
.
" Ezen a világon már minden mérhető, csak érzelmeink hőfokát nem jelzi műszer. Még a találkozások sűrűsége vagy ritkasága sem mutatója a szeretetnek, barátságnak, összetartozásnak."
.
/Örkény István/

.
" Ezen a világon már minden mérhető, csak érzelmeink hőfokát nem jelzi műszer. Még a találkozások sűrűsége vagy ritkasága sem mutatója a szeretetnek, barátságnak, összetartozásnak."
.
/Örkény István/

Elég meredek volt ez a könyv, a felénél tartottam, és még mindig nem értettem , hogy mért is választottam pontosan ezt a könyvet ? Mindig úgy választok, hogy ismertetőt, véleményeket keresek, sőt idézeteket is olvasok belőle.
Végül mégis jó volt valamire . Megismerhettem belőle egy másik kultúrát, idegen szavakat és valami egészen más világot. A vallásról már nem is írnék, ehhez el kell olvasni a könyvet.
A könyv vége felé azért csak előbukkantak azok a bizonyos idézetek, ami végett megvettem, és elolvastam.Itt osztom meg veletek...
" A gyász ideje nem ismer normát, de meggyőződésem volt, bár nem tudtam volna megmondani, miért, hogy az anya, akinek gyermeke elhagyja a világot, legalább annyi ideig virraszt felette, ameddig magában hordozta, mielőtt világra hozta volna.
A gyász nem terméketlen, önmagáért való búslakodás; nem: elgyászolni valakit annyit tesz, mint megpróbálni a megismerés módjává alakítani a fájdalmat; út, amelyen járva rekonstruáljuk magunkban az elhunyt világát, templomként vagy palotaként építjük fel újra, hogy azután bejárjuk folyosóit, rejtekútjait, titkos szobáit, és felfedezzük bennük azokat az igazságokat, amelyekre életében vakok voltunk."
"A valódi jelenlét az, amivel a halottaknak vagy azoknak tartozunk, akik a síron túl elkísérik őket. Az élők mindig úgy képzelik, hogy a halottak hagyják el őket. Ez részben bizonyára igaz, de ritkán gondolnak arra, hogy a fordítottja is áll, és bizonyos értelemben az élők is elhagyják a halottakat. A holtak is egyedül vannak. A végsőkig szükségük van arra, hogy elkísérjék őket."
" Nem hiszek a megosztott titokban. Ha egyszer kimondták, ha egyszer beleszőtték egy mondatba, egy vallomásba, egy elbeszélésbe, a titok nem titok többé. Minden szó erőszakot tesz rajta. Minden alkalom, amikor szavakba öntik, megvilágítja lényegi, sötét szívét, bemocskolja a csendet, létének egyetlen igazi feltételét.
Az a titok, amit kimond valaki, amelyet tisztán megfogalmaz magában, már el is veszett. Csak bennünk létezhet, a zavaros énben, a rosszul megvilágított kolostorban, ahol az igazságot nemcsak árnyak veszik körül, de maga is az árnyak része. Egy igazi titok soha nem világos, még a saját tudatunkban sem."
...és hogy mi is a pletyka...?
".... a pletyka: amikor a titok megreked a felfedése illúziójában...."
/Mohamed Mbougar Sarr: Ugyanolyan emberek /
" Csodálatos világ, semmit sem hall, semmit sem lát.
Csodálatos világ elárulja mindig önmagát."

“Ez a hónap az ünnep. Mintha mindig harangoznának, nagyon messze, a köd és a hó fátylai mögött."
/ Márai Sándor /
" Úgy gondoltam, mindannyiunkra ráfér egy kis nyugalom és kedvesség. Szörnyű hétvége volt, olyan szomorú és lehangolt voltam. Ma készítettem ezt a karácsonyi dalt, Karácsonyi, nyugodt és kedves és gyorsan összeraktam hozzá ezt a videót. Nagyon édes a dalszövege. Csak pár perc, hogy elfelejtsük a világ őrültségét. Békét küldök nektek. Mindannyiótokat nagyon nagyra értékelem. Időt szánok arra, hogy nézzem és hallgassam. Ez a világot jelenti nekem,"
.
/a dalszerző /

" A gyász olyan, mint az ember lánya. Eleinte állandóan velem volt, belém kapaszkodott, soha nem engedett el, egy másodpercre sem. Követelte a testem, a figyelmem. Aztán olyan lett, mint egy kislány, aki több órán át békén hagyott, amíg más helyeken kószált. Most olyan a gyász, mint egy tinédzser. Aki állandóan ott van, akit soha nem felejtek, de aki egy másik életet él, és hagyja, hogy én is éljem az enyémet, és aki egyszer-egyszer a legértelmetlenebb követelésekkel áll elő."

" A halottak magukkal viszik hangjukat, gondolataikat, kezüket. A mosolyt. A meleg test illatát, a parkettán csoszogó léptek zaját. Amikor elmennek, nem marad mibe kapaszkodnunk, mint a hátrahagyott tárgyakba és megörökölt szavakba. A többit ki kell találni."
,
/ Helene Uri: Szavak a múltból /

.
" Olyanok ilyenkor a csillagok, mint az álmos gyerek szeme. Kicsit hunyorognak. És még nem tudják: sírásra vagy nevetésre nyíljanak-e, avagy aludjanak tovább. Hát, csak pislognak. Enyhe az idő, a szél csak a kerítések mellett lézeng, ámbár elég hűvösen. Az ablakok néhol nézik már a hajnalt, néhol nem, és a csizmák nem kopognak a gyalogjárón, inkább csak cuppognak.
Néhol egy halk szó, néhol az se. Néhol csak árnyak járnak. Néhol kis lámpások imbolyognak és mutatják, hova kell lépni. Ámbár hiszen sár van mindenütt. Az ég még sötét. A tegnap gondja, mintha még aludna, a mai még nem ébredt fel. S a falu csak tiszta önmagát viszi a hajnali misére. Ajtó nem csattanik, kiáltás nincs.
A külső mozgás bekúszik a templomba s megnyugszik. Suttog egy kicsit, vár, s amikor már a gyertyák lángja is meggyúlik a várakozástól, felkiált az időtlen vágy: „Harmatozzatok égi Magasok!”
Mise végére egészen bemelegedett a templom, szinte otthonos lett. Legalább is így érezte ezt Baka Máté az alszegből, de így érezte ezt Hosszú Illés is ugyanonnan. Ámbár, ha tudták volna, hogy most egy véleményen vannak, aligha érezték volna, nagy harag volt ugyanis a két öreg között. Kitartó, régi harag. Formája sem volt már, nem is emlékeztek, ló volt-e az oka vagy asszony, mindenesetre ragaszkodtak hozzá, mint beteg szilva a fához.
És most bóbiskolva várják, hogy kiürüljön a templom. Az ajtóban még mozgás, hát csak ülnek tovább, sőt Illés a lábát is kinyújtja, mert úgy kényelmesebb. Illés nem szereti a tolongást. De egyébként is ráér. Félszemmel odapislant Mátéra, hogy alszik-e már, mozdul-e már, de Máté nem mozdul. Amilyen kutya, konok ember volt világéletében, azt várja – gondolja Illés – hogy én menjek előbb. De abból nem eszel! Pedig már a gyertyát is eloltotta a dékán. Azaz a harangozó, szóval a sekrestyés. Azután: csend.
Illés gondol erre, gondol arra, állát behúzza a meleg nyakravalóba és a szeme szép lassan lecsukódik.
– Nem! – ijed meg. – Ezt igazán nem szabad – s Mátéra néz, aki úgy látszik elaludt.
Hö-hö-hö. Ez hát a híres? – mosolyodik el magában. Pedig három évvel fiatalabb. Nem nagy idő, az igaz, de mégis csak fiatalabb. Aztán meg, milyen sárgák a fülei. Na, akár a halotté.
Uram Isten! Csak nem lett vele valami?
Harag ide, harag oda – a rothadt szilva is lepottyanik egyszer a fáról – csendben odamegy Mátéhoz, és kicsit borzongva megérinti a vállát.
– Hallod-e, te! Máté!
Máté felhorkan:
– Hö?! Mi? – és néz Illésre, mint a csodára.
– Te vagy az, Illés?
– Én hát. Hát mondok megnézlek, mert olyanformán ültél, hogy …
És nézi egymást a két öreg.
A templomban meleg csend, a kőszentek elmosolyodnak.
– Kicsit megszédültem – hazudja Máté. De áhítattal. Mert tele van a szíve. Szereti most Illést így közel látni. Már elmúlott.
– Há no! Hál Istennek, akko menjünk.
És egymás mellett kicsoszognak a templomból.
Mi volt ez, Szentatyám? – néz fel egy pufók kis angyal Szent Péterre, ahogy az ajtó becsukódott. Olyan meleg lett a szívem egyszerre.
Két ember kibékült – mondja a főszent. És melegen sóhajt.
– Hjaj! Csoda! – suttogja a kis angyal.
– Hát bizony. A mai világban …
– És most mit csinálnak?
– Nézz utánuk, fiam.
A két öreg közben Illés háza elé ér. Az utca üres, a kémények lágy selymet füstölnek a reggelnek, s a kertekben puhán békét álmodnak a fák.
– Gyere be, Máté, rég voltál nálunk – mondja Illés. Lángost sütött a lányom…
A kis angyal kérdőn néz a főszentre:
– Mi az a „lángos”, Szentatyám?
A toronyban ekkor hetet ütött az óra. S e földi hangtól megmerevedtek újra a szobrok, de a mosolygás mintha ott maradt volna az arcukon."
/Fekete István : Roráte /

“Az életben nem az fáj a leginkább, ami rossz és fáj, hanem az, ami jó és nincs.”
(Márai Sándor)

Kormányos Sándor: Úgy viszlek…
Nem vagy sehol, csak szívem mélyén érzem,
hogy lüktet a csend s a halkuló világ
úgy sóhajt érted mint kint az őszi erdőn
a levele után rezzenő faág.
.
Nem vagy sehol, csak konok némaságom
őriz, mint álmot, mint elvesztett csodát,
s mint nyarak tündöklő mosolyát az őszbe,
úgy viszlek magammal emlékként tovább.

.
" Az elme többet, nagyobbat akar, miközben az érzelmi alap nem feltétlenül bírja el a túlzásokat. A helyzet tehát a mérték megtalálásáról szól .A kérdés , csak annyi, hogyan lehet úgy növekedni, hogy a gyökerek ne szakadjanak el ?
Legyünk óvatosak - ne ígérjünk túl sokat és ne higgyünk el mindent, ami elsőre nagyszerűnek tűnik. A hűség és a kötődés akkor élő, ha van benne kaland, értelem és szárnyalás."
A csillagok állása ilyen tanácsokat ad októberre, de szerintem ez nem csak októberre igaz, nagyon is megszívlelendő tanácsnak tartom.
Utolsó kommentek