.
-15-
Nem tudom, hogy ami most következik, mese-e, de azért elmondom. Volt egyszer egy kislány, aki hitt a holnapban. Érthető volt, mert mindenkitől azt tanulta, hogy higgyen a holnapban: biztosították róla, hogy ami jön, jobb lesz. Ezt tette a pap, amikor a templomban dörgedelmesen megígérte a Mennyek Országának eljövetelét. Ezt tanította neki az iskola, bebizonyítva, hogy az emberiség mindig előbbre lép:egykor az emberek barlangokban laktak, később központi fűtés nélküli házakban, majd központi fűtéses házakban. Erre oktatta az apja, amikor a történeemből vett példákkal azt bizonygatta, hogy a zsarnokok mindig elbuknak. A paptól a kislány korán megvonta a bizalmát. Az ő holnapja a halál volt, és a kislányt egyáltalán nem vonzotta, hogy halála utánegy Mennyek Országának nevezett luxus szállodában lakjon. Az iskolától valamivel később vonta meg a bizalmát, pontosabban azon a télen, amikor fagydaganatokkal és sebekkel lett tele a keze és a lába. Igen,valóban nagy dolog, hogy az emberek eljutottak a barlangtól a központi fűtésig, de nekik nem volt központi fűtésük. Az apjában viszont továbbra is vakon bízott. Apja nagyon bátor, konok ember volt.Akkor már húsz éve harcolt bizonyos hatalmaskodók ellen, akik fekete inget viseltek. Minden alkalommal,amikor betörték a fejét, bátran és konokul azt mondta: „Eljön majd a holnap." Akkoriban háború volt. A feketébe öltözött hatalmaskodók biztosra vették,hogy megnyerik a háborút. De ő csak a fejét rázta, és bátran, konokul mondogatta: „Eljön majd a holnap."
És a kislány hitt neki, mert eljött egy júliusi éjszaka. Azon az éjszakán a feketébe öltözött hatalmaskodók elűzettek, úgy látszott, a háborújuknak befellegzett, és végre eljöhet a holnap. De aztán szeptember lett, és a hatalmaskodók visszatértek, oldalukon új, németül beszélő hatalmaskodókkal. A háború kétszeres erővel kezdődött újra. A kislány úgy érezte, becsapták. Megkérdezte az apját. Az apja azt válaszolta, hogy a holnap már nem késhet sokáig,mert már nem csak ők bíznak az eljövetelében: barátok érkeznek, egy egész hadseregnyi barát, akiket szövetségeseknek hívnak. Másnap a barátok, akiket szövetségeseknek hívtak, bombákat dobtak a kislányék városára. Egy bomba éppen az ő házuk elé esett. Ettől a kislány összezavarodott. Ha egyszer barátok, miért csinálnak ilyesmit? Az apja azt válaszolta, hogy sajnos meg kellett tenniük, de ettől ők még ugyan olyan jó barátok maradtak, s hogy végleg meggyőzze a kislányt, hazahozott két férfit azok közül, akik bombákat dobtak rájuk. A hatalmaskodók foglyai voltak, onnan szöktek meg. Segíteni kell rajtuk, magyarázta az apja, el kell bújtatni őket. A kislány bólintott. Bújtatta, etette és biztos helyre menekítette a barátokat. Aztán reménykedve várta a hadsereget, amelynek a holnapot kellett volna elhoznia.Hosszú volt a várakozás, és közben tovább hullottaka bombák, a feketébe öltözött hatalmaskodók pedig továbbra is sok embert megvertek, letartóztattak,megkínoztak, meggyilkoltak... Egy napon a kislány apját is letartóztatták, megkínozták, kis híján megölték. De a kislány még aznap sem hagyott fel a reménnyel. És mikor elment az apjához a börtönbe, újra elhitte, amit az apja újra elmondott: „Eljön majd a holnap".S végül egy augusztusi hajnalon eljött a holnap.Éjszaka rettenetes robbanások rázkódtatták meg a várost. Hidak, utak repültek a levegőbe, és újabb ártatlan emberek haltak meg. De aztán hajnal lett, tiszta és gyönyörű, mint a nagyszombati harangkondulás, s ez meghozta a barátokat. Szépek voltak, mosolygósak, ünnepélyesek, mintha csak egyenruhás angyalok lettek volna, és az emberek hálát rebegve,virágokat szórva rohantak feléjük. A kislány apja kiszabadult, mindenfelől tisztelettel köszöntötték, és a szemében a megtalált hit fénye ragyogott. Aztán egyszer csak valaki oda lépett hozzá, és azt mondta, hogy rohanjon a szövetséges parancsnokságra, mert ott valami szörnyűség történik. A kislány apja rohant.Közben azon töprengett: mi lehet az a szörnyűség? A parancsnokság előtti réten egy zokogó ember feküdta földön, arcát a fűbe rejtve. Kék öltöny volt rajta,melyet szemmel láthatóan a barátok tiszteletére vett fel, a gomblyukában nagy piros papírrózsa virított.
Előtte, jobban mondva fölötte, egy uniformisba bújt angyal állt szétvetett lábakkal, kezében géppisztollyal. A kislány apja kérte, hogy beszélhessen a szövetséges parancsnokkal. A parancsnok lovaglópálcát suhogtatva végigmérte a kislány apját: „Ön egy úgynevezett népképviselő?" A kislány apja igennel válaszolt. „Akkor tudatom önnel, hogy az ön népe lopással köszöntött bennünket! Az az ember lopott!" A kislány apja megkérdezte, hogy mit lopott. „Egy ennivalóval és okmányokkal teli kenyérzsákot!" - sziszegte a lovaglópálca. A kislány apja megkérdezte,hogy milyen okmányokról van szó. „Az őrmesternek, a kenyérzsák tulajdonosának a szabadságos leveléről" - sziszegte a lovaglópálca. A kislány apja megkérdezte, hogy a szabadságos levél megkerülte.„Igen, de cafatokban!"- sziszegte a lovaglópálca. A kislány apja megjegyezte, hogy talán meg lehetne ragasztani. És az ennivaló? Azt is megtalálták? „Az ennivalót megette. Egy teljes napra való teljes porciót!"- üvöltötte őrjöngve a lovaglópálca. A kislány apja azt válaszolta, hogy az esetet igazán sajnálatosnak tartja: mint a nép képviselője a tolvajt azonnal őrizetbe veszi, és az illetékesektől kérni fogja, hogy az őrmestert a háborús jóvátételi összegből kártalanítsák.Ekkor a lovaglópálca széles ívet írt le a levegőben, és azt válaszolta, hogy az angol hadseregben agyonlövik a tolvajokat. A nép képviselője pedig takarodjon a szeme elől! Kint a tolvaj, arcát a fűbe rejtve, egyre csak sírt: „Anyám, anyám, anyám!" Az egyenruhás angyal továbbra is ott állt fölötte szétvetett lábbal,kezében géppisztollyal. Rövid, szőrös lába volt, géppisztolyát a férfi tarkójának szegezte. Elmenet a kislány fémes kattanást hallott, mint amikor a fegyvert kibiztosítják.Az angol hadsereg után az amerikai hadsereg jött. Az emberek azt mondták, hogy az amerikaiak szívélyesebbek, jobbak, és a kislány hajlott is rá, hogy elhiggye, mert a legtöbbjük harsányan, emberségesen nevetett. Hamar észrevette azonban, hogy harsány, emberséges nevetésükkel együtt ők is úgy viselkednek, mintha ők volnának az urak. Új félelem született, a holnaptól való félelem. Az éhség viszont maradt a régi. Egyes nők, hogy az éhségüket csillapítsák, prostituáltak lettek, mások meg az új urak szennyesét mosták. Az erkélyek és az udvarok csak úgy tarkállottak az egyenruháktól és zokniktól és trikóktól: mintha dicsőség lett volna minél többet mosni. Hat pár zokni ért egy kenyeret. Három trikó egy húsos babkonzervet. Egy egyenruha két húskonzervet... A kislány papája megtiltotta, hogy a felesége vagy a lánya szennyest mosson. Azt mondta, a holnap jött, ahogy jött, de már itt van, hát akkor védel-mezzük méltósággal. A nyomaték kedvéért meghívta a „barátokat" vacsorára, és eléjük tette a saját élelmiszer adagját. Egyik este még az aranyóráját is nekik adta egy szép kis beszéd kíséretében, melyben megemlékezett a megsegített foglyokról, mindarról, amit a holnap közös ügyéért tettek. A barátok eltették az aranyórát, és cserében szennyes ruhát kínáltak mosásra. A kislány megsértődött. De az éhség nevű szörny kísértésbe viszi az embert. A kislány néhány nap múlva meggondolta magát, és apja tudta nélkül mosásra jelentkezett... Két zsákot kapott. Az egyikben szennyes volt, a másikban élelem. Azt, amelyikben az élelem volt, azonnal kinyitotta, és kipakolta belőle a három babkonzervet, a két kenyeret, az egy üveg földimogyorót és az egy doboz eperfagylaltot.Azt, amelyikben a szennyes volt, valamivel később nyitotta ki. Amikor a kislány beleborította a zsák tartalmát a mosóteknőbe, rákvörös lett a dühtől. Piszkos alsónadrágok voltak.Akkor döbbentem rá, a mások piszkos alsónad-rágjait mosva, hogy nem jött el a mi holnapunk, és talán soha nem is jön el. Mindig is csak ígéretekkel fognak hitegetni minket: ezt a tengernyi kiábrándultságot hamis vigaszokkal enyhítik, nyomorúságos kis ajándékokkal, szánalmas kényelmi berendezésekkel,hogy nyugton maradjunk. Eljön-e legalább neked az én holnapom? Nem hiszem. Az emberek századok, ezredévek óta a holnap reményében hozzák világra gyermekeiket, abban bíznak, hogy a gyerekeiknek majd jobb lesz az életük, mint az övék volt. És ez a jobb aztán legföljebb abban nyilvánul meg, hogy hozzájutnak egy nyomorúságos központi fűtéshez.Tudom, hogy nagy dolog a központi fűtés annak, aki fázik: de nem tesz boldoggá, és nem védelmezi a méltóságodat. Központi fűtés ide vagy oda, nem menekülsz meg a hatalmaskodásoktól, a bajoktól, a zsarolásoktól, és a holnap ugyanúgy hazugság marad.Az elején azt mondtam neked, hogy semmi sem roszszabb a semminél, hogy nem kell félni a fájdalomtól,sem a haláltól, mert ha az ember meghal, az azt jelenti, hogy meg is született; azt mondtam, mindig érdemes megszületni, mert nincs más választásod:máskülönben marad az űr és a csend. De vajon igazam volt-e, gyermekem? Azért szüless meg, hogy aztán egy bomba végezzen veled, vagy egy szőrös lábú őrmester puskája, akitől éhségedben elloptad az ételadagját? Ahogy növekszel, úgy nő bennem a félelem.Már majdnem teljesen eltűnt az a kezdeti ujjongó lel-kesedés és az a magasztos bizonyosság, hogy az igazság birtokában vagyok. Egyre jobban emésztem magam ezek miatt a kétségek miatt. Alattomosan úgy emelkednek és húzódnak vissza, mint az ár-apály: hol hullámokban rázúdulnak léted partjaira,hol meg visszahúzódnak, s csak a hordalékot hagyják maguk után. Hidd el, nem akarlak elbátortalanítani vagy rávenni, hogy ne szüless meg: egyszerűen csak meg akarom osztani veled a felelősséget, s megmagyarázni, hogy te is felelős vagy magadért.Van még időd gondolkozni, sőt még meg is gondolhatod magad. Ami engem illet - az apályok és dagályok ellenére készen állok. De te? Kérdeztem már tőled, hogy felkészültél-e a magnóliára hajított asszony látványára és a csokoládé esőre, ami olyanokra hullik,akiknek semmi szükségük rá. Most azt kérdem tőled:vállalod-e a kockázatot, hogy mások alsónadrágját kelljen mosnod, s rádöbbenned, hogy a holnapod egy tegnap? Te, akinek most minden tegnap egy holnap és minden holnap egy hódítás. Te, aki még nem tudod a legborzasztóbb igazságot: a világ változik, és közben marad, amilyen volt.
.
/Oriana Fallaci/
Utolsó kommentek