/foto:Marta Orlowska/
.
- 26 -
Megszakítottam az utat. Visszatértem a városba, és telefonáltam a doktornőnek, aki egyre csak hitetlenkedett. Azt ismételgette, legyen nyugodt, két héttel ezelőtt minden rendben volt: biztosan képzelődik. Azt feleltem, hogy a vér nem képzelődés, és hogy egy hétig feküdtem egy motelban, és ez alatt állandóan szivárgott belőlem a vér. Megkért, hogy azonnal menjek el hozzá. Szokott optimizmusával,mosolyogva várt az ajtóban. Meg se vártam, hogy mondja, gyorsan levetkőztem. Az ágyra feküdtem, ő meg a szívemre tette a kezét. Felkiáltott: „Milyen erősen ver! Akkora zajt csap, mint egy üstdob!" Se ma kedvességére, sem a mosolyára nem reagáltam. Már nem tartottam igényt a mások megértésére, biztosan tudtam, hogy egy teljesen felesleges, titkon remélt és talán alapjában vágyott szertartás részese vagyok. Mindenre felkészültem, mindenbe belenyugodtam, úgy éreztem, képtelen lennék bármilyen reakcióra, mert én már mindent elmondtam, amit el kellett mondani, és végig szenvedtem, amit végig kellett szenvednem. De amikor a szertartás kezdetét vette, megértettem, hogy erre sose leszek felkészülve,sose. Már önmagukban a kérdések és a válaszok is fájdalmat okoztak. „Soha nem érezte az utóbbi időben megmozdulni?" „Nem." „Nem érezte magán,hogy kicsit nehézkesebb, esetlenebb lett?" „Nem."„És mikor fordult meg először a fejében, hogy..."„Azon a borzalmas országúton, mielőtt a motelba értem." „Ebből még fölösleges bármire is következtetni. Bízza rám a dolgot, jó?" Kitakarta a hasamat, és megjegyezte, hogy tényleg laposabbnak látszik, mint volt. Megnyomkodta a mellemet, és azt mondta,hogy valóban, mintha most nem lenne olyan duzzadt, mint volt. Gumikesztyűt húzott, és megkeresett téged. Összeráncolta a homlokát, a tekintete elkomorult. „A méh tónust vesztett. Fonnyadt. Ez arra enged következtetni, hogy a gyermek nem növekszik rendesen, hogy egyáltalán nem növekszik. Kéne egy biológiai vizsgálatot végeznünk és várni néhány napot." Aztán lehúzta a gumikesztyűt, és a szemétbe dobta. Mindkét kezével az ágyra támaszkodott.Szomorúan rám nézett. ,Jobb, ha most rögtön megmondom. Magának van igaza. Nem növekszik. Legalább két hete, de az is lehet, hogy három. Legyenerős, vége. Meghalt." Nem szóltam. Meg se moccantam. A szemem se rebbent. Feküdtem az ágyon, kő és csend lett a testem. Kő és csend az agyam is. Elhagytak a gondolatok, a szavak. Csak egyvalamit éreztem: elviselhetetlen súly nehezedett a gyomromra, láthatatlan ólomtömeg, s olyan erővel lapított, mintha csendben rám szakadt volna az ég. Ebbe a teljes mozdulatlanságba,ebbe a rezzenéstelen csöndbe mint puskagolyók vágódtak a doktornő szavai: „Bátorság, keljen föl! Öltözzön fel!" Felkeltem, de a lábam a kőnél is merevebb volt, embertelen erőfeszítésembe került, hogy engedelmességre bírjam. Miközben öltözködtem,meghallottam a saját hangomat, amely azt kérdezte,hogy most mi a teendőm, aztán egy másik hang válaszolt: „Semmi. Ő egy ideig még ott marad bent. Aztán majd magától távozik." Bólintottam. A másik hang beszélt, egyre beszélt, hatalmas szófolyam hömpölygött vége érhetetlenül, hogy ne hagyjam el magam, gyakran megesik, hogy a nem tökéletes,nem jól fejlődő gyerekek elmennek, senki se akar nem tökéletes, nem jól fejlett gyereket a világra hozni, ne ítéljem el magam, ne vádoljam magam olyan bűnökkel, amiket el sem követtem, a terhességnek csak természetes körülmények között szabad lezajlania, ő nem ért egyet azokkal, akik hónapokra ágyba parancsolják a nőket, és megakadályozzák, hogy a természet végezze a maga dolgát. Fizettem. Egy fejbólintással köszöntem el tőle. Nagyra nőtt hasak sorfala közt mentem kifelé, és mintha ezek a nagy hasak provokálóan meredtek volna az én lapos hasam felé,amiben már csak egy halott volt, és végre megmozdult az agyam, gondoltam valamit. Azt gondoltam:„Úgy történt, ahogy történnie kellett. Akkor viszont legyünk következetesek." Ez a következetesség szó gyötrőn és mardosón kísért egészen a szállodáig: következetesség, következetesség, következetesség. De amikor beléptem a szobámba, és megláttam a bölcsőt, a zenélődobozt, a ruhácskáidat, nyüszíteni kezdtem. Az ágyra zuhantam, és közben újabb nyü-szítés szakadt ki belőlem, aztán megint egy másik és újra egy, míg végül a testem legmélyéből, onnan,ahol te már csak mint egy semmit sem érő húsdarab nyugszol, feltört a zokogás, és szétzúzta a követ, ezer darabra törte, porrá morzsolta. Üvöltöttem. És elájultam.
.
/Oriana Fallaci/
Utolsó kommentek