/foto:Marta Orlowska/
.
- 17 -
Eljött. Erre aztán egyáltalán nem számítottam.Este volt, hallottam, hogy fordul a kulcs a zárban, és arra gondoltam, hogy a barátnőm lesz. Vacsora előtt általában felugrik.
Szia! - kiáltottam neki, biztos voltam benne, hogy mindjárt megjelenik lihegve, kezében kis csomaggal: bocsáss-meg-sietek-hoztam-egy-kis-hideg-sült-húst-meg-gyümölcsöt-reggel-jövök.De nem a barátnőm volt, hanem ő. Biztosan lábujjhegyen lopózott be: megfordultam, és egyszer csak ott állt merev arccal, kezében egy csokor virág. Hirtelen nyilallást éreztem a hasamban. Nem a szokásos késszúrás volt, hanem maró fájdalom: mintha megijedtél volna tőle, és belém martál volna, miközben igyekeztél elbújni a zsigereim mögött. Egy pillanatig nem kaptam levegőt, valósággal megdermedtem. Érezted te is? Fájt? Ott állt csendben, merev arccal, virággal.Gyűlöltem az arcát és a virágait. Miért tör rám, mint egy rabló? Talán nem tudja, hogy a terhes nőket kímélni kell minden megrázkódtatástól? „Mit akarsz?"- kérdeztem tőle. Csendben letette a csokrot az ágyra. Én átraktam az éjjeliszekrényre, mondván, hogy a virág az ágyon szerencsétlenséget jelent, csak a halottnak tesznek az ágyára virágot. Sárga virágok voltak; lefogadom, hogy az utolsó pillanatban vette, válogatás és minden elképzelés nélkül. Némán, mozdulatlanul állt: magas, sötét árnyék a fehér fal előtt. De nem engem nézett. A te fényképedet nézte a falon:azt, amelyik két hónapos korodban ábrázol, negy-venszeres nagyításban. Gondoltad volna, hogy nem tudja levenni a szemét a szemedről, és hogy minél tovább néz, annál jobban meggörnyed a válla? Egyszerre az arca elé kapta a kezét, és sírva fakadt. Kezdetben hangtalanul, csendben sírdogált. Később már zokogott. Még az ágyra is leült, hogy jobban tudjon sírni, zokogása rázkódtatta az ágyat. Arra gondoltam, hogy ez zavarhat téged. „Rázkódtatod az ágyat.Ez neki nem tesz jót" - mondtam. Elvette a kezét az arca elől, egy zsebkendővel letörölte a könnyeit, és átült a székre. Oda a fénykép alá. Furcsa volt együtt látni benneteket. Téged azokkal a mozdulatlan, rejtélyes pupilláiddal, őt meg rebbenő, titoktalan szemével. Végül megszólalt, és azt mondta: „Ő az enyém is."Elkapott a düh. Hirtelen mozdulattal felültem az ágyban, és azt üvöltöttem, hogy te nem vagy sem az enyém, sem az övé, kizárólag a magadé vagy. És hogy ki nem állhatom ezt a melodramatikus hangot,ezt a slágerbe illő bárgyúságot, és hogy nekem nyugalmat rendelt az orvos, mi a fenének jött ide? Hogy megöljön téged, és még az abortuszra se kelljen költenie? Fölkaptam a csokrot, és vagy háromszor-négyszer odacsaptam az éjjeliszekrényhez: szálltak a szirmok a lakásban, mint a konfetti. Visszaestem a párnára, folyt rólam az izzadtság, a pizsama a tes-temhez tapadt, és elviselhetetlen fájdalmat éreztem a hasamban. Ő végig mozdulatlanul ült. Lehajtotta a fejét, és azt suttogta: „Hogy tudsz ilyen kemény,ilyen gonosz lenni?" Aztán véget nem érő szónoklatba bonyolódott, aminek az volt a lényege, hogy én tévedek, hogy te igen is az enyém vagy és az övé,meg hogy ő mennyit gondolkozott ezen, mennyit kínlódott, két hónapja csak miattad emészti magát,és hogy végre felfogta, mennyire igazam van, és hogy ez milyen nemes dolog, és hogy az embereknek sosem volna szabad eldobniuk maguktól a gyermeküket, mert egy -gyerek-az-mégiscsak-egy-gyerek-és-nem-valami-tárgy. Meg ehhez hasonló banalitások.Nem is hallgattam végig, belekiabáltam: „Te könnyen beszélsz, nem a te testedben van, nem neked kell kilenc hónapig a testedben hordoznod!" Meglepetten eltátotta a száját: „Azt hittem, hogy akarod, hogy szívesen csinálod."Ekkor valami érthetetlen dolog történt: én kezdtem el sírni. Te tudod, hogy én nem szoktam sírni, és akkor sem akartam: mert megalázó, és elcsúfítja azembert. De minél inkább küzdöttem a sírás ellen, annál jobban ömlöttek a könnyeim: mintha eltört volna bennem valami. Megpróbáltam rágyújtani egy cigarettára. A könnyeim eláztatták a cigarettát. Apád erre felállt a székből, odajött hozzám, és megsimogatta a fejem. Félénken. Aztán azt motyogta: „Főzök neked egy kávét" - és kiment a konyhába kávét főzni. Mire visszajött, már tudtam uralkodni magamon. Ő nem.Úgy tartotta azt a kávéscsészét, mintha valami ékszer lett volna, túlzásba vitte a szolgálatkészséget. Megittam a kávét. Gondoltam, na, itt az ideje, hogy elmenjen. De nem ment. Megkérdezte, hogy mit akarok enni. Erről eszembe jutott, hogy a barátnőm ma mégnem is volt nálam, és rájöttem, hogy nyilván ő küldte ide. Dühös lettem rá és mindazokra, akik azt hiszik,hogy segíthetnek rajtad, a hangyaboly törvényei szerint, és a maguk önkényes ítéletével arról, hogy mi a helyes és mi nem. Mária, Jézus, József. De hát miért kell József? Olyan jól megvan Mária a gyermekével.Az egyetlen elfogadható dolog a legendából éppen az ő kettőjük kapcsolata: az a gyönyörű hazugság a szűznemzéssel megtermékenyült petéről. Mit keres ott hirtelen József? Mi szükség rá? Húzza a szamarat,ha nem akar menni? Elvágja a köldökzsinórt, és megbizonyosodik, hogy a méhlepény kijött-e egészen? Vagy annak a szerencsétlen nőnek a becsületét védi, aki házasságon kívül esett teherbe? Hacsak nem bűnbocsánatért követi szolgaként azt az aszszonyt, akit arra kért, hogy vetesse el a gyerekét.Néztem, ahogy lehajolva szedegeti a szirmokat,és még barátságot sem éreztem iránta. Amikor belépett, megbomlott valami egyensúly. Megtört valami szimmetria, zavar keletkezett a cinkosságunkban,közted és köztem. Jött egy idegen, és közénk állt;mintha ránk tukmált volna egy bútort, amire semmi szükség, sőt csak tönkreteszi a szobát azzal, hogy elveszi a fényt, kerülgetni kell, és az ember állandóan belebotlik. Talán ha kezdettől fogva velünk van, most természetesnek, sőt szükségesnek is tűnne a jelenléte:nem is tudtuk volna másképp elképzelni a jöveteledre való felkészülést. De hogy csak így váratlanul ránk törjön, mint mikor valakivel egy étteremben ülsz,kettesben akartok ebédelni, de egyszer csak belép egy kellemetlenkedő alak, és se szó, se beszéd, egyszerűen leül az asztalodhoz, ez több mint sértő. Legszívesebben azt mondtam volna neki: „Légy szíves,menj innen! Nincs szükségünk se rád, se Józsefre,sem az Úristenre! Nincs szükségünk apára, nincs szükségünk férjre, felesleges vagy." De képtelen voltam rá. Talán a félénkségem gátolt meg benne, én azokat sem tudom elzavarni, akik kérdezés nélkül az asztalomhoz ülnek. De lehet, hogy az irgalom volt azoka, ami szép lassan megértéssé, szánalommá változott. Mert hát a gyöngeségei és a hitványsága ellenére, ki tudja, ő is mennyit kínlódhatott? Ki tudja, mibe került neki a hallgatás, és hogyan szánta rá magát,hogy ide jöjjön egy ronda virágcsokorral? Senki semszületik szűznemzéssel; az övé volt a fénycsepp, ami kilyukasztotta a petét; az övé volt annak a magnak a fele, amelyből a tested kezdődött. Én pedig erről megfeledkeztem; ezt az árat fizettük az egyetlen olyan törvényért, amelyet senki sem hajlandó tudomásul venni: egy férfi és egy nő találkozik, megtetszenek egymásnak, megkívánják egymást, talán szeretik is egymást, aztán egy idő múlva már nem szeretik egymást, nem kívánják egymást, nem tetszenek egymásnak, sőt talán azt szeretnék, ha sose találkoztak volna. Megtaláltam, amit kerestem, gyermekem:az, amit egy férfi és egy nő közötti szerelemnek hívnak, nem más, mint egy évszak. És a szerelem szárba szökkenésekor ez az évszak a virágzás ünnepe, a szerelem hervadásakor viszont már csak egy csomó rothadt levél.Hagytam, hogy elkészítse a vacsorát. Hagytam,hogy kinyissa azt a képtelen pezsgősüveget. (Hová dughatta, amikor bejött?) Hagytam, hogy megfürödjön. (Úgy fütyörészett a fürdőszobában, mintha minden rendbe jött volna.) És megengedtem neki, hogy itt aludjon, az ágyunkban. De ma reggel, amikor elment, valami szégyenérzet fogott el. Most úgy tűnik,mintha nem tettem volna eleget valamilyen kötelezettségemnek, mintha elárultalak volna. Bízzunk benne, hogy soha többé nem jön vissza.
.
/Oriana Fallaci/
Utolsó kommentek