/foto:Marta Orlowska/
.
- 13 -
Írtam neked három mesét. Jobban mondva,nem írtam le őket, mert ágyban fekve nem tudok írni, csak a fejemben vannak készen. Elmesélem az egyiket. Volt egyszer egy kislány, aki beleszeretett egy magnóliafába. A magnólia egy kert közepén állt,és a kislány néha egész nap mást se csinált, csak nézte a fát. Föntről nézte, mert annak a háznak a legfelső emeletén lakott, amelyhez a kert tartozott; ott fent általában csak az az egy ablak volt nyitva, ahonnan a kislány kinézett. A kislány nagyon aprócska volt, s hogy láthassa a magnóliát, fel kellett másznia egy székre. Ha a mamája ott találta, elkiáltotta magát:„Úristen, leesik, leesik!" Hatalmas volt ez a magnóliafa, vastag ágai, nagy levelei és nagy virágai voltak.A virágai, mint habtiszta zsebkendők, kinyílottak, és senki sem szedte le őket, mert túl magasan voltak.Békésen múlt felettük az idő, míg aztán megöregedtek, elsárgultak, és kis puffanással leestek a földre. A kislány mégis folyton arról álmodozott, hogy jön majd valaki, akinek sikerül letépnie egy még fehér virágot; állt az ablakban, és várt. Karját a párkányra fektette, állát a karjára. Szemben és körös-körül sehol sem voltak házak, csak egy fal magasodott meredeken a kert egyik oldalánál. A fal tetején terasz, a teraszon száradó ruhák. Ha a ruhák megszáradtak, pofozni kezdték a szelet, és akkor jött egy asszony,mindet kosárba gyűjtötte és elvitte. Egy szép napon az asszony megérkezett, de nem kezdte rögtön leszedni a ruhát, hanem ő is odaállt nézni a magnóliát:mintha azt tanulmányozta volna, hogyan lehetne letépni róla egy virágot. Sokáig állt ott, gondolkozott,közben a ruhák lobogtak a szélben. Aztán jött egyférfi, és átölelte az asszonyt. Az asszony is átölelte aférfit, ledőltek a földre, jó sokáig hempergőztek, aztán elaludtak. A kislányt ez meglepte, nem értette,miért alszanak azok ott ketten a teraszon, ahelyett hogy a magnóliával foglalkoznának, hogy megpróbálnának leszedni róla egy virágot, de azért várt türelmesen, hogy majd csak felébrednek, amikor is megjelent ott egy másik, nagyon dühös férfi. Nemszólt az semmit, de látszott rajta, hogy nagyon dühös lehet, mert egy pillanat alatt rávetette magát a két alvóra. A férfival akarta kezdeni, de az felugrott és elrohant. Erre az asszonyra támadt, aki futva menekülta ruhák között. Ez meg utána, hogy megfogja, és végül meg is fogta. Felemelte az asszonyt a levegőbe,mintha nem is lenne súlya, és ledobta, rá a magnóliára. Az asszony sokáig repült, amíg elérte a fát. De elérte; a sárgán lehulló virágok hangjánál halkabb puffanással ült meg az ágakon. Az egyik ág letört. Abban a pillanatban, amikor az ág letört, az asszony utána kapott egy virágnak, és leszakította. Ott feküdt mozdulatlanul, kezében a virággal. Akkor a kislány bekiabált az anyukájának. Azt mondta neki: „Mama,egy nénit ledobtak a magnóliafára, és ő letépett róla egy virágot!" Az anyukája odajött, felkiáltott, hogy az az asszony meghalt, és a kislány attól a naptól fogva abban a hitben nőtt fel, hogy ha egy nő virágot akar szakítani magának, abba bele kell halnia.
Az a kislány én voltam, és adja isten, hogy te ne úgy szerezz róla tudomást, ahogy én, hogy mindig az erősebbek, az erőszakosabbak, a kevésbé nagylel-kűek győznek. Adja isten, hogy te ne tudd meg olyan korán, mint ahogy én megtudtam; s nekem ráadásul meggyőződésemmé vált, hogy ennek a helyzetnek elsőként a nők isszák meg a levét. De tulajdonképpen nem jól teszem, hogy ebben reménykedem. Azt kéne kívánnom neked, hogy gyorsan veszítsd el azt az érintetlenséget, amit úgy hívnak, gyermekkor, illúziók. Már most el kell kezdenem a felkészítésedet,hogy majd meg tudd védeni magad, hogy te légy a gyorsabb, az erősebb, és te dobd le azt a férfit a teraszról. Különösen, ha nő leszel. Ez is egy törvény:nem írott törvény, de azért kötelező betartani. Vagy én, vagy te, ez is törvény. Vagy én menekülök meg,vagy te. Ha megfeledkezel róla, véged van. Itt nálunk mindenki bánt valakit, gyermekem. Ha nem teszi, el-bukik. Ne hallgass azokra, akik azt mondják, hogy mindig a legjobbak buknak el. A leggyengébbek buknak el, akik nem feltétlenül azonosak a legjobbakkal. Én sosem hittem azt, hogy a nők jobbak a férfiaknál, és hogy a jóságuk miatt megérdemelnék,hogy ne kelljen meghalniuk. Nem az számít, hogy az ember jó-e vagy rossz: itt nem ettől függ az élet. Az erőszakon alapuló erőviszonyoktól függ. A túlélés egyenlő az erőszakkal. Azért húzhatsz bőrcipőt, mert valaki letaglózott egy marhát, lenyúzta a bőrét, hogy aztán cipőt csináljanak belőle. Azért járhatsz bundában, mert valaki megölt egy állatot, száz állatot, és lenyúzta a bundáját. Azért ehetsz csirkemájat, mert valaki levágott egy csirkét, pedig az a csirke nem ár-tott senkinek. Persze ez sem igaz, mert a csirke is árt valakinek: felfalja a békésen salátázgató férgeket. Valaki mindig megeszi a másikat, vagy megnyúzza a másikat, hogy tovább élhessen: az ember ugyanúgy,mint a halak. A halak is megeszik egymást: a nagyok fölfalják a kicsiket. Ugyanígy a madarak, a bogarak,sorolhatnám a végtelenségig. Ha jól tudom, csak a fák és a növények nem pusztítják egymást: vízzel, levegővel és nappal táplálkoznak, semmi mással. De néha még ők is elveszik egymás elől a napot és a vizet, így fojtogatja, öli egyik a másikat. Nem tudom,miért éppen neked mesélek ezekről a rémségekről,hiszen te úgy élsz, úgy táplálkozol és melegedsz,hogy közben senkit sem ölsz meg.
.
/Oriana Fallaci/
Utolsó kommentek