/foto:Marta Orlowska/
.
- 20 -
Nem vagyok az a fajta ember, aki megijed, ha vért lát. A nők egész életükben a vér iskoláját járják:minden hónapban maguk elé tárják a vér gyűlöletes látványát. De amikor megláttam a párnámon azt a kis foltot, elhomályosult a szemem, és megbicsaklott a lábam. Elfogott a pánik, aztán a kétségbeesés, és elátkoztam magam. Vádoltam magam az összes bűnért, amit elkövettem ellened, anélkül hogy védekezhettél volna, hogy lázadhattál volna ellenük; kicsi vagy, védtelen és kiszolgáltatva a szeszélyeimnek, a felelőtlenségemnek. Még csak nem is volt piros az a folt. Rózsaszínű volt, halvány rózsaszínű. De ahhoz épp elég, hogy eljuttassa hozzám az üzenetet, hogy közölje: talán a végét járod. Felkaptam a párnát, és rohantam. Az orvos meglepően kedves volt. Nem törődött vele, hogy este van, megvizsgált és azt mondta, nyugodjak meg: nem vagy a halálodon, nem szakadtál le, szenvedtél, ennyi az egész, fenyegető előjelről van szó, nem többről, a teljes nyugalom majd rendbe hozza a dolgokat. De valóban teljesnek kell lennie! Még annyi időre sem kelhetek fel az ágyból,hogy kimenjek a vécére. Ezért legjobb lenne, ha befeküdnék egy kórházba.Kórházban vagyunk. Ennek a szomorú világnak egy szomorú szobájában. Egy hete vagyunk itt, egész idő alatt szinte egyfolytában aludtam attól a rengeteg nyugtatótól. Ma először nem kaptam gyógyszert, de így még rosszabb: nem tudom, hogyan töltsem ki az üresen csordogáló időt. Kértem újságokat, de nem adtak. Kértem egy televíziót, de azt mondták, szó sem lehet róla. Kértem egy telefont,az meg nem működik. Nem jön a barátnőm, apád sem, meggyötör és elbutít a csönd. Egy fehérbe öltözött vadállat foglya vagyok, aki időnként megjelenik egy lutein injekcióval, és kéjesen belém döfi: ahhoz sincs erőm, hogy némi melegséget árasszak feléd.Hosszasan és eredménytelenül elaltatott, elfojtott gondolatok törnek viszont tudatom felszínére, és olyan dolgokat kiáltoznak, melyek létezéséről nem is tudtam. Ilyeneket: Miért kellene nekem ezt az agóniát végigszenvednem? Minek a nevében? A bűnért,hogy magamhoz öleltem egy férfit? Vagy a sejtért,amiből két sejt lett, aztán négy sejt, aztán nyolc sejt és így tovább, anélkül hogy én azt akartam vagy elrendeltem volna? Vagy talán az élet nevében? Na jó,mondjuk, hogy az élet nevében. De miféle élet az,amelyiknek te, aki csak kezdeteidben létezel, fontosabb vagy, mint én, aki teljességemben létezem? Miféle irántad való tisztelet az, amelyik megvonja tőlem a tiszteletet? Mi ez a te létezéshez való jogod, amelyik nem számol az én létezéshez való jogommal?Nincs benned emberség... Emberség! Hát emberi lény vagy te egyáltalán? Elég volna egy cseppnyi pete és egy öt mikron nagyságú spermium, hogy egy emberi lény kialakuljon? Én vagyok emberi lény, aki gondolkozom és beszélek és nevetek és sírok és fára-dozom egy olyan világban, amely dolgok és eszmék létrehozásán fáradozik. Te meg csak egy húsból és vérből való, élő baba vagy, aki nem gondolkozik,nem beszél, nem nevet, nem sír, és csak önmaga kiteljesítésén fáradozik. Amit én benned látok, az nem te vagy: én vagyok! Tudattal ruháztalak föl, beszélgettem veled, de a te tudatod az én tudatom volt, és ami párbeszédünk csak egy monológ: az én monológom! Elég ebből a komédiából, ebből az őrületből.Születésünk előtt, pusztán a természetjog alapján nem vagyunk emberek. Csak később, a születés után válunk emberekké, mert a többi ember közé kerülünk, mert mások segítenek rajtunk, mert egy anya,vagy egy nő, vagy egy férfi, vagy mindegy, hogy ki,megtanít bennünket enni, járni, beszélni, gondolkozni és emberként viselkedni. Az egyetlen dolog, ami bennünket összeköt, kedvesem, egy köldökzsinór. Mi ketten nem vagyunk egy pár. Üldöző és üldözött vagyunk. Te vagy az üldöző és én az üldözött... Besurrantál a testembe, mint egy tolvaj, és elraboltad a hasamat, a véremet, a lélegzetemet. Most már a létemet akarod. Ezt nem fogom engedni. És ha már mindezt kimondtam, tudod, mit mondok neked végezetül?
Nem is értem, miért kéne nekem gyerek. Sosem éreztem jól magam gyerekek között. Sose sikerült a közelükbe férkőznöm. Ha mosolyogva közeledem hozzájuk, üvölteni kezdenek, mintha bántani akarnám őket. Nem is illik hozzám az anyaszerep. Van nekem elég dolgom az életben. Dolgozom, szeretem a munkámat, és továbbra is végezni akarom. Szép jövő vár rám, nincs szándékomban lemondani róla. Aki feloldozza a szegény asszonyokat, ha már nem akarnak több gyereket, aki feloldozza a megerőszakolt leányt,amiért nem akarja azt a gyereket, annak engem is fel kell oldoznia. Nem csak a szegények és a megerőszakoltak számára van mentség. Itt hagyom ezt a kórházat, és elutazom. Lesz, ami lesz. Ha sikerül megszületned, megszületsz. Ha nem sikerül, meghalsz. Én nem öllek meg téged, félre ne érts: egyszerűen nem segédkezem tovább, hogy a végletekig zsarnokoskodhass és...Nem ebben egyeztünk meg, tudom. De az egyezség olyan megállapodás, ahol mindenki azért ad, hogy kapjon, és amikor mi aláírtuk, én még nem tudtam, hogy te majd mindent követelsz, és semmit sem adsz cserében. Egyébként te nem is írtad alá,csak én. Ettől a dolog érvényét veszti. Nem írtad alá,és a beleegyezésed sem jutott el hozzám: az egyetlen üzenet az a rózsaszínű vércsepp volt. Legyek örökre átkozott, és folytonos siralom legyen az életem, még a halálom után is, ha most megváltoztatom az elhatározásomat.
.
/Oriana Fallaci/
Utolsó kommentek