Minden, ami Amerika!

/foto:Marta Orlowska/

.

- 16 -

A tizedik hét. Döbbenetes gyorsasággal növekszel. Két hete még három centiméter sem voltál, s a súlyod épp hogy elérte a négy grammot. Most már hat centi vagy, és nyolc grammot nyomsz. Elkészültél. Arra a valamikori halacskára csak egy dologban emlékeztetsz: hogy a tüdőddel vizet lélegzel ki és be.Kialakult a csontvázad, és a porcok helyét csontok vették át. A bordáid vége egymáshoz hajol, mintha elöl összegombolódna a tested, akár egy felöltő. A tojás, bár tágul, egyre szűkebb lesz számodra. Hamarosan kényelmetlennek fogod találni. Nemsokára megmozdul a kezed és a lábad, fészkelődni, nyújtózkodni fogsz. Egy kis ütés itt, egy kis rúgás ott: ez az,amit várok. Az első rúgás a bele egyezés jele lesz. Emlékszel, én is így figyelmeztettem anyámat, hogy ne igya azt az orvosságot. Rögtön ki is öntötte. A növekedéseddel fordítottan arányos ez a várakozás: amilyen gyors az első, olyan cammogós a másik: a szövetséges hadseregre emlékeztet, mely sosem akart megérkezni. A mozdulatlanság az oka. Két hét mozdulatlan fekvés túl sok. Hogy bírják azok a nők, akik hét-nyolc hónapig is erre kényszerülnek? Nők azok egyáltalán vagy lárvák? Egy biztos, hogy jót tesz.Elmúltak a görcsök, a hasamból a késszúrások. Megszűnt a hányinger, és már a lábam sem dagad. Vi-szont valamiféle kimerültség, szorongáshoz hasonló nyugtalanság lett úrrá rajtam. Csak tudnám, hogy mitől! Talán a tétlenségtől, az unalomtól. Még soha életemben nem ültem tétlenül, nem unatkoztam. Alig várom, hogy elmúljon az utolsó két nap, úgy gondolok rá, mintha két évről volna szó. Ma reggel veszekedtem veled. Megbántódtál? Valami hisztéria tört rám. Azt mondtam, hogy nekem is vannak jogaim, és hogy ezt senki sem hagyhatja figyelmen kívül, még te sem. Azt üvöltöttem, hogy elkeserítesz, és hogy elegem van az egészből. Figyelsz? Amióta tudom,hogy behunytad a szemedet, az az érzésem, hogy nem figyelsz arra, amit mesélek, mintha csak úgy tudattalanul ringatóznál ott bent. Ébredj már fel! Vagy nem akarsz felébredni? Hát akkor gyere ide mellém.Tedd ide a fejecskédet a párnára, úgy. Aludjunk egymást átölelve. Én meg te, én meg te... A mi ágyunkba rajtunk kívül soha nem fekszik be senki.

.

/Oriana Fallaci/

.

-15-

Nem tudom, hogy ami most következik, mese-e, de azért elmondom. Volt egyszer egy kislány, aki hitt a holnapban. Érthető volt, mert mindenkitől azt tanulta, hogy higgyen a holnapban: biztosították róla, hogy ami jön, jobb lesz. Ezt tette a pap, amikor a templomban dörgedelmesen megígérte a Mennyek Országának eljövetelét. Ezt tanította neki az iskola, bebizonyítva, hogy az emberiség mindig előbbre lép:egykor az emberek barlangokban laktak, később központi fűtés nélküli házakban, majd központi fűtéses házakban. Erre oktatta az apja, amikor a történeemből vett példákkal azt bizonygatta, hogy a zsarnokok mindig elbuknak. A paptól a kislány korán megvonta a bizalmát. Az ő holnapja a halál volt, és a kislányt egyáltalán nem vonzotta, hogy halála utánegy Mennyek Országának nevezett luxus szállodában lakjon. Az iskolától valamivel később vonta meg a bizalmát, pontosabban azon a télen, amikor fagydaganatokkal és sebekkel lett tele a keze és a lába. Igen,valóban nagy dolog, hogy az emberek eljutottak a barlangtól a központi fűtésig, de nekik nem volt központi fűtésük. Az apjában viszont továbbra is vakon bízott. Apja nagyon bátor, konok ember volt.Akkor már húsz éve harcolt bizonyos hatalmaskodók ellen, akik fekete inget viseltek. Minden alkalommal,amikor betörték a fejét, bátran és konokul azt mondta: „Eljön majd a holnap." Akkoriban háború volt. A feketébe öltözött hatalmaskodók biztosra vették,hogy megnyerik a háborút. De ő csak a fejét rázta, és bátran, konokul mondogatta: „Eljön majd a holnap."

  És a kislány hitt neki, mert eljött egy júliusi éjszaka. Azon az éjszakán a feketébe öltözött hatalmaskodók elűzettek, úgy látszott, a háborújuknak befellegzett, és végre eljöhet a holnap. De aztán szeptember lett, és a hatalmaskodók visszatértek, oldalukon új, németül beszélő hatalmaskodókkal. A háború kétszeres erővel kezdődött újra. A kislány úgy érezte, becsapták. Megkérdezte az apját. Az apja azt válaszolta, hogy a holnap már nem késhet sokáig,mert már nem csak ők bíznak az eljövetelében: barátok érkeznek, egy egész hadseregnyi barát, akiket szövetségeseknek hívnak. Másnap a barátok, akiket szövetségeseknek hívtak, bombákat dobtak a kislányék városára. Egy bomba éppen az ő házuk elé esett. Ettől a kislány összezavarodott. Ha egyszer barátok, miért csinálnak ilyesmit? Az apja azt válaszolta, hogy sajnos meg kellett tenniük, de ettől ők még ugyan olyan jó barátok maradtak, s hogy végleg meggyőzze a kislányt, hazahozott két férfit azok közül, akik bombákat dobtak rájuk. A hatalmaskodók foglyai voltak, onnan szöktek meg. Segíteni kell rajtuk, magyarázta az apja, el kell bújtatni őket. A kislány bólintott. Bújtatta, etette és biztos helyre menekítette a barátokat. Aztán reménykedve várta a hadsereget, amelynek a holnapot kellett volna elhoznia.Hosszú volt a várakozás, és közben tovább hullottaka bombák, a feketébe öltözött hatalmaskodók pedig továbbra is sok embert megvertek, letartóztattak,megkínoztak, meggyilkoltak... Egy napon a kislány apját is letartóztatták, megkínozták, kis híján megölték. De a kislány még aznap sem hagyott fel a reménnyel. És mikor elment az apjához a börtönbe, újra elhitte, amit az apja újra elmondott: „Eljön majd a holnap".S végül egy augusztusi hajnalon eljött a holnap.Éjszaka rettenetes robbanások rázkódtatták meg a várost. Hidak, utak repültek a levegőbe, és újabb ártatlan emberek haltak meg. De aztán hajnal lett, tiszta és gyönyörű, mint a nagyszombati harangkondulás, s ez meghozta a barátokat. Szépek voltak, mosolygósak, ünnepélyesek, mintha csak egyenruhás angyalok lettek volna, és az emberek hálát rebegve,virágokat szórva rohantak feléjük. A kislány apja kiszabadult, mindenfelől tisztelettel köszöntötték, és a szemében a megtalált hit fénye ragyogott. Aztán egyszer csak valaki oda lépett hozzá, és azt mondta, hogy rohanjon a szövetséges parancsnokságra, mert ott valami szörnyűség történik. A kislány apja rohant.Közben azon töprengett: mi lehet az a szörnyűség? A parancsnokság előtti réten egy zokogó ember feküdta földön, arcát a fűbe rejtve. Kék öltöny volt rajta,melyet szemmel láthatóan a barátok tiszteletére vett fel, a gomblyukában nagy piros papírrózsa virított.

  Előtte, jobban mondva fölötte, egy uniformisba bújt angyal állt szétvetett lábakkal, kezében géppisztollyal. A kislány apja kérte, hogy beszélhessen a szövetséges parancsnokkal. A parancsnok lovaglópálcát suhogtatva végigmérte a kislány apját: „Ön egy úgynevezett népképviselő?" A kislány apja igennel válaszolt. „Akkor tudatom önnel, hogy az ön népe lopással köszöntött bennünket! Az az ember lopott!" A kislány apja megkérdezte, hogy mit lopott. „Egy ennivalóval és okmányokkal teli kenyérzsákot!" - sziszegte a lovaglópálca. A kislány apja megkérdezte,hogy milyen okmányokról van szó. „Az őrmesternek, a kenyérzsák tulajdonosának a szabadságos leveléről" - sziszegte a lovaglópálca. A kislány apja megkérdezte, hogy a szabadságos levél megkerülte.„Igen, de cafatokban!"- sziszegte a lovaglópálca. A kislány apja megjegyezte, hogy talán meg lehetne ragasztani. És az ennivaló? Azt is megtalálták? „Az ennivalót megette. Egy teljes napra való teljes porciót!"- üvöltötte őrjöngve a lovaglópálca. A kislány apja azt válaszolta, hogy az esetet igazán sajnálatosnak tartja: mint a nép képviselője a tolvajt azonnal őrizetbe veszi, és az illetékesektől kérni fogja, hogy az őrmestert a háborús jóvátételi összegből kártalanítsák.Ekkor a lovaglópálca széles ívet írt le a levegőben, és azt válaszolta, hogy az angol hadseregben agyonlövik a tolvajokat. A nép képviselője pedig takarodjon a szeme elől! Kint a tolvaj, arcát a fűbe rejtve, egyre csak sírt: „Anyám, anyám, anyám!" Az egyenruhás angyal továbbra is ott állt fölötte szétvetett lábbal,kezében géppisztollyal. Rövid, szőrös lába volt, géppisztolyát a férfi tarkójának szegezte. Elmenet a kislány fémes kattanást hallott, mint amikor a fegyvert kibiztosítják.Az angol hadsereg után az amerikai hadsereg jött. Az emberek azt mondták, hogy az amerikaiak szívélyesebbek, jobbak, és a kislány hajlott is rá, hogy elhiggye, mert a legtöbbjük harsányan, emberségesen nevetett. Hamar észrevette azonban, hogy harsány, emberséges nevetésükkel együtt ők is úgy viselkednek, mintha ők volnának az urak. Új félelem született, a holnaptól való félelem. Az éhség viszont maradt a régi. Egyes nők, hogy az éhségüket csillapítsák, prostituáltak lettek, mások meg az új urak szennyesét mosták. Az erkélyek és az udvarok csak úgy tarkállottak az egyenruháktól és zokniktól és trikóktól: mintha dicsőség lett volna minél többet mosni. Hat pár zokni ért egy kenyeret. Három trikó egy húsos babkonzervet. Egy egyenruha két húskonzervet... A kislány papája megtiltotta, hogy a felesége vagy a lánya szennyest mosson. Azt mondta, a holnap jött, ahogy jött, de már itt van, hát akkor védel-mezzük méltósággal. A nyomaték kedvéért meghívta a „barátokat" vacsorára, és eléjük tette a saját élelmiszer adagját. Egyik este még az aranyóráját is nekik adta egy szép kis beszéd kíséretében, melyben megemlékezett a megsegített foglyokról, mindarról, amit a holnap közös ügyéért tettek. A barátok eltették az aranyórát, és cserében szennyes ruhát kínáltak mosásra. A kislány megsértődött. De az éhség nevű szörny kísértésbe viszi az embert. A kislány néhány nap múlva meggondolta magát, és apja tudta nélkül mosásra jelentkezett... Két zsákot kapott. Az egyikben szennyes volt, a másikban élelem. Azt, amelyikben az élelem volt, azonnal kinyitotta, és kipakolta belőle a három babkonzervet, a két kenyeret, az egy üveg földimogyorót és az egy doboz eperfagylaltot.Azt, amelyikben a szennyes volt, valamivel később nyitotta ki. Amikor a kislány beleborította a zsák tartalmát a mosóteknőbe, rákvörös lett a dühtől. Piszkos alsónadrágok voltak.Akkor döbbentem rá, a mások piszkos alsónad-rágjait mosva, hogy nem jött el a mi holnapunk, és talán soha nem is jön el. Mindig is csak ígéretekkel fognak hitegetni minket: ezt a tengernyi kiábrándultságot hamis vigaszokkal enyhítik, nyomorúságos kis ajándékokkal, szánalmas kényelmi berendezésekkel,hogy nyugton maradjunk. Eljön-e legalább neked az én holnapom? Nem hiszem. Az emberek századok, ezredévek óta a holnap reményében hozzák világra gyermekeiket, abban bíznak, hogy a gyerekeiknek majd jobb lesz az életük, mint az övék volt. És ez a jobb aztán legföljebb abban nyilvánul meg, hogy hozzájutnak egy nyomorúságos központi fűtéshez.Tudom, hogy nagy dolog a központi fűtés annak, aki fázik: de nem tesz boldoggá, és nem védelmezi a méltóságodat. Központi fűtés ide vagy oda, nem menekülsz meg a hatalmaskodásoktól, a bajoktól, a zsarolásoktól, és a holnap ugyanúgy hazugság marad.Az elején azt mondtam neked, hogy semmi sem roszszabb a semminél, hogy nem kell félni a fájdalomtól,sem a haláltól, mert ha az ember meghal, az azt jelenti, hogy meg is született; azt mondtam, mindig érdemes megszületni, mert nincs más választásod:máskülönben marad az űr és a csend. De vajon igazam volt-e, gyermekem? Azért szüless meg, hogy aztán egy bomba végezzen veled, vagy egy szőrös lábú őrmester puskája, akitől éhségedben elloptad az ételadagját? Ahogy növekszel, úgy nő bennem a félelem.Már majdnem teljesen eltűnt az a kezdeti ujjongó lel-kesedés és az a magasztos bizonyosság, hogy az igazság birtokában vagyok. Egyre jobban emésztem magam ezek miatt a kétségek miatt. Alattomosan úgy emelkednek és húzódnak vissza, mint az ár-apály: hol hullámokban rázúdulnak léted partjaira,hol meg visszahúzódnak, s csak a hordalékot hagyják maguk után. Hidd el, nem akarlak elbátortalanítani vagy rávenni, hogy ne szüless meg: egyszerűen csak meg akarom osztani veled a felelősséget, s megmagyarázni, hogy te is felelős vagy magadért.Van még időd gondolkozni, sőt még meg is gondolhatod magad. Ami engem illet - az apályok és dagályok ellenére készen állok. De te? Kérdeztem már tőled, hogy felkészültél-e a magnóliára hajított asszony látványára és a csokoládé esőre, ami olyanokra hullik,akiknek semmi szükségük rá. Most azt kérdem tőled:vállalod-e a kockázatot, hogy mások alsónadrágját kelljen mosnod, s rádöbbenned, hogy a holnapod egy tegnap? Te, akinek most minden tegnap egy holnap és minden holnap egy hódítás. Te, aki még nem tudod a legborzasztóbb igazságot: a világ változik, és közben marad, amilyen volt.

.

/Oriana Fallaci/

/foto:Marta Orlowska/

.

- 14 -

Ez is egy mese. Volt egyszer egy kislány, aki nagyon szerette a csokoládét. De minél jobban szerette, annál kevesebb jutott neki. És tudod, miért? Volt idő, amikor annyi csokoládét kapott, amennyit csak akart. Ez akkor volt, amikor abban a lakásban laktak,ahol az ablakon át ömlött be az ég. De aztán egy napon egy olyan lakásban ébredt, ahol nem volt ég. Az ablakok fent voltak majdnem a mennyezetnél, kívülről rács védte őket, és ha kinézett, csak jövő-menő lábakat látott. Néha arra jött egy-egy kutya, és az ott maga volt a mámor, mert a kutyáknak a fejét is látta,nem csak a lábukat. De a kutyák rendszerint felemelték a lábukat, és lepisilték a rácsot, mire a kislány mamája elsírta magát: „Ne, ne, ezt ne!" A mama egyébként mindig sírt, akkor is, ha a nagy hasára nézett, amitől felkapott a köténye, és beszélni kezdett valakihez, aki oda volt bezárva: „Rosszabbkor már nem is jöhettél volna!" Erre a papa köhögni kezdett az ágyban; ezektől a köhögésektől mindig halálosan kimerült. A papa nappal is az ágyban feküdt: az arca sárga volt, szomorú és a szeme fényes. A kislány számításai szerint a csokoládé megszűnése egybe esett a papája betegségével és átköltözésükkel abba az öröm és ég nélküli lakásba. Röviden: a pénztelenséggel.

A kislány mamája, hogy pénzhez jusson, eljárt takarítani egy szép hölgyhöz, akit tegezett, és aki őt tegezte. Ez egy gazdag nagynéni volt, aki állandóan váltogatta a ruháit. Azt beszélték róla, hogy minden ruhához van külön táskája és minden táskához egy pár cipője. A háza a folyóparton állt, és a város összes ege befért egy ablakán. De ez a szép hölgy mégsem volt elégedett. Folyton panaszkodott: vagy azért,mert egy kalap nem állt jól neki, vagy azért, mert a macskája éppen tüsszentett egyet, vagy mert a szobalánya már egy hónapja elment vidékre, és még mindig nem szándékozik visszajönni. A kislány mamája ezt a megátalkodott szobalányt helyettesítette mindennap kilenctől egyig. Csak ennyi időre hagyta egyedül a férjét, a kislányt magával vitte, mert arra gondolt, hogy jobbat tesz neki, ha a levegőn van,mint ha otthon ülne egy lyukas tüdejű ember mellett.Mindig gyalog mentek, hosszú utat tettek meg,mintha sosem akart volna vége lenni. Menet közbena kislány mamája végig arra gondolt, hogy aznap va-jon a szép hölgynek milyen újabb sirámait kell végighallgatnia, és a kapuhoz érve, mielőtt a csengőt megnyomta volna, alig hallhatóan így biztatta magát:„Gyerünk!" A csöngetésre unott hang volt a válasz,majd ha lehet, még unottabb léptek hallatszottak, kinyílt az ajtó, ott állt a hölgy földig érő, hol fehér, hol rózsaszínű, hol meg kék pongyolában. Szőnyegen lépdelve mentek befelé. A mamája felpakolta a kislányt egy sámlira, mint valami csomagot, és a lelkére kötötte, hogy le ne szálljon onnan, maradjon veszteg,hallgasson, és ezzel eltűnt a konyhában, hogy elmosogasson. A szép hölgy viszont végighevert a díványon, újságot olvasott, és közben szipkából szívta a cigarettáját. Látszott, hogy nincs más dolga. A kislány nem értette, hogy akkor miért nem maga mossa el a piszkos edényeit, miért a mamájával csináltatja,akinek nagy a hasa.Aznap reggel a szép hölgy valami pénz miatt elégedetlenkedett. „Hát érted - ismételgette -, ennyi pénzzel akarja kiszúrni a szememet!" És amikor a kislány mamája erre azt válaszolta, hogy „ha nekem ennyi pénzem volna, úgy érezném, hogy enyém a világ", a szép hölgy dühbe gurult. Azt mondta: „Taxira többet költök! Egyébként remélem, nem akarod magad hozzám hasonlítani?!" A kislány mamája elvörösödött, a szőnyegtisztításba menekülve letérdelt aföldre, és fel sem nézett többé a szőnyegről. A kislánynak mintha a torkába martak volna. A szemét égették a könnyek, már majdnem zokogásban tört ki,amikor hirtelen fényesen csillogó tárgyakra lett figyelmes: arany bonbonok egy üveg bonbonnièreben. Nem akármilyen egyszerű arany bonbonok voltak ezek, hanem kétszer-háromszor akkorák, mint a szokásos, olyanok, mint amilyeneket régen, abban a csupa ég lakásban evett. Egyszeriben eltűnt az a szorító érzés a torkából és a helyén valami folyadék keletkezett, aminek csokoládé íze volt. A mamája mindent látott, ránézett, és villámló tekintettel a tudtára adta: ne kérj, mert nagyon megbánod! A kislány megértette, és önérzetesen a mennyezetre bámult.Még akkor is a plafont bámulta, amikor a szép hölgy fölállt, unottan kisétált a balkonra, és a csuklóját kezdte simogatni. Erről a balkonról egy másik, nagyobb balkonra lehetett látni. Ezen a másik balkonon két gazdag gyerek volt. A kislány már látta őket egyszer, és rögtön megértette, hogy gazdagok, mert szépek voltak. Ugyan olyan szépek, mint a hölgy. A csuklóját simogatva a hölgy észrevette a gyerekeket.Elbűvölve mosolygott, áthajolt hozzájuk, és így szólt:„Bonjour, mes petit pigeons! Ça va, aujourd'hui?"Majd: „Attendez, attendez! Il y a quelque chose pourvous!" Visszajött a lakásba az üveg bonbonnièreért,levette a tetejét, óvatosan kézbe vette, kivitte, és föntről az alsó balkonra kezdte dobálni a bonbonokat.Közben ilyeneket mondott: „Egyetek, galambocskáim!" Több mint a felét leszórta nekik, közben nagyokat nevetett, aztán vissza tette a bonbonnièret az asztalra, és kivett belőle egy bonbont. Lassan kicsomagolta az aranypapírból, egy pillanatra elgondolkozva felemelte, ki tudja, mi járt a fejében, aztán bekapta.Ott, a kislány előtt.Én azóta rá sem bírok nézni a csokoládéra. Ha csak a számba veszem, öklendezni kezdek tőle. De remélem, fiam, hogy te majd szeretni fogod a csoko-ládét, rengeteget veszek majd neked, hogy helyettem is edd, amíg csak meg nem csömörlesz tőle, amíg feledésbe nem merül ez az igazságtalanság és vele a fájdalom, amit azóta is magamban hordok. Az igazságtalanságot ugyan úgy meg fogod ismerni, ahogy az erőszakot. Nem árt, ha erre is felkészítlek. Nem azt értem én igazságtalanságon, hogy valaki levág egy csirkét, hogy aztán megegye, letaglózza a marhát, hogy aztán lenyúzhassa a bőrét, vagy megöl egy asszonyt, mert az vétett ellene, nem. Az az igazságtalanság, hogy egyeseknek mindenük megvan, másoknak meg semmijük sincs. Az az igazságtalanság,amikor neked megkeseredik a szád, miközben terhes édesanyád mások szőnyegét porolja. Nem tudom,hogyan lehetne ezt a problémát megoldani. Bármilyen rendszerbe születsz is, bármilyen ideológiába,mindenütt van, aki a más szőnyegét porolja, és mindenütt vannak kislányok, akik csak vágyakoznak a bonbon után. Semmilyen rendszer, semmilyen ideológia nem tudja az emberi szíveket megváltoztatni,kitörölni belőlük az aljasságot. Ha valaki azt mondja neked: nálunk ez másként van, nyugodtan mondd a szemébe, hogy hazudik. Ha erősködik, kérdezd csak meg tőle, hogy vannak-e náluk olyan ételek, amiket csak a gazdagok tudnak megfizetni; vannak-e olyan házak, amiket csak a gazdagok tudnak megvenni maguknak; és vannak-e ott külön évszakaik a gazdagoknak. A tél például a gazdagok évszaka. Ha ugyanis gazdag vagy, ügyet sem vetsz a hidegre. Veszel magadnak egy bundát, otthon jól befűtesz, és elmész síelni. Viszont ha szegény vagy, a hideg számodra valóságos csapás, és még a havas táj szépségét is meggyűlölöd. Egyenlőség csak ott van, fiam, ahol te most vagy, mint ahogy szabadság is csak ott van.Utoljára az anyaméhben vagyunk mindnyájan egyenlőek. Nem tudom, miért éppen neked mesélek ezekről az igazságtalanságokról, hiszen te úgy élsz,hogy nem kell senkit sem szolgálnod.

.

/Oriana Fallaci/

/foto:Marta Orlowska/

.

- 13 -

Írtam neked három mesét. Jobban mondva,nem írtam le őket, mert ágyban fekve nem tudok írni, csak a fejemben vannak készen. Elmesélem az egyiket. Volt egyszer egy kislány, aki beleszeretett egy magnóliafába. A magnólia egy kert közepén állt,és a kislány néha egész nap mást se csinált, csak nézte a fát. Föntről nézte, mert annak a háznak a legfelső emeletén lakott, amelyhez a kert tartozott; ott fent általában csak az az egy ablak volt nyitva, ahonnan a kislány kinézett. A kislány nagyon aprócska volt, s hogy láthassa a magnóliát, fel kellett másznia egy székre. Ha a mamája ott találta, elkiáltotta magát:„Úristen, leesik, leesik!" Hatalmas volt ez a magnóliafa, vastag ágai, nagy levelei és nagy virágai voltak.A virágai, mint habtiszta zsebkendők, kinyílottak, és senki sem szedte le őket, mert túl magasan voltak.Békésen múlt felettük az idő, míg aztán megöregedtek, elsárgultak, és kis puffanással leestek a földre. A kislány mégis folyton arról álmodozott, hogy jön majd valaki, akinek sikerül letépnie egy még fehér virágot; állt az ablakban, és várt. Karját a párkányra fektette, állát a karjára. Szemben és körös-körül sehol sem voltak házak, csak egy fal magasodott meredeken a kert egyik oldalánál. A fal tetején terasz, a teraszon száradó ruhák. Ha a ruhák megszáradtak, pofozni kezdték a szelet, és akkor jött egy asszony,mindet kosárba gyűjtötte és elvitte. Egy szép napon az asszony megérkezett, de nem kezdte rögtön leszedni a ruhát, hanem ő is odaállt nézni a magnóliát:mintha azt tanulmányozta volna, hogyan lehetne letépni róla egy virágot. Sokáig állt ott, gondolkozott,közben a ruhák lobogtak a szélben. Aztán jött egyférfi, és átölelte az asszonyt. Az asszony is átölelte aférfit, ledőltek a földre, jó sokáig hempergőztek, aztán elaludtak. A kislányt ez meglepte, nem értette,miért alszanak azok ott ketten a teraszon, ahelyett hogy a magnóliával foglalkoznának, hogy megpróbálnának leszedni róla egy virágot, de azért várt türelmesen, hogy majd csak felébrednek, amikor is megjelent ott egy másik, nagyon dühös férfi. Nemszólt az semmit, de látszott rajta, hogy nagyon dühös lehet, mert egy pillanat alatt rávetette magát a két alvóra. A férfival akarta kezdeni, de az felugrott és elrohant. Erre az asszonyra támadt, aki futva menekülta ruhák között. Ez meg utána, hogy megfogja, és végül meg is fogta. Felemelte az asszonyt a levegőbe,mintha nem is lenne súlya, és ledobta, rá a magnóliára. Az asszony sokáig repült, amíg elérte a fát. De elérte; a sárgán lehulló virágok hangjánál halkabb puffanással ült meg az ágakon. Az egyik ág letört. Abban a pillanatban, amikor az ág letört, az asszony utána kapott egy virágnak, és leszakította. Ott feküdt mozdulatlanul, kezében a virággal. Akkor a kislány bekiabált az anyukájának. Azt mondta neki: „Mama,egy nénit ledobtak a magnóliafára, és ő letépett róla egy virágot!" Az anyukája odajött, felkiáltott, hogy az az asszony meghalt, és a kislány attól a naptól fogva abban a hitben nőtt fel, hogy ha egy nő virágot akar szakítani magának, abba bele kell halnia.

Az a kislány én voltam, és adja isten, hogy te ne úgy szerezz róla tudomást, ahogy én, hogy mindig az erősebbek, az erőszakosabbak, a kevésbé nagylel-kűek győznek. Adja isten, hogy te ne tudd meg olyan korán, mint ahogy én megtudtam; s nekem ráadásul meggyőződésemmé vált, hogy ennek a helyzetnek elsőként a nők isszák meg a levét. De tulajdonképpen nem jól teszem, hogy ebben reménykedem. Azt kéne kívánnom neked, hogy gyorsan veszítsd el azt az érintetlenséget, amit úgy hívnak, gyermekkor, illúziók. Már most el kell kezdenem a felkészítésedet,hogy majd meg tudd védeni magad, hogy te légy a gyorsabb, az erősebb, és te dobd le azt a férfit a teraszról. Különösen, ha nő leszel. Ez is egy törvény:nem írott törvény, de azért kötelező betartani. Vagy én, vagy te, ez is törvény. Vagy én menekülök meg,vagy te. Ha megfeledkezel róla, véged van. Itt nálunk mindenki bánt valakit, gyermekem. Ha nem teszi, el-bukik. Ne hallgass azokra, akik azt mondják, hogy mindig a legjobbak buknak el. A leggyengébbek buknak el, akik nem feltétlenül azonosak a legjobbakkal. Én sosem hittem azt, hogy a nők jobbak a férfiaknál, és hogy a jóságuk miatt megérdemelnék,hogy ne kelljen meghalniuk. Nem az számít, hogy az ember jó-e vagy rossz: itt nem ettől függ az élet. Az erőszakon alapuló erőviszonyoktól függ. A túlélés egyenlő az erőszakkal. Azért húzhatsz bőrcipőt, mert valaki letaglózott egy marhát, lenyúzta a bőrét, hogy aztán cipőt csináljanak belőle. Azért járhatsz bundában, mert valaki megölt egy állatot, száz állatot, és lenyúzta a bundáját. Azért ehetsz csirkemájat, mert valaki levágott egy csirkét, pedig az a csirke nem ár-tott senkinek. Persze ez sem igaz, mert a csirke is árt valakinek: felfalja a békésen salátázgató férgeket. Valaki mindig megeszi a másikat, vagy megnyúzza a másikat, hogy tovább élhessen: az ember ugyanúgy,mint a halak. A halak is megeszik egymást: a nagyok fölfalják a kicsiket. Ugyanígy a madarak, a bogarak,sorolhatnám a végtelenségig. Ha jól tudom, csak a fák és a növények nem pusztítják egymást: vízzel, levegővel és nappal táplálkoznak, semmi mással. De néha még ők is elveszik egymás elől a napot és a vizet, így fojtogatja, öli egyik a másikat. Nem tudom,miért éppen neked mesélek ezekről a rémségekről,hiszen te úgy élsz, úgy táplálkozol és melegedsz,hogy közben senkit sem ölsz meg. 

.

/Oriana Fallaci/

- 12 -

Kivágtam a lapból a fényképet, amelyen pontosan két hónapos vagy: az arcod közelképe negyvenszeres nagyításban. Kiszögeztem a falra, és innen az ágyból bámulom. A szemed megbabonáz. Tágra nyílt és olyan aránytalanul nagy a testedhez képest. Mi tlát? Csak a vizet? Csak a börtön falait? Vagy mindazt látja, amit én? A sejtés egyszeriben felkavar: lehet,hogy rajtam keresztül látsz? Sajnálom, hogy hamarosan becsukod a szemedet. A szemhéjaid szélén ragacsos anyag képződik, és néhány nap múlva a szemhéjaid leragadnak, hogy védelmezzék a pupillát kialakulása utolsó fázisában. Hét hónapos korodig nem nyitod ki többé a szemedet. Húsz héten át teljes sötétben leszel. Kár! Vagy ki tudja? Talán így, hogy nem lesz mit nézned, jobban oda figyelsz arra, amit mondok. Még annyi mindent el kell mondanom neked, és most, hogy mozdulatlanul fekszem, bőven jut is rá időm, hiszen semmit sem csinálok azonkívül,hogy olvasok, meg nézem a televíziót. Főleg néhány nagyon kellemetlen tényre akarlak fölkészíteni. Az a gondolat, hogy te már mindent tudsz, sőt többet is tudsz, mint én, nem túl meggyőző a számomra. De nagyon nehéz bizonyos dolgokat megértetni veled,mivel a te gondolataid, ha vannak egyáltalán, egészen más dolgok körül forognak, mint amikkel majd találkozni fogsz. Te most egyedül vagy ott bent, gyönyörűen egyedül. A te egyedüli tapasztalatod te magad vagy. Mi viszont sokan vagyunk: millióan, milliárdan. Minden, ami velünk történik, más emberektől függ: minden örömünk, minden fájdalmunk is...Na nem bánom, kezdjük ezzel. Rögtön az elején közlöm veled, hogy itt, a Földön soha többé nem leszel egyedül, és még ha szeretnél, sem tudsz majdmegszabadulni a többiek rád erőszakolt társaságától.Itt egy ember egyedül nem tud magáról gondoskodni, mint ahogy most te. Ha megpróbálja, beleőrül.Vagy legjobb esetben belebukik. Persze mindig van,aki megpróbálja. Elmenekül az erdőbe vagy ki a tengerre, és esküdözik, hogy neki senkire nincs szüksége, és hogy őt sose fogják megtalálni. Pedig megtalál-ják. Vagy magától visszajön. Megtörten beáll a sorba,ismét egy fogaskerék lesz a gépezetben, és így keresi tovább, kétségbeesetten és reménytelenül a szabadságot. Hallod majd eleget: szabadság. Legalább anynyira visszaélnek itt ezzel a szóval, mint a szeretettel,ami - mondtam már - az összes szavunk között a legmeg-csúfoltabb. Találkozni fogsz olyan emberekkel, akik darabokra tépetik magukat a szabadságért,kínokat állnak ki, sőt vállalják a halált is. Remélem, te is közöttük leszel. De abban a pillanatban, amikor éppen szenvedsz a szabadságért, rádöbbensz majd,hogy a szabadság nem létezik, legfeljebb csak azért létezett, mert kerested: egy álmot keresel mindig, a születésed előtti léted emlékeiből keletkezett ideát,azét az időét, amikor teljesen szabad voltál, merte gyedül voltál. Én továbbra is azt mondom, hogy most rab vagy ott bent, és változatlanul azt gondolom, hogy szűk ott számodra a hely, ráadásul ezentúl még sötétben is leszel, de azon a sötét, szűk helyen most olyan szabad vagy, amilyen szabad soha többé nem leszel ebben a hatalmas és kegyetlen világban.Nem kell senkitől engedélyt kérned ott bent, segítséget sem. Mert egymagad vagy, és nem tudod, mi a szolgaság. Itt kint viszont lesz vagy ezer gazdád. Az első mindjárt én leszek, aki talán nem is szándékosan vagy tudatosan, de rád fogom kényszeríteni a nekem tetsző dolgokat. Itt van például ez a szép cipőcske.Nekem tetszik, de vajon neked tetszik-e? Kiabálni,üvölteni fogsz, amikor először rád adom. Biztos,hogy rosszul fogod érezni magad benne. De én azért csak rád adom, mert esetleg attól félek, hogy fázol, és így néhány alkalom után megszokod. Megszelídülsz, beletörődsz, s a végén már hiányozni fog, ha nem lesz rajtad. Ez lesz a kezdete a megaláztatások hosszú láncolatának, melyhez minden egyes új szemet én teszek majd hozzá, mivel nélkülem nem tudszmajd létezni. Én etetlek, én takarlak be, én fürdetlek,én viszlek a karomban. Aztán majd megtanulszegyedül járni, egyedül enni; magad döntöd el, hogy hová mész és mikor mosakszol. De akkor megint újfajta szolgaság következik. Jönnek a tanácsaim. Jönnek a magyarázataim. Jönnek az útmutatásaim. Jön a saját félelmed attól, hogy elszomorítasz, ha nem úgycsinálsz valamit, ahogy én tanítottam neked. Hosszú idő telik el addig, amíg utadra bocsátalak, mint a madarakat, akiket a szüleik kilöknek a fészekbő mihelyt megtanulnak repülni. De végül eljön az az idő is, amikor mehetsz a magad feje után, egyedül is átsétálhatsz az utcán, akár piros a lámpa, akár zöld.Még sürgetni is fogom az időt. De ettől nem leszel szabadabb, továbbra is hozzám köt az érzelmek szolgasága, a vissza vágyásé. Egyesek ezt a családszolgaságának hívják. Én nem hiszek a családban. Acsalád egy nagy hazugság, és az ötlötte ki, aki úgy szervezte a világot, hogy a legtökéletesebben ellenőrizhesse az embereket, és a legtökéletesebben kihasználhassa a szabályok iránti engedelmességüket.Könnyebben lázad az ember, ha egyedül van, könynyebben belenyugszik a dolgokba, ha másokkal él együtt. A család egy olyan rendszer megnyilatkozása, amely nem hagyja, hogy engedetlen légy. Nincs olyan, hogy a család szentsége. Csak férfiak, nők és gyerekek csoportjai vannak, akik rákényszerülnek,hogy ugyanazt a nevet viseljék, és egy fedél alatt lakjanak, még ha megvetik vagy gyűlölik is egymást. De a visszavágyás mégiscsak létezik, a kötelékek létez-nek, elkerülhetetlenek, mint az éhség és a szomjúság;olyan mélyen gyökereznek bennünk, mint azok a fáka földben, amelyeket egy hurrikán sem csavarhat ki.Sosem szabadulhatsz meg tőlük, hiába küzdesz ellenük az eszeddel és minden erőddel. Már-már azthinnéd, hogy az egészet elfelejtetted, hirtelen mégis rád törnek kegyetlenül, nincs menekvés, a nyakadba vetik a kötelet, mint valami hóhér. És megfojtanak.Ezen a fajta szolgaságon kívül meg fogod is-merni, hogy milyen szolgaságot kényszerít rád a többi ember, a hangyaboly sok-sok ezer lakója. Szokások, törvények! El sem tudod képzelni, mennyirefojtogató dolog követni a szokásaikat, tiszteletben tartani a törvényeiket. Ezt ne csináld, azt ne csináld,tedd viszont ezt, tedd azt... És ezt még mind el lehet viselni, ha az ember rendes népek között él, akiknek legalább van valami fogalmuk a szabadságról. De aztán nincs annál pokolibb, mint mikor az ember basáskodó őrültekkel él együtt, akik még attól a fényűzéstől is megfosztják, hogy álmodjon a szabadságról, és legalább a képzeletében valósítsa meg. A hatalmaskodók törvényeinek egyetlen előnyük van: lehet ellenük harcolni, bele lehet pusztulni. A rendes emberek törvényeivel szemben viszont tehetetlen vagy: meggyőznek róla, hogy nemes dolgot cselekszel, ha elfogadod őket. Bármilyen rendszerben élsz is, az ellen a törvény ellen nem lázadhatsz fel, hogy mindig a legerősebbek, a legerőszakosabbak, a legkevésbé nagylelkűek győznek. És nem lázadhatsz az ellen a törvény ellen, hogy az evéshez pénz kell, az alváshoz pénz kell; ahhoz, hogy cipőt húzhass a lá-badra, pénz kell; hogy télen melegedhess, pénz kell, és hogy a pénzt megszerezhesd, dolgozni kell. Rengeteget fogsz majd hallani arról, hogy a munka szükséglet, hogy a munka örömöt szerez, hogy a munka nemesít. El ne hidd! Újabb hazugság, ami annak az érdekeit szolgálja, aki megszervezte a világot. A munka nehéz még akkor is, ha szereted, amit csinálsz. Mindig mások számára dolgozol, sohasem magadnak. A munka mindig fárasztó, és sohasem boldogít. Ráadásul sosem olyankor dolgozol, amikor kedved volna hozzá. Még ha senkitől sem függsz, és a saját kis földedet műveled, akkor is olyankor kell kapálnod, amikor a nap, az eső meg az évszakok úgy kívánják. Még ha senkinek sem kell engedelmeskedned, és a munkád művészet, tehát alkotás, akkor is meg kell hajolnod mások igényei, erőszakossága előtt. Talán valamikor nagyon-nagyon régen, az emlékezet előtti időkben másként volt ez. A munka ünnep volt, csupa vidámság. De akkor még kevés ember élt a Földön, el tudtak különülni egymástól. Te egy Krisztusnak nevezett ember megszületése után ezerkilencszázhetvenöt évvel jössz a világra, aki néhány százezer évvel később született, mint egy másik ember, akinek nem tudjuk a nevét, manapság pedig úgy mennek a dolgok, ahogy említettem. Az egyik legújabb statisztika szerint négymilliárdan vagyunka Földön. Ebben a tömegben fogsz élni. Hogy visszasírod még ezt a magányos lubickolást, gyermekem!

.

.

- 11 -

Ma kellemes meglepetés ért. Csöngettek, a postás volt, egy légipostán küldött csomagot hozott.Anyám küldte, egy levél kíséretében, melyet apám is aláírt. Néhány nappal ezelőtt tájékoztattam őket rólad. Úgy éreztem, kötelességem. Azóta minden reggel aggódva vártam a válaszukat, és már a gondolatra is összeborzadtam, hogy talán kemény, fájdalmas szavakat kapok tőlük. Tudod, ők régimódi emberek.Ezzel szemben a levelükben az áll, hogy bár megzavarta és megdöbbentette őket a hír, boldogok, és örülnek neked. „Két kiszáradt fa vagyunk mi már,nem oktathatunk téged. Most rajtad a sor, hogy valami újat taníts nekünk. És ha te így döntöttél, akkor bizonyára így is van rendjén." A levél elolvasása után kinyitottam a csomagot. Egy műanyag doboz volt benne, a dobozban pedig egy pár fehér cipőcske. Pici,könnyű... Az első pár cipőd. Elfér a tenyeremen,még csak be sem fedi egészen. Ahogy hozzáérek, elszorul a torkom, ellágyul a szívem. Szeretni fogod anyámat. Szeretni fogod, mert úgy gondolja, hogy gyerekek nélkül vége volna a világnak. Tetszeni fog neked, hogy olyan kövér, lágy asszony. Felülhetsz majd a nagy, puha pocakjára, átölel azokkal a hatalmas, lágy karjaival, és csengő kacagásban tör ki. Sohanem értettem, hogy tud így nevetni? Talán azért, mert sokat sírt életében. Csak az tudja igazán értékelni az élet szépségét, és csak az tud jóízűt nevetni,aki valaha sokat sírt. Sírni könnyű, nevetni nehéz.Hamar rá fogsz jönni, hogy igazat beszélek. A világgal való találkozás pillanatában kétségbe esettenfogsz zokogni, s aztán, az első időben, majd mást se csinálsz, csak sírsz. Sírsz a fénytől, az éhségtől, az álmosságtól... Hetek, hónapok telnek majd el, míg a szád először nyílik mosolyra, míg először fogsz han-gosan nevetni. De ez ne aggasszon! És akkor ajándékozd nekem az első mosolyt, az első nevetést. Hadd tudjam meg: jól tettem, hogy nem éltem a modern biológia adta lehetőségekkel, és nem engedtelek át egy nálam jobb, türelmesebb anya méhének.

.

/Oriana Fallaci/

/foto:Marta Orlowska/

- 9 -

Rosszul aludtam az éjjel, alhasi fájdalmaim voltak. Te voltál? Gyötrődve forgolódtam az ágyban, és lehetetlen, lidércesnél lidércesebb álmokat láttam. Az egyikben apád is benne volt, sírt. Sosem láttam még sírni, nem hittem, hogy egyáltalán képes rá. Könnyei hatalmas csobbanással hullottak a kerti medencébe,és a medence tele volt hosszú, nyálkás szalagokkal. A szalagokban farokszerű nyúlványban végződő fekete peték voltak: ebihalak. Ügyet sem vetettem apádra, az ebihalak öldösésével voltam elfoglalva, nehogy nekem békává fejlődjenek, és virrasztanom kelljen éjszakánként a brekegésük miatt. A módszer nagyon egyszerű: egy bottal ki kell emelni a szalagokat a vízből, a fűre teríteni, ahol aztán a nap megfojtja, kiszárítja őket. Csak hogy a szalagok mindig lecsúsztaka botról, tekergőzve vissza siklottak a vízbe, és elmerültek az iszapban. Nem tudtam kiemelni őket a fűre.Aztán apád abba hagyta a sírást, és odajött segíteni:neki ment, mint a karikacsapás. Egy faággal emelget-te ki a vízből a szalagokat, amik persze neki nem csúsztak le a botjáról, és a fűre szórta őket. Nyugodtan, módszeresen dolgozott. Én meg szenvedtem.Mintha száz meg száz gyereket láttam volna kiszáradni, megfulladni a füvön. Kivettem a kezéből az ágat, és rákiabáltam: „Hagyd békén őket! Te is megszülettél, vagy nem?" A másik lidérces álmomban egy kengurut láttam. Nőstény kenguru volt, a méhé-ből valami lágy, élő dolog jött ki: egy bájos féreg. Elképedten körülnézett, mintha csak meg akarná tudni, hová került, aztán elkezdett fölfelé mászni az anyja szőrös testén. Nagyon lassan, küszködve, botladozva, döcögősen, néha irányt tévesztve haladt, de végül felért az erszényhez, és ereje végső megfeszítésével fejest ugrott bele.

Tudtam, hogy nem te vagy, hanem egy kenguru embrió, ami valóban így születik: korán kibújik a méh börtönéből, és kint fejlődik tovább, mégis úgy beszéltem hozzá, mintha te lettél volna. Megköszöntem neki, hogy eljött és bebizonyította, hogy nem valami élettelen tárgy, hanem emberi lény. Azt mondtam neki, hogy többé nem vagyunk idegenek, ismeretlenek egymás számára, és boldogan nevettem.Nevettem... De akkor megérkezet nagymama.Nagyon öreg volt és nagyon szomorú. Hajlott hátán mintha az egész világ terhét cipelte volna. Agyon-dolgozott kezében egy aránytalanul nagy fejű, csukott szemű babát tartott. Azt mondta: „Ó, de fáradt vagyok! Fizetnem kell az abortuszokért. Nyolc gyerekem és nyolc abortuszom volt. Ha gazdag lettem volna, akkor ma tizenhat gyerekem lenne, és nem tudnám, mi az az abortusz. Nem igaz, hogy megszokja az ember, minden alkalommal pontosan olyan, mint először. De a pap ezt nem értette meg." A baba akkora volt, mint a zsebben hordható feszületek. A nagymama magasba tartotta a babát, mint egy feszületet, belépett a templomba, letérdelt a gyóntatószékhez, és suttogni kezdett valamit a rácson át. A gyóntatószék mélyéről gonosz hang csattant fel, a pap hangja: „Maga meggyilkolt egy teremtményt!Meggyilkolt egy teremtményt!" A nagymama remegett a félelemtől, hogy mások is meghallják. Könyörgőre fogta: „Ne kiabáljon, atyám, nagyon kérem!Még letartóztatnak, nagyon kérem!" A pap azonban nem halkította le a hangját, erre a nagymama elrohant. Futott végig az utcán, a rendőrök a nyomában.Hátborzongató volt az erőlködése. A látványtól majdnem elájultam, és arra gondoltam: felmondja a szíve a szolgálatot, és meghal. A rendőrök a háza kapujánál érték utol. Kitépték a kezéből a babát, őt pedig megkötözték. Ekkor ő büszkén így szólt: „Bánom, amit tettem, de újra meg fogom tenni! Mindig nehéz szívvel teszem, de nem tudok ennyi gyereket eltartani. Képtelenség." Azokra az alhasi fájdalmakra ébredtem.Nem szabad többé találkoznom a barátnőmmel.Az ő szavai okozták ezeket a lidérces álmokat. Tegnap este meghívott vacsorára. A férje nem volt otthon, és úgy gondolta, ez jó alkalom lesz, hogy rólad beszélgessen velem. Gyötrelmes volt. Úgy látszik,hogy egy doktor H. B. Munson nevű fizikusnak is az a véleménye, ami neki: ez az úriember azt állítja,hogy még a magzat is majdhogy nem egészen holt anyag, szinte növényszerű, amit egy kanállal ki lehet gyomlálni, és legfeljebb „megvalósulatlan lehetőségek koherens rendszerének" tekintendő. Egyes bio-lógusok szerint viszont az ember a fogamzás pillanatában kezdődik, mert a megtermékenyített pete DNS-t tartalmaz: dezoxiribonukleinsavat, amely az emberi egyedet alkotó fehérjék alapja. Erre doktor Munson azt válaszolja, hogy a spermium és a megtermékenyítetlen petesejt is tartalmaz DNS-t: tehát akkor tekintsük emberi lénynek a petét és a spermiumot is? Van aztán egy orvoscsoport, amely szerint az emberi lény huszonnyolc hetesen válik emberi lénnyé, tehát akkor, amikor a méhből valamilyen rendellenesség miatt kikerülve is képes az életben maradásra. Egy antropológuscsoport számára még az újszülött sem emberi lény, csak kulturális és társadalmi hatások eredményeként válik azzá. Ezen aztán majdnem összevesztünk. Barátnőm az antropológusok véleményét osztotta, én pedig a biológusoké felé hajlottam. Ingerülten azzal vádolt, hogy a papok pártján állok: „Katolikus vagy, megveszekedett katolikus!" Megsértődtem. Nem vagyok katolikus, és ezt nagyon jól tudja. Ezenkívül tagadom, hogy a papoknak bármi joguk is lenne beleszólni ebbe a dologba,és ezt is nagyon jól tudja. De semmiképpen sem fogadhatom el doktor Munson önkényes teóriáit. És semmiképpen sem tudom megérteni azokat a nőket,akik úgy dugják fel maguknak a szondát, mintha hashajtót vennének be, hogy eltüntessék magukból az emésztetlen ételt. Hacsak nem...

Mi az, hogy hacsak nem? Megtagadom a döntésemet? Már olyan biztos voltam magamban, azt hittem, hogy dicsőségesen legyőztem minden bizonytalanságot, kétséget. Miért törnek rám most megint,mindenféle ürüggyel? Talán ez a rosszullét okozza, a szédülés? Fájdalmaim vannak. Mintha kést szurkálnának a hasamba. Erősnek kell lennem, gyermekem.Tartanom kell a hitet magamban és benned. Végig kell csinálnom, mert azt akarom, hogy felnőj, és olyan ember légy, aki nem hasonlít sem az álmomban üvöltöző papra, sem a barátnőmre meg az ő doktor Munsonjára, sem a rendőrökre, akik megkötözték a nagymama kezét. Az első Isten tulajdonának tekint téged, a második az anya tulajdonának tekint téged,az utóbbiak meg az állam tulajdonának tekintenek.De te nem tartozol sem Istenhez, sem az államhoz,sem hozzám. Önmagadé vagy, és kész. Hiszen a döntés a tiéd volt, tévedtem, amikor azt hittem, hogy rád erőltetem az akaratomat. Azzal, hogy megtartalak,csak meghajlok a parancs előtt, amit akkor adtál,amikor életed szikrája fellobbant. Én nem választottam, én csak engedelmeskedtem. Kettőnk közül, ha valamelyikünk áldozat, az nem te vagy, gyermekem,hanem én. Nem éppen ezt akarod értésemre adni,amikor úgy marcangolod a testemet, mint egy vámpír? Nem ezt akarod megerősíteni, amikor megajándékozol a hányingerrel? Rosszul vagyok. Egy hete nehezen dolgozom. Megdagadt az egyik lábam. Ret-tenetes volna, ha le kellene mondanom azt a megbeszélt utazást. Úgy tűnik, a főnök érzi, hogy valami nincs rendben. Ma szinte fenyegető hangon azt kérdezte tőlem, hogy „fogom-e bírni", majd hozzátette:nagyon reméli. Fontos munkáról van szó, mintha csak rám szabták volna. Fontos neki, és fontos nekem is. Ha nem tudnék elmenni... Dehogynem megyekel. Azt mondta az orvos, hogy a terhesség nem betegség, hanem normális állapot, és nyugodtan csináljam azt, amit eddig csináltam. Te nem fogsz cserben-hagyni.

- 10 -

Váratlan dolog történt: az orvos ágyba parancsolt. És most itt fekszem mozdulatlanul. Meg se szabad moccannom. Nem könnyű, gondolhatod,mert egyedül élek: ha csöngetnek, fel kell kelnem ajtót nyitni. Aztán ennem is kell, mosakodnom: ahhoz,hogy megfőzzek magamnak egy levest, vagy kimenjek a fürdőszobába, fel kell kelnem. Hát nem? Az ételemről most a barátnőm gondoskodik. Adtam neki lakáskulcsot, szegénykém naponta kétszer is jön, és hoz ennivalót. Mondtam is neki: „Nem akartál harmadik gyereket, és most tessék, egy felnőttet kell dajkálnod." Azt felelte, hogy a felnőtt jobb, mint az újszülött, mert nem kell szoptatni. Elhiszed, ha azt mondom, hogy a barátnőm jó ember? Mert tényleg az. És nemcsak azért, mert feljár hozzám, hanem mert nem beszél többé arról a Munsonról meg az antropológusokról. Most egyszerre nagyon aggódik,hogy elveszítelek. Ne ijedj meg. Nincs veszély. Az orvos ismét megvizsgált, és azt mondja, hogy normálisan fejlődsz, csak óvatosságból kell mozdulatlanul feküdnöm, meg a fájdalmaim miatt, melyeket ő egyéb okoknak tulajdonít. Elmúltál két hónapos, és ebben az időszakban nagyon fontos lépést teszel előre: ilyenkor válik magzat az embrióból. Most alakulnak ki az első csontsejtek, átvéve lassan a porcok helyét. Megnyúlik a lábad, mint ahogy a fák ágai nyúlnak fölfelé, és már a lábadon is kivirágzottak az ujjacskák. A harmadik hónap végéig kell óvatosnak lennünk, azután folytathatjuk megszokott életünket:ez az ágyban fekvős mozdulatlanság nem tart tovább két hétnél. A főnöknek azt hazudtam, hogy erős bronchitisem van. Elhitte és megnyugtatott, hogy az utazás tulajdonképpen várhat: bizonyos részleteket úgyis tisztázni kell. Még ez a szerencse; ha megtudná az igazságot, le is válthatna, sőt végső esetben fel is

mondhatna. Az pedig nagy baj volna mindkettőnknek: miből élnénk? Egyébként apád azóta nem jelentkezett. Azt hiszem, nem akar belekeveredni ebbe a dologba. Rosszul esik neked? Nekem nem; az a kevés, amit iránta éreztem, megszűnt a két telefonbeszélgetés alatt. Sőt már az a tény is elég volt, hogy telefonon hívott fel, ahelyett hogy a szemembe nézett volna. Eljöhetett volna, nem gondolod? Nagyon jól tudja, nem kérném tőle, hogy vegyen feleségül, sosem kértem, nem akarok én férjhez menni, soha nem is akartam. Akkor meg mi tartja vissza? Talán bűntudatot érez, amiért valamikor ölelkezett velem? A nagymama egyszer valóban elment gyónni, és a pap a következő tanácsot adta neki: „Ne feküdjön le a férjével, ne feküdjön le vele!" Végül is - bizonyos emberek számára - akkor bűnös igazán egy férfi és egynő, ha szeretkezik. Azt mondják, aki nem akar gyereket, legyen önmegtartóztató. Helyes. De mivel kissé nehéz lenne kijelölni, hogy ki legyen és ki ne legyen önmegtartóztató, legyünk mindnyájan önmegtartóztatók, és alakuljunk át az öregek bolygójává.Sok millió nemzésre képtelen öregember népesítené be ezt a bolygót, s lassan kihalna az emberi faj, mint azokban a Marson játszódó tudományos-fantasztikus történetekben, amelyek úgy végződnek, hogy a csodálatos városok düledezni kezdenek, falaik közt már csak szellemek laknak. Azok szellemei, akik lehettek volna, és mégsem lettek. A soha meg nem született gyerekek szellemei. Vagy váljunk mindnyájan homo-szexuálisokká, az eredmény akkor is ugyanez lesz:nemzésre képtelen emberek népesítenék be a Földet,a csodálatos városok düledezni kezdenének, falaik közt végül már csak a soha meg nem született gyerekek árnyai laknának...Na és ha hasznosítanánk az öregeket? Olvastam valahol, hogy ma már lehetséges az embrió átültetés.Ez a modern biológia új vívmánya. Kiveszik a megtermékenyített petesejtet az anyaméhből, és átplántálják egy olyan nőbe, aki képes azt befogadni. Ott aztán tovább növekszik. Ugyan úgy megszületnél, ha egy másik nő látna vendégül, mondjuk egy idősebb asszony, akinek nem olyan nagy tragédia mozdulatlanul ágyban feküdni, és nekem nem kellene itt kínlódnom veled. A gyerekcsinálás tulajdonképpen öregeknek való feladat. Az öregek olyan türelmesek. Te például megsértődnél, ha átköltöztetnének egy másik nő méhébe? Egy jó öreg méhbe, amely nem tenne neked szemrehányást? De miért is sértődnél meg?Hiszen nem fosztanálak meg az élettől, csak máshová költöztetnélek. Bocsáss meg! Félrebeszélek! Az a baj, hogy ez a mozdulatlanság idegessé tesz és gonosszá.

.

/Oriana Fallaci/

/foto:Marta Orlowska/

  - 8 -

A barátnőm azt állítja, én vagyok az őrült. Neki,aki pedig férjnél van, három év alatt négy abortusza volt. Van már két gyereke, nem engedheti meg magának, hogy legyen egy harmadik is, mondja. A tyúkok sem hozzák világra az összes csibét, amit kikelthetnének; ha minden szemes tojásból csirke születne,a világ egy nagy tyúkóllá változna. Nem tudtad,hogy nagyon sok tyúk kiissza a tojásait? Nem tudtad,hogy csak egyszer vagy kétszer költenek évente? Na és a nyulak: nem tudtad, hogy egyik-másik nyúl megeszi a satnyább újszülötteit, hogy a többit szoptathassa? Nem volna jobb rögtön az elején elhajtani,mint megszülni és aztán megenni vagy másokkal megetetni őket? Szerintem az volna a legjobb, ha meg se fogannának. Erre a barátnőm nekem támad.Azt mondja, persze, hogy ő is szedte a tablettákat.Szedte, bár egyáltalán nem tett jót neki. Aztán egy este megfeledkezett róla, és akkor jött az első abortusz.Szondával. Nem tudom, mi az a szonda. Azt hiszem,valami tű, amivel gyilkolni lehet. Azt viszont tudom,hogy nagyon sokan használják, bár tisztában vannak vele, hogy borzasztó fájdalmakkal jár, és börtönbe is juthatnak miatta.Azt kérded, miért beszélek néhány napja csak erről? Nem tudom. Talán azért, mert mások meg engem zaklatnak ezzel. Talán azért, mert előfordult,hogy én is gondoltam rá, bár nem vallottam be magamnak. Talán azért, mert senki mással nem tudom megosztani ezt a lelkemet mérgező kételyt. A puszta gondolatba is, hogy megöljelek, belehalok, és mégis,időnként megfordul a fejemben. Megzavart az a dolog a csirkékkel. Megzavart a barátnőm dühe, amikor megmutattam neki a fényképen a szemedet és a kezedet. Azt válaszolta, hogy a valóságban még mikroszkóppal sem látnám sem a szemedet, sem a kezedet.Azt kiabálta, hogy fantazmagóriákban élek, és összekeverem a valóságot az érzelmeimmel és az álmaimmal. Aztán ezt vágta a fejemhez: „Na és az ebihalak, amiket kiszedsz a kerti medencéből, hogy ne legyen belőlük béka, mert a brekegés zavarja az éjszakai nyugalmadat?" Igen, tudom, kegyetlenül sorolom a gyalázatosságait annak a világnak, amelybe belépni készülsz, a mindennapos rémségeket, amelyeket elkövetünk, de ez az egész túl bonyolult neked. Mégis lassacskán bizonyossággá érik bennem a sejtés, hogy érted, amit mondok, mert te már min-dent tudsz. Aznap kezdtem gyanakodni, amikor azon törtem a fejem, hogy is magyarázzam meg neked, hogy a Föld ugyanolyan gömbölyű, mint az a tojásszerűség, amelyben élsz, és hogy a tenger ugyanolyan vízből van, mint amilyenben te lebegsz,és sehogy se tudtam kifejezni, amit akartam. Hirtelen  belém hasított a sejtés, hogy fölöslegesen erőlködöm,mert te már mindent tudsz, sokkal többet tudsz, mint én, és ettől a gondolattól azóta se tudok megszabadulni. Ha abban a tojásban benne van az egész világegyetem, miért ne lehetne jelen a gondolat is? A tudósok is azt gyanítják, hogy a tudatalatti az ember születés előtti létének az emléke. Az? Akkor mondd meg nekem te, aki mindent tudsz: mikor kezdődik azélet? Könyörgök, mondd meg: a tiéd már tényleg elkezdődött? Mikor? Akkor, amikor az a fénycsöpp,amit spermiumnak hívnak, megrepesztette a sejt falát? Vagy akkor, amikor kibukkant a szíved, és pumpálni kezdte a vért? Vagy akkor, amikor kivirágzott az agyad, a gerincvelőd, és emberi formát kezdtél ölteni? Vagy talán még nem jött el az a pillanat, és csu-pán egy félig kész motor vagy? Mit nem adnék érte,gyermekem, ha megtörhetném a hallgatásodat, ha behatolhatnék a börtönödbe, mely téged magában rejt, és melyet magamban rejtek, mit nem adnék érte,ha láthatnálak, ha hallhatnám a válaszodat!

  Furcsa pár lettünk mi ketten, annyi bizonyos.Benned minden tőlem függ, és bennem minden tőled függ: ha te megbetegszel, én is megbetegszem; ha énmeghalok, te is meghalsz. És mégsem tudok közölni veled semmit, és te sem tudsz közölni velem semmit.Abban a - talán végtelen - bölcsességedben még  sincs tudomásod arról, milyen az arcom, hány éves vagyok, milyen nyelven beszélek. Nem tudod, honnan jövök, hol vagyok, és mit csinálok. Ha magad elé akarnál képzelni, nem volna semmi fogódzód ahhoz,hogy kitaláld, fehér vagy fekete, fiatal vagy öreg,magas vagy alacsony vagyok-e. És én sem tudom,hogy te vagy-e már valaki. Két egymásra utalt idegen még soha nem volt nálunk idegenebb egymásnál. Két- egy testben egyesült - ismeretlen még soha nem ismerte oly kevéssé egymást és nem voltak oly távoliak egymás számára, mint mi ketten.

.

/Oriana Fallaci/

/foto:Marta Orlowska/

- 7 -

A te világmindenséged az a tojás, amelyben hat és fél hete összekuporodva, szinte súlytalanul lebegsz. Magzatburoknak hívják, és a benne lévő folyadék egy sós oldat, amely semlegesíti a gravitáció hatását, és megvéd a mozdulataim okozta rázkódásoktól, ezenkívül táplál is téged. Sőt négy nappal ezelőttig ez volt az egyetlen táplálék forrásod. Nagyon bonyolult és szinte felfoghatatlan folyamat játszódott le: a folyadék egy részét megittad, más részét magadba szívtad, megint más részét kiválasztottad, s ezzel újabb folyadékot termeltél. Négy napja viszont,a köldökzsinóron keresztül, én táplállak. Olyan sokminden történt ezekben a napokban: csodállak érte,és boldog vagyok, ha csak rá gondolok. A méhlepény,mely meleg bundaként takarja be a burkot, megvastagodott, vérsejtjeid száma megnőtt, és mindez valami őrült gyorsasággal zajlik: már a vénáid is láthatók. Teljesen jól kivehető a két artéria is, meg a köldökzsinór vénája, mely az oxigént és a szükséges kémiai anyagokat szállítja hozzád. Kialakult a májad,és lassacskán kialakul az összes belső szerved: már a nemi szerved is kezd kibontakozni! Te már tudod,hogy férfi leszel-e vagy nő. De számomra a legnagyobb boldogság az, hogy már van kezecskéd. Jól látszanak az ujjaid. És van pici szájacskád, ajkakkal!

  A kis nyelvkezdemény is kialakult már, és kialakult húsz csöppnyi üreg a húsz kis fogacskának. Van szemed. Ilyen pindurkán! Hisz még másfél centiméter se vagy, a súlyod nincs egészen három gramm, de már van szemed! Hihetetlen, hogy mindez néhány hét alatt játszódott le. Egyszerűen irreális. Pedig valószínűleg így alakult ki a világ kezdetén az a sejt is,és mindennel, ami megszületik, lélegzik, elpusztul,hogy aztán újra szülessen: ugyanaz történik - forrong, duzzad, egyre bonyolultabb, egyre nehezebb,gyorsabb, rendszerezettebb, tökéletesebb életté sokasodik. Mennyit dolgozol, gyermekem! Mesebeszéd,hogy tengered bölcsőjében ringatózva nyugodtan szunnyadsz! Te sosem alszol, és sosem pihensz. Me-sebeszéd, hogy békésen hallgatod az édes-fátyolos hangok harmóniáját. Bizonyos vagyok benne, hogy szüntelen csobogás, szivattyúzás, zihálás, suhogás kegyetlen hangzavarában élsz. Mesebeszéd, hogy tehetetlen anyag vagy, szinte növényszerű, amit egy kanállal ki lehet gyomlálni. Ha meg akarok szabadulni tőled, azt mondják, most tegyem. Ilyenkor a legjobb. Más szavakkal: ahhoz, hogy megölhesselek,meg kellett várnom, hogy emberi lénnyé fejlődj, akinek van szeme, keze, szája. Most és nem korábban.Korábban túl kicsi voltál ahhoz, hogy rád találjanak és kitépjenek. Őrültek.

.

/Oriana Fallaci/

/foto:Marta Orlowska/

- 6 -

 A hangja ünnepélyes és vidám volt, amikor felemelt az asztalról egy papírt, és így szólt: „Gratulálok, asszonyom!" Automatikusan helyesbítettem:„Kisasszony." Mintha pofon ütöttem volna. Egyszeriben lehervadt róla minden ünnepélyesség és vidámság, közönyt erőltetett magára, rám nézett, és aztmondta: „Vagy úgy?" Aztán fogta a tollat, kihúzta alapról, hogy asszony, és beírta, hogy kisasszony. ígyközölte velem hivatalosan a Tudomány, egy fagyosan fehér szobában, egy fagyos-fehérbe öltözött emberhangján, hogy létezel. Egy cseppet sem lepődtemmeg, hiszen én már jóval korábban is tudtam. Az viszont megdöbbentett, hogy milyen fontos a családiállapotom, képes volt még a lapomra is rávezetni.Mintha valami jövőbeni bonyodalom vetítette volna előre az árnyékát. Már abban sem volt semmi szívélyesség, ahogy a Tudomány rögtön ezután azt mondta, hogy vetkőzzem le, és feküdjek az ágyra. Az orvos is meg az ápolónő is úgy viselkedett, mintha ellenszenves lettem volna nekik. Egyikük sem nézett a szemembe, egymással viszont beszédes pillantásokat váltottak. Amikor az ágyon feküdtem, az ápolónőrám ripakodott, hogy miért nem teszem szét a lába-mat, és miért nem támasztom a fémtartóra. Utálkozva emelte fel a lábamat, és közben azt mondta: „Ide,ide!" Nevetségesnek és valamiképpen közönségesnek éreztem magamat. Hálás voltam neki, amikor a hasamat letakarta egy törülközővel. De a java csak ekkor jött: az orvos gumikesztyűt húzott, és az egyik ujját durván belém nyomta. Vájkált bennem az ujjával, nyomkodott, újra vájkált, mintha agyon akarna nyomni téged, csak azért, mert nem vagyok férjnél.Végül kihúzta az ujját, és azt mondta: „Minden rendben van, minden normális." Tanácsokat is adott:ne dohányozzak sokat, ne erőltessem meg magam,ne mosakodjak túl meleg vízben, és ne akarjam bűnös úton megoldani a helyzetemet. „Ezt hogy érti?" -kérdeztem elhűlve. Mire ő: „A törvény tiltja! Ne feledje!" Hogy nyomatékot adjon fenyegetésének, még luteintablettákat is felírt, és elrendelte, hogy kéthetenként jelentkezzem nála. Mosolytalan arccal beszélt, majd a kasszához utasított, hogy rendezzem a számlámat. Ami az ápolónőt illeti, ő nem is köszönt. 

És ahogy becsukta mögöttem az ajtót, mintha megcsóválta volna a fejét.Attól félek, hozzá kell szoknod az ilyesmihez.Abban a világban, amelybe most készülsz belépni, az idők változásáról szóló minden fecsegés ellenére, általában felelőtlennek tekintik azt a nőt, akinek nincs férje, és mégis gyereket vár. Jó esetben különcnek,provokátornak. Esetleg hősnek. Sosem lehet egyenrangú a többi édesanyával. A gyógyszerész, akinél a luteintablettákat vettem, jól ismer, és tudja, hogy nincs férjem. Amikor átadtam neki a receptet, felhúzta a szemöldökét, és döbbenten nézett rám. A gyógyszerésztől a szabóhoz mentem, hogy kabátot csináltassak. Közeledik a tél, azt akarom, hogy jó melegben légy. A szabó a szájába vett egy csomó gombostűt,amik a vászonminta tűzéséhez kellenek, és nekilátott, hogy méretet vegyen. Amikor mondtam neki,hogy hagyja jó bőre, mert terhes vagyok, és télen már nagy lesz a hasam, pipacsvörös lett. Eltátotta a száját,már attól féltem, hogy lenyeli a gombostűket. Hálaistennek nem nyelte le, de mind a földre esett. Kiesetta kezéből a centi is; nagyon kínosan éreztem magam,hogy ennyire zavarba hoztam. Hasonló volt a helyzeta főnökkel. Akár tetszik, akár nem, ő az az ember, aki megvásárolja a munkámat, és pénzt ad a megélhetésünkhöz. Nem lett volna tisztességes, ha nem tájékoztatom, hogy egy idő múlva nem fogok tudni dol-gozni. Bementem az irodájába, és mindent elmondtam neki. Elakadt a lélegzete. Aztán összeszedte magát, és azt dadogta, hogy tiszteli az elhatározásomat,sőt nagyon csodál érte, rendkívül bátornak tart, de jól tenném, ha nem mesélném el a dolgot mindenkinek. „Mi, nagyvilági emberek az ilyesmit megbeszélhetjük egymás között, de sokan nem értenék meg.Annál is inkább, mert még meggondolhatja magát,nem igaz?" Sokáig hajtogatta, hogy még meggondolhatom magam. Azt mondta, a harmadik hónapig még bőven van időm, hogy más belátásra jussak, és ha így tennék, nagy bölcsességre vallana: olyan szépen ível felfelé a karrierem, mi értelme volna derékbatörni egy ilyen szentimentális ügy miatt? Jól gondoljam meg, itt most nem arról van szó, hogy pár hónapra vagy egy évre abbahagyom a munkát, hanem hogy egész életem döntően megváltozik: nem rendelkezhetnék többé szabadon önmagammal. És ne felejtsük el, hogy a cégen belüli előmenetelemet éppen annak köszönhetem, hogy mindenkor a cég rendelkezésére álltam. Sok szép tervet tartogat a szá-momra. Ha meggondolom magam, csak szóljak. Segíteni fog. Apád másodszor is telefonált. Remegett a hangja. Azt akarta tudni, hogy az orvos is megerősítette-e. 

Igen - mondtam. Másodszor is megkérdezte, mikor„rendezem az ügyet". Másodszor is letettem a kagylót, nem hallgattam végig. Nem értem, miért van az,ha egy nő bejelenti, hogy törvényesen teherbe esett,akkor mindenki őt ünnepli, kiveszik a kezéből a csomagokat, könyörögnek neki, hogy ne erőltesse meg magát, legyen nyugodt. Istenem, de szép is, gra-tulálok, foglaljon helyet, pihenje ki magát. Velem szemben csak némán állnak, vagy az abortuszt emlegetik. Akár azt is gondolhatnám, hogy összebeszéltek, összeesküdtek, hogy elválasszanak minket egymástól. Vannak pillanatok, amikor én is nyugtalannak érzem magam, és nem vagyok biztos benne,hogy végül is ki győz: mi vagy ők? Talán csak a telefon miatt van az egész. Elfelejtettnek vélt, keserű emlékeket és olyan sérelmeket élesztett fel bennem,amelyekről azt hittem, hogy már túltettem magam rajtuk. Régi ügyek, a kísértetektől származnak, akik rádöbbentettek, hogy a szerelem csalás. A sebek begyógyultak, a hegek alig láthatók, de elég egy ilyen telefon, hogy újra sajogni kezdjenek. Mint az öreg,törött csontok időváltozáskor.