért legjobb lenne, ha befeküdnék egy kórházba.Kórházban vagyunk. Ennek a szomorú világnak egy szomorú szobájában. Egy hete vagyunk itt, egész idő alatt szinte egyfolytában aludtam attól a rengeteg nyugtatótól. Ma először nem kaptam gyógyszert, de így még rosszabb: nem tudom, hogyan töltsem ki az üresen csordogáló időt. Kértem újságokat, de nem adtak. Kértem egy televíziót, de azt mondták, szó sem lehet róla. Kértem egy telefont,az meg nem működik. Nem jön a barátnőm, apád sem, meggyötör és elbutít a csönd. Egy fehérbe öltözött vadállat foglya vagyok, aki időnként megjelenik egy lutein injekcióval, és kéjesen belém döfi: ahhoz sincs erőm, hogy némi melegséget árasszak feléd.Hosszasan és eredménytelenül elaltatott, elfojtott gondolatok törnek viszont tudatom felszínére, és olyan dolgokat kiáltoznak, melyek létezéséről nem is tudtam. Ilyeneket: Miért kellene nekem ezt az agóniát végigszenvednem? Minek a nevében? A bűnért,hogy magamhoz öleltem egy férfit? Vagy a sejtért,amiből két sejt lett, aztán négy sejt, aztán nyolc sejt és így tovább, anélkül hogy én azt akartam vagy elrendeltem volna? Vagy talán az élet nevében? Na jó,mondjuk, hogy az élet nevében. De miféle élet az,amelyiknek te, aki csak kezdeteidben létezel, fontosabb vagy, mint én, aki teljességemben létezem? Miféle irántad való tisztelet az, amelyik megvonja tőlem a tiszteletet? Mi ez a te létezéshez való jogod, amelyik nem számol az én létezéshez való jogommal?Nincs benned emberség... Emberség! Hát emberi lény vagy te egyáltalán? Elég volna egy cseppnyi pete és egy öt mikron nagyságú spermium, hogy egy emberi lény kialakuljon? Én vagyok emberi lény, aki gondolkozom és beszélek és nevetek és sírok és fára-dozom egy olyan világban, amely dolgok és eszmék létrehozásán fáradozik. Te meg csak egy húsból és vérből való, élő baba vagy, aki nem gondolkozik,nem beszél, nem nevet, nem sír, és csak önmaga kiteljesítésén fáradozik. Amit én benned látok, az nem te vagy: én vagyok! Tudattal ruháztalak föl, beszélgettem veled, de a te tudatod az én tudatom volt, és ami párbeszédünk csak egy monológ: az én monológom! Elég ebből a komédiából, ebből az őrületből.Születésünk előtt, pusztán a természetjog alapján nem vagyunk emberek. Csak később, a születés után válunk emberekké, mert a többi ember közé kerülünk, mert mások segítenek rajtunk, mert egy anya,vagy egy nő, vagy egy férfi, vagy mindegy, hogy ki,megtanít bennünket enni, járni, beszélni, gondolkozni és emberként viselkedni. Az egyetlen dolog, ami bennünket összeköt, kedvesem, egy köldökzsinór. Mi ketten nem vagyunk egy pár. Üldöző és üldözött vagyunk. Te vagy az üldöző és én az üldözött... Besurrantál a testembe, mint egy tolvaj, és elraboltad a hasamat, a véremet, a lélegzetemet. Most már a létemet akarod. Ezt nem fogom engedni. És ha már mindezt kimondtam, tudod, mit mondok neked végezetül? 

Nem is értem, miért kéne nekem gyerek. Sosem éreztem jól magam gyerekek között. Sose sikerült a közelükbe férkőznöm. Ha mosolyogva közeledem hozzájuk, üvölteni kezdenek, mintha bántani akarnám őket. Nem is illik hozzám az anyaszerep. Van nekem elég dolgom az életben. Dolgozom, szeretem a munkámat, és továbbra is végezni akarom. Szép jövő vár rám, nincs szándékomban lemondani róla. Aki feloldozza a szegény asszonyokat, ha már nem akarnak több gyereket, aki feloldozza a megerőszakolt leányt,amiért nem akarja azt a gyereket, annak engem is fel kell oldoznia. Nem csak a szegények és a megerőszakoltak számára van mentség. Itt hagyom ezt a kórházat, és elutazom. Lesz, ami lesz. Ha sikerül megszületned, megszületsz. Ha nem sikerül, meghalsz. Én nem öllek meg téged, félre ne érts: egyszerűen nem segédkezem tovább, hogy a végletekig zsarnokoskodhass és...Nem ebben egyeztünk meg, tudom. De az egyezség olyan megállapodás, ahol mindenki azért ad, hogy kapjon, és amikor mi aláírtuk, én még nem tudtam, hogy te majd mindent követelsz, és semmit sem adsz cserében. Egyébként te nem is írtad alá,csak én. Ettől a dolog érvényét veszti. Nem írtad alá,és a beleegyezésed sem jutott el hozzám: az egyetlen üzenet az a rózsaszínű vércsepp volt. Legyek örökre  átkozott, és folytonos siralom legyen az életem, még a halálom után is, ha most megváltoztatom az elhatározásomat.

.

/Oriana Fallaci/

- 19 -

Bocsáss meg! Azt hiszem, részeg voltam, megőrültem. Nézd, mennyi csikk, és nézd ezt a zsebkendőt! Még mindig csupa víz. Ostoba dühroham kapott el, ízléstelen jelenetet rendeztem. Önző vagyok.Hogy vagy, gyermekem? Remélem, nálam jobban. Én egészen kimerültem. Annyira fáradt vagyok, hogy már csak ezt a hat hónapot szeretném valahogy kihúzni, amíg világra hozlak, aztán legszívesebben meghalnék. Te elfoglalnád a helyemet ebben a világban, én meg pihennék. Még csak nem is volna túl korai: azt hiszem, már mindent láttam, amit látni kellett, és mindent megértettem, amit meg kellett érteni.És különben is, ha egyszer már kibújtál a testemből,többé nem lesz szükséged rám. Bármelyik nő, aki képes szeretni téged, kiváló anyád lesz: a vér szava nem létezik, mese az egész. Nem az az anya, aki a hasában hord, hanem aki felnevel. Akár férfi is lehet.Apádnak is oda ajándékozhatnálak. Apád nemrég ismét itt járt, és hozott egy kék rózsát. Azt mondta,hogy a kék a kisfiúk színe. Most már a színre is gondol. Természetesen azt szeretné, ha férfi lennél: szerinte férfinak születni érdem, a fensőbbség jele. Szegénykém. Nem tehet róla, hiszen ő is mindig azt hal-lotta, hogy az Isten fehér szakállú öregember, Mária meg egy keltetőgép volt, aki József nélkül egy istállót  sem talált volna magának, és hogy a tüzet egy Prométheusz nevű férfi lobbantotta fel. Nem vetem meg érte. Csak egyszerűen nincs szükségem, nincs szükségünk rá. Sem a kék rózsájára. Ráparancsoltam,hogy távozzon, és hagyjon minket békén. Megingott,mintha fejbe vágták volna, aztán az ajtó felé indult,és szó nélkül távozott. Nemsokára mi is megyünk,méghozzá dolgozni. A főnök megemlítette, hogy ő belátással van, de - tette hozzá - bizonyos dolgokat tartsunk tiszteletben: egy állapotos nő csak a hatodik hónapban hagyhatja abba a munkát. Emlékeztetett az utazásra is: álnokul kedves volt, és megfenyegetett, hogy a megbízást átadja egy férfinak, mert egy -férfival-nem-történnek-ilyen-balesetek. Nagy nehezen legyőztem magamban a vágyat, hogy neki ugorjak, és elkezdtem szövegelni. Kemény tíz nap vár rám, be kell hozni a lemaradásomat. De megmondom őszintén: a gondolat, hogy újra dolgozni fogok,felráz ebből a bénultságból, ebből a beletörődésből,ami a halált juttatta eszembe. Szerencsére már tél van: a kabát alatt nem látszik, hogy mekkora a hasam. És most kezd csak igazán nőni. Mára például érezhetően nagyobb lett. A ruhámon érzem. Tudod,mekkora vagy tizennégy hetes korodban? Legalább tíz centi. A méhlepény már túl kicsi ahhoz, hogy befedje a magzatburkot, félrehúzódik. Könyörtelenül elárasztasz. 

.

/Oriana Fallaci/

.

- 18 -

Járni az utcán, oly hosszú fekvés után! Érezni a szelet az arcomon, a szemembe tűző napsugarat, látni a jövő-menő embereket, jelen lenni az életben! Ha az orvos rendelője nem lett volna messze, gyalog mentem volna, énekelve. Nem szívesen bár, de intettem a taxinak. A taxis egy barom volt. Vastag szivart szívott, amitől felfordult a gyomrom, és útközben hirtelen s fölöslegesen fékezgetett. Néhány méter után rám jött egy görcs, és jókedvem a szokásos ide-gességbe fulladt. A rendelő tele volt nagy hasú nőkkel. Amikor az asszisztensnő megkért, hogy várjak,ingerült lettem. Nem volt kedvem egy levegőt szívni azokkal a nagy hasú nőkkel: semmiben nem hasonlítottam hozzájuk. Még a hasammal sem. Az enyém kicsi, alig látszik. Végre bejutottam, levetkőztem és fölfeküdtem az ágyra. Az orvos megkínzott téged,vájkált, nyomkodott, aztán lehúzta a gumikesztyűt,és fagyos hangon azt kérdezte: „Mondja, maga valóban akarja ezt a gyereket?" Nem hittem a fülemnek.„Természetesen. Miért?" - kérdeztem. „Mert sok nő azt mondja, hogy akarja a gyereket, de tudat alatt egyáltalán nem akarja. Anélkül hogy tudatában lennének, mindent elkövetnek, hogy a gyerekük ne szülessen meg." Megdühödtem. Nem azért vagyok itt,mondtam, hogy a jóhiszeműségemet kétségbe vonják, vagy hogy a mélylélektanról társalogjak, hanem mert tudni akarom, mi van veled. Hangnemet változtatott, és előzékeny lett. Vannak bizonyos dolgok ebben a terhességben - mondta -, amiket nem ért. Szerinte a pete jól beágyazódott, normális helyen van. A magzat jó ütemben, szabályosan növekszik. És mégis, mintha valami nem lenne rendben. A méh például túlságosan érzékeny, rendkívül könnyen összehúzódik, és ez arra enged következtetni, hogy a placenta nem kap elég vért. Mozdulatlanul feküdtem, ahogy mondta? „Igen" - válaszoltam. Kerültem az alkoholfogyasztást, és kevesebbet dohányoztam, ahogy ajánlotta? „Igen" - válaszoltam. Nem hajszoltam túl vagy nem erőltettem meg magam? „Nem" - válaszoltam.Éltem közben nemi életet? Ismét nemmel feleltem, és ez igaz is volt, hiszen tudod: nem engedtem, hogy közeledjen tegnap éjjel, jóllehet azt ismételgette,hogy ez kegyetlenség. Ekkor úgy tűnt, az orvos elbizonytalanodott: „Vannak gondjai?" „Igen" - válaszoltam. „Érte önt mostanában valami lelki megrázkódtatás vagy mondjuk valami bosszúság?" „Igen" - válaszoltam. Rám meredt, de nem kérdezte, hogy milyen megrázkódtatás, milyen bosszúság ért, aztán kifejtette a nézetét. Bizonyos esetekben az aggodalom,a sokk, a szorongás sokkal veszélyesebbek, mint a fizikai megerőltetés, mert görcsöket, méhösszehúzódást idéznek elő, és komolyan fenyegetik az embrió vagy a magzat életét. Ne felejtsem el, hogy a méh kapcsolatban van az agyalapi miriggyel, és hogy minden inger azonnal eljut a nemzőszervekhez. Egy erős felindulás, hirtelen fájdalom, düh könnyen a pete részleges leválását idézhetik elő. Ugyanilyen hatása lehet az állandó idegeskedésnek vagy nyugtalanságnak is. Hogy mást ne mondjon - bár nincs szándékában a tudományos fantasztikum területére tévedni -, igenis lehet halált okozó gondolatról beszélni. Már úgy érti, tudat alatt; hát ezért kell a legtökéletesebb nyugalmat magamra erőltetni. Ezért kell a lehető leggondosabban kerülnöm minden izgalmat, távol tartani magamtól a sötét gondolatokat.Nyugalom, derű, ez legyen a jelszó. „Doktor úr -válaszoltam -, ez olyan, mintha azt kérné tőlem,hogy változtassam meg a szemem színét: hogyan lehetnék egyszeriben derűs, ha ez ellenkezik a természetemmel?" Újra hűvösen végigmért. „Ez a maga dolga. Csinálja, ahogy tudja. Hízzon meg!" Aztán felírt görcsoldót és még néhány gyógyszert. Ha csak egyetlen csöpp vért is észlelek, rohanjak hozzá.Meg vagyok ijedve. És haragszom rád. Mit képzelsz te rólam: hogy én valamiféle tartály vagy doboz vagyok, amibe megőrzendő tárgyakat raknak? Nő vagyok, az úristenit, egy ember! Nem tudom kikapcsolni az agyamat, abba hagyni a gondolkozást. Nem tudom kitörölni magamból az érzéseket, nem tilthatom meg nekik, hogy felszínre törjenek. Nem tudok tudomást nem venni haragról, örömről, fájdalomról.Megvannak a magam reakciói: megdöbbenek, elcsüggedek. Még ha tehetném, se mondanék le róluk,mert akkor lesüllyednék egy növény vagy egy kizárólag nemzésre alkalmas fiziológiai gép szintjére. Milyen követelőző vagy, gyermekem! Először a testemet sajátítod ki, megfosztva legelemibb jogától: a mozgástól. Aztán meg ellenőrizni akarod az agyamat és a szívemet, elsorvasztod, kiiktatod őket, hogy többé ne tudjak érezni, gondolkozni, élni! Még a tudatalattimat is megvádolod? Ez már túlzás, ez már elfogadhatatlan. Ha együtt akarunk maradni, meg kell alkudnunk egymással. Tessék, én máris teszek valamien gedményt: meghízom, megajándékozlak a testemmel. De az agyamat nem adom. És a reakcióimat sem. Ezeket megtartom magamnak. Cserében igazán nem kérek sokat: csak apró örömöket. Most például megiszom egy jó pohár whiskyt, elszívok egy dobozcigarettát, egyikről a másikra gyújtok, és elkezdek dolgozni, hogy ismét ember legyek és ne doboz, és bőgök, bőgök, bőgök, és nem kérdem, hogy árt-e neked vagy sem. Elegem van belőled! 

.

/Oriana Fallaci/

/foto:Marta Orlowska/

.

- 17 -

Eljött. Erre aztán egyáltalán nem számítottam.Este volt, hallottam, hogy fordul a kulcs a zárban, és arra gondoltam, hogy a barátnőm lesz. Vacsora előtt általában felugrik.

Szia! - kiáltottam neki, biztos voltam benne, hogy mindjárt megjelenik lihegve, kezében kis csomaggal: bocsáss-meg-sietek-hoztam-egy-kis-hideg-sült-húst-meg-gyümölcsöt-reggel-jövök.De nem a barátnőm volt, hanem ő. Biztosan lábujjhegyen lopózott be: megfordultam, és egyszer csak ott állt merev arccal, kezében egy csokor virág. Hirtelen nyilallást éreztem a hasamban. Nem a szokásos késszúrás volt, hanem maró fájdalom: mintha megijedtél volna tőle, és belém martál volna, miközben igyekeztél elbújni a zsigereim mögött. Egy pillanatig nem kaptam levegőt, valósággal megdermedtem. Érezted te is? Fájt? Ott állt csendben, merev arccal, virággal.Gyűlöltem az arcát és a virágait. Miért tör rám, mint egy rabló? Talán nem tudja, hogy a terhes nőket kímélni kell minden megrázkódtatástól? „Mit akarsz?"- kérdeztem tőle. Csendben letette a csokrot az ágyra. Én átraktam az éjjeliszekrényre, mondván, hogy a virág az ágyon szerencsétlenséget jelent, csak a halottnak tesznek az ágyára virágot. Sárga virágok voltak; lefogadom, hogy az utolsó pillanatban vette, válogatás és minden elképzelés nélkül. Némán, mozdulatlanul állt: magas, sötét árnyék a fehér fal előtt. De nem engem nézett. A te fényképedet nézte a falon:azt, amelyik két hónapos korodban ábrázol, negy-venszeres nagyításban. Gondoltad volna, hogy nem tudja levenni a szemét a szemedről, és hogy minél tovább néz, annál jobban meggörnyed a válla? Egyszerre az arca elé kapta a kezét, és sírva fakadt. Kezdetben hangtalanul, csendben sírdogált. Később már zokogott. Még az ágyra is leült, hogy jobban tudjon sírni, zokogása rázkódtatta az ágyat. Arra gondoltam, hogy ez zavarhat téged. „Rázkódtatod az ágyat.Ez neki nem tesz jót" - mondtam. Elvette a kezét az arca elől, egy zsebkendővel letörölte a könnyeit, és átült a székre. Oda a fénykép alá. Furcsa volt együtt látni benneteket. Téged azokkal a mozdulatlan, rejtélyes pupilláiddal, őt meg rebbenő, titoktalan szemével. Végül megszólalt, és azt mondta: „Ő az enyém is."Elkapott a düh. Hirtelen mozdulattal felültem az ágyban, és azt üvöltöttem, hogy te nem vagy sem az enyém, sem az övé, kizárólag a magadé vagy. És hogy ki nem állhatom ezt a melodramatikus hangot,ezt a slágerbe illő bárgyúságot, és hogy nekem nyugalmat rendelt az orvos, mi a fenének jött ide? Hogy megöljön téged, és még az abortuszra se kelljen költenie? Fölkaptam a csokrot, és vagy háromszor-négyszer odacsaptam az éjjeliszekrényhez: szálltak a szirmok a lakásban, mint a konfetti. Visszaestem a párnára, folyt rólam az izzadtság, a pizsama a tes-temhez tapadt, és elviselhetetlen fájdalmat éreztem a hasamban. Ő végig mozdulatlanul ült. Lehajtotta a fejét, és azt suttogta: „Hogy tudsz ilyen kemény,ilyen gonosz lenni?" Aztán véget nem érő szónoklatba bonyolódott, aminek az volt a lényege, hogy én tévedek, hogy te igen is az enyém vagy és az övé,meg hogy ő mennyit gondolkozott ezen, mennyit kínlódott, két hónapja csak miattad emészti magát,és hogy végre felfogta, mennyire igazam van, és hogy ez milyen nemes dolog, és hogy az embereknek sosem volna szabad eldobniuk maguktól a gyermeküket, mert egy -gyerek-az-mégiscsak-egy-gyerek-és-nem-valami-tárgy. Meg ehhez hasonló banalitások.Nem is hallgattam végig, belekiabáltam: „Te könnyen beszélsz, nem a te testedben van, nem neked kell kilenc hónapig a testedben hordoznod!" Meglepetten eltátotta a száját: „Azt hittem, hogy akarod, hogy szívesen csinálod."Ekkor valami érthetetlen dolog történt: én kezdtem el sírni. Te tudod, hogy én nem szoktam sírni, és akkor sem akartam: mert megalázó, és elcsúfítja azembert. De minél inkább küzdöttem a sírás ellen, annál jobban ömlöttek a könnyeim: mintha eltört volna bennem valami. Megpróbáltam rágyújtani egy cigarettára. A könnyeim eláztatták a cigarettát. Apád erre felállt a székből, odajött hozzám, és megsimogatta a fejem. Félénken. Aztán azt motyogta: „Főzök neked egy kávét" - és kiment a konyhába kávét főzni. Mire visszajött, már tudtam uralkodni magamon. Ő nem.Úgy tartotta azt a kávéscsészét, mintha valami ékszer lett volna, túlzásba vitte a szolgálatkészséget. Megittam a kávét. Gondoltam, na, itt az ideje, hogy elmenjen. De nem ment. Megkérdezte, hogy mit akarok enni. Erről eszembe jutott, hogy a barátnőm ma mégnem is volt nálam, és rájöttem, hogy nyilván ő küldte ide. Dühös lettem rá és mindazokra, akik azt hiszik,hogy segíthetnek rajtad, a hangyaboly törvényei szerint, és a maguk önkényes ítéletével arról, hogy mi a helyes és mi nem. Mária, Jézus, József. De hát miért kell József? Olyan jól megvan Mária a gyermekével.Az egyetlen elfogadható dolog a legendából éppen az ő kettőjük kapcsolata: az a gyönyörű hazugság a szűznemzéssel megtermékenyült petéről. Mit keres ott hirtelen József? Mi szükség rá? Húzza a szamarat,ha nem akar menni? Elvágja a köldökzsinórt, és megbizonyosodik, hogy a méhlepény kijött-e egészen? Vagy annak a szerencsétlen nőnek a becsületét védi, aki házasságon kívül esett teherbe? Hacsak nem bűnbocsánatért követi szolgaként azt az aszszonyt, akit arra kért, hogy vetesse el a gyerekét.Néztem, ahogy lehajolva szedegeti a szirmokat,és még barátságot sem éreztem iránta. Amikor belépett, megbomlott valami egyensúly. Megtört valami szimmetria, zavar keletkezett a cinkosságunkban,közted és köztem. Jött egy idegen, és közénk állt;mintha ránk tukmált volna egy bútort, amire semmi szükség, sőt csak tönkreteszi a szobát azzal, hogy elveszi a fényt, kerülgetni kell, és az ember állandóan belebotlik. Talán ha kezdettől fogva velünk van, most természetesnek, sőt szükségesnek is tűnne a jelenléte:nem is tudtuk volna másképp elképzelni a jöveteledre való felkészülést. De hogy csak így váratlanul ránk törjön, mint mikor valakivel egy étteremben ülsz,kettesben akartok ebédelni, de egyszer csak belép egy kellemetlenkedő alak, és se szó, se beszéd, egyszerűen leül az asztalodhoz, ez több mint sértő. Legszívesebben azt mondtam volna neki: „Légy szíves,menj innen! Nincs szükségünk se rád, se Józsefre,sem az Úristenre! Nincs szükségünk apára, nincs szükségünk férjre, felesleges vagy." De képtelen voltam rá. Talán a félénkségem gátolt meg benne, én azokat sem tudom elzavarni, akik kérdezés nélkül az asztalomhoz ülnek. De lehet, hogy az irgalom volt azoka, ami szép lassan megértéssé, szánalommá változott. Mert hát a gyöngeségei és a hitványsága ellenére, ki tudja, ő is mennyit kínlódhatott? Ki tudja, mibe került neki a hallgatás, és hogyan szánta rá magát,hogy ide jöjjön egy ronda virágcsokorral? Senki semszületik szűznemzéssel; az övé volt a fénycsepp, ami kilyukasztotta a petét; az övé volt annak a magnak a fele, amelyből a tested kezdődött. Én pedig erről megfeledkeztem; ezt az árat fizettük az egyetlen olyan törvényért, amelyet senki sem hajlandó tudomásul venni: egy férfi és egy nő találkozik, megtetszenek egymásnak, megkívánják egymást, talán szeretik is egymást, aztán egy idő múlva már nem szeretik egymást, nem kívánják egymást, nem tetszenek egymásnak, sőt talán azt szeretnék, ha sose találkoztak volna. Megtaláltam, amit kerestem, gyermekem:az, amit egy férfi és egy nő közötti szerelemnek hívnak, nem más, mint egy évszak. És a szerelem szárba szökkenésekor ez az évszak a virágzás ünnepe, a szerelem hervadásakor viszont már csak egy csomó rothadt levél.Hagytam, hogy elkészítse a vacsorát. Hagytam,hogy kinyissa azt a képtelen pezsgősüveget. (Hová dughatta, amikor bejött?) Hagytam, hogy megfürödjön. (Úgy fütyörészett a fürdőszobában, mintha minden rendbe jött volna.) És megengedtem neki, hogy itt aludjon, az ágyunkban. De ma reggel, amikor elment, valami szégyenérzet fogott el. Most úgy tűnik,mintha nem tettem volna eleget valamilyen kötelezettségemnek, mintha elárultalak volna. Bízzunk benne, hogy soha többé nem jön vissza.

.

/Oriana Fallaci/