Minden, ami Amerika!

/foto:Marta Orlowska/

- 32 -

Fölöttem a fehér mennyezet, mellettem egy pohárban itt vagy te. Nem akarták, hogy lássalak, de meggyőztem őket, hogy jogom van hozzá, így aztán ide tettek: egy rosszalló fintor kíséretében. Végre nézhetlek. És becsapva érzem magam, mert semmiben sem hasonlítasz a fényképen látott gyermekre.Nem is vagy gyerek: egy tojás vagy. Egy szürke tojás,ami rózsaszínű alkoholban ring, és a tojásba nem lehet belelátni. Sokkal előbb véged lett, mint gondolták: sosem jutottál el odáig, hogy körmöd legyen és bőröd és mindazon gazdagságod, amivel én megajándékoztalak. A képzeletem teremtménye voltál,éppen hogy csak két kéz és két láb vágyának megvalósításáig jutottál, valamiig, ami hasonlít egy testre,egy arckezdeményig, pici orral és két mikroszkopikus szemmel. Végül is egy halacskát szerettem. És egy halacska szeretetéért jártam végig azt a kálváriát,ami még az életembe is kerülhet. Felfoghatatlan. Miért nem vetettelek el már korábban? Miért vesztegettem el azt a sok drága időt, hagyva, hogy megmérgezz? Rosszul vagyok, csupa rémült arcot látok magam körül. A jobb karomba és a bal csuklómba tűket szúrtak, a tűkből vékony csövek kígyóznak fel a pa-lackokig. Az ápolónő vattázott léptekkel járkál.Időnként bejön az orvos egy másik orvossal, s bár számomra érthetetlen mondatokat váltanak, az egész olyan fenyegető. Sokért nem adnám, ha most megjelenne a barátnőm vagy az apád, vagy ami még jobb lenne, a szüleim: mintha a hangjukat hallottam volna. De nem jön senki, azon a két fehér köpenyesen kívül: az egyik az, aki elítélt? Egy perccel ezelőtt nagyon dühös lett. „Kétszer ennyit adjatok neki!" Kétszer ennyit, miből? A büntetésből? Már letörlesztettem, elölről kell kezdenem? Aztán azt mondta:„Igyekezzenek, nem látják, hogy mindjárt elmegy?"Ki megy el? Te nem... Te már halott vagy... Úgy haltál meg, hogy nem tudtad, mit jelent az élet: hogy mit jelentenek a színek, az ízek, a szagok, a hangok,az érzések, a gondolatok. Sajnállak, és sajnálom magamat. Megalázó. Mert mi értelme van sirályként repülni a kékségben, ha nem születnek új sirályok, akik majd szintén új sirályokat nemzenek, tovább és tovább, hogy azok is felröppenhessenek a kékségbe? Mi értelme van gyerekként játszani, ha nem születnek újabb gyerekek, akik szintén új gyerekeket nemzenek, tovább és tovább, hogy azok is játszhassanak és szórakozhassanak? Makacsabbnak kellett volna lenned. Harcolnod, győznöd kellett volna. Túl hamar megadtad magad, túl gyorsan belenyugodtál a dolgokba: nem voltál életrevaló. Hát szabad néhány mesétől és figyelmeztetéstől halálra rémülni? Olyan voltál, mint az apád: neki az a kényelmes, hogy megpihen Istenben; neked az volt a kényelmes, hogy megpihentél a nemlétben. Kettőnk közül ki árulta el a másikat? Nem én. Nagyon fáradt vagyok, nem érzem a lábamat, időnként elfátyolosodik a szemem, és mint darázsdongás vesz körül a csönd. És én mégsem adom fel, látod? Nézd, milyen keményen tartom magam! Mennyire nem vagyunk egyformák! Nem szabad elaludnom. Ébren kell maradnom, és gondolkoznom kell. Ha gondolkozom, talán kitartok. Mióta vagy abban a pohárban? Órák, napok, évek óta? Lehet, hogy néhány napja, de nekem éveknek tűnik:nem hagyhatlak tovább egy pohárban. Valami méltóbb helyre kéne téged tenni: de hová? Talán a magnólia lábához. Csak az a helyzet, hogy messze van innen a magnólia: a múltban áll, amikor még én is  kislány voltam. A jelenben nincsenek magnóliák.Még az én házamban sem. Haza kellene vinni téged.Majd reggel. Most éjszaka van: a fehér mennyezet lassan feketévé válik. És hideg van. Jobb lesz, ha felveszem a kabátomat, ha kimegyünk. Gyere, menjünk: viszlek. Szeretnélek a karomban tartani, gyermekem. De olyan aprócska vagy: nem tarthatlak a karomban. Beleférsz a tenyerembe. Csak nehogy egy fuvallat elsodorjon! Van valami, amit nem értek: egy fuvallat elsodorhat, és mégis olyan nehéz vagy, támolygok. Add ide a kezedet, kérlek: úgy. Jól van. Látod, most te irányítasz engem, te vezetsz. De hát akkor te nem tojás vagy, nem halacska vagy: gyerek vagy! Már a térdemig érsz. Nem, a szívemig. Nem, a vállamig. Nem, a vállamnál is magasabb vagy. Nem gyerek vagy, férfi vagy. Férfi, erős, kedves kezekkel.Már szükségem van a kezedre: öreg vagyok. A lépcsőn nem tudok lemenni, ha nem támogatsz. Emlékszel, amikor le-föl jártunk ezeken a lépcsőkön, vigyázva, hogy el ne essünk, egymásba kapaszkodva,cinkos ölelésben? Emlékszel, amikor arra tanítottalak, hogy kell egyedül járni, nem régen kezdtél el menni, és nevetve számoltuk a lépcsőfokokat! Emlékszel, hogy járás közben minden meg-foghatóba belekapaszkodtál, nagyokat szuszogtál, én meg kinyújtott karral lépkedtem utánad? És arra a napra emlékszel, amikor alaposan megszidtalak, mert nem  fogadtál szót? Később megbántam. Bocsánatot akartam kérni tőled, de nem jött a számra. A szemem sarkából figyeltelek, és te is a szemed sarkából figyeltél engem, mígnem elmosolyodtál, és megértettem,hogy megértetted. Azután mi történt? Tompa lett az agyam... a szemhéjam mintha ólomból lenne... Elfogok aludni, vagy ez már a halál? Nem szabad engedni az álomnak, a halálnak. Segíts, hogy ébren tudjak maradni, válaszolj: nehéz volt bánni a szárnyakkal? Sokan rád lőttek? Visszalőttél? Elnyomtak a hangyabolyban? Hagytad magad rászedni, félre vittek a vágyaid, vagy szálfaegyenesen tartottad magad? Rájöttél, hogy van boldogság, szabadság, jóság,szeretet? Remélem, hasznodra voltak a tanácsaim.Remélem, sosem üvöltötted azt a borzalmat: „Miért is születtem?" Remélem, arra a következtetésre jutottál, hogy érdemes volt: a szenvedések, a halál árán is.Nagyon hideg lett, és a fehér mennyezet most már teljesen fekete. De megérkeztünk, itt a magnólia.Szakíts le egy virágot! Nekem sohasem sikerült, neked sikerülni fog. Állj lábujjhegyre, nyújtsd ki a kezedet! Úgy. Hol vagy? Itt voltál, támogattál, nagy voltál, férfi voltál. És most nem vagy itt. Csak egy alkohollal teli pohár van, benne úszkál valami, ami nem akart férfivá lenni, nővé lenni; aminek nem segítettem, hogy férfi válhasson belőle, nő válhasson belőle.Miért kellett volna segítenem, kérded, miért kellett  volna segítened? Hát mert az élet létezik, gyermekem! Érzem magamon az életet. Nézd, felgyulladt egy lámpa... Hangok hallatszanak... Valaki kétségbeesetten rohan, kiabál... De máshol most ezer és százezer gyerek születik, a jövendő gyerekek mamái:az életnek nincs szüksége se rád, se rám. Te meghaltál. Most én is meghalok. De nem számít. Mert az élet nem hal meg.

.

/Oriana Fallaci/

.

...és itt vége szakad a történetnek....olyan nagypéntek íze van...vannak akik elmennek, de az élet azért folytatódik az élőknek, élni kell tovább ...

...el kell árulnom, hogy én végig tévedésben voltam, a könyv címét illetően, azt gondoltam , egy anya mesél annak a gyermeknek, aki még nem született meg, de  meg fog születni...

...az első fejezetnél beugrott egy M. Orlowska foto, és végig az ő képeit használtam...szerintem van valami közös az anya és a képen szereplő hölgyben...én ilyennek képzeltem őt végig...

/foto:Marta Orlowska/

.

- 31 -

Olyan lelkesen fogadtak, mintha a lábam vagy a fülem lett volna beteg, és most kezdenék lábadozni.Gratuláltak, hogy „a nehézségek ellenére" is sikerült határidőre befejezni azt a munkát. Meghívtak ebédelni. Rólad egy szó se. Amikor megpróbáltalak szóba hozni, zavartan kitértek előle: mintha valami kellemetlen témára célozgattam volna, amiről ők azt tartják, ne-is-gondoljunk-rá-többé-ami-történt-meg-történt. Később a barátnőm félrehívott, és olyan han-gon, mint aki egy fontos randevúra akar emlékeztetni, azt mondta, hogy beszélt az orvossal, aki változatlanul úgy gondolja, nem lehet arra számítani, hogy te magadtól eltávozz: ha nem vetetlek el, meghalok vérmérgezésben. Igen, itt az ideje, hogy döntsek:képtelen helyzet volna, ha az egyensúly helyreállítása végett te megölnél engem. Még annyi dolgom van.Te sose kezdtél bele semmibe, én viszont igen. Törődnöm kell például a karrieremmel, be kell bizonyítanom, hogy én sem vagyok rosszabb egy férfinál.Harcolnom kell például a felkiáltójelek kényelme ellen, rá kell bírnom az embereket, hogy többször kérdezzenek rá a miértekre. Véget kell vetnem az önsajnálatnak, és meg kell győznöm magamat, hogy nem a szenvedés az élet sója. A boldogság az élet sója, és létezik boldogság: az érte való harcban létezik. Végül meg kell fejtenem azt a rejtélyt, amit szeretetnek hívnak. Nem azt, amit az ágyban ismerünk meg, egymást érintve. Azt, amit veled kezdtem megismerni...Hiányzol, gyermekem. Úgy hiányzol, ahogy a karom, a szemem, a hangom hiányozna: és mégis ke-vésbé hiányzol, mint tegnap, mint ma reggel. Különös. Azt lehetne mondani, óráról órára gyengül a gyötrelem, míg végül majd mákszemnyire zsugorodik. A farkasok már elkezdtek hívogatni, és nem számít, hogy még messze vannak: tudom magamról,ahogy ide érnek, követni fogom őket. Tényleg olyan mélységesen és sokáig szenvedtem? Hitetlenkedve kérdem magamtól. Egyszer olvastam valahol, hogy az ember csak akkor döbben rá a kínok súlyára, amikor már megszabadult tőlük, és olyankor így kiált fel: hogy tudtam én elviselni ezt a poklot?! Valóban így lehet, rendkívüli dolog az élet: őrületes gyorsasággal hegeszti be a sebeket. Ha nem maradnának meg a hegek, nem is emlékeznénk rá, hogy onnan vér folyt valamikor. Egyébként még a hegek is el szoktak tűnni. Elhalványodnak, és végül eltűnnek.Ez történik majd velem is.Ez történik? Sikerülnie kell. Mert vágyom rá,igénylem. Most rögtön le is tépem a képedet a falról,nem hagyom, hogy továbbra is nézz rám. És eldugom a többi képet is, sőt széttépem. És feldarabolom ezt a bölcsőt, amit úgy cipeltem magammal, mint egy koporsót. Bevágom a kályhába. És eldugom a ruháidat, majd oda ajándékozom valakinek. Vagy inkább széttépem. És megbeszélek egy időpontot az orvossal, azt mondom neki, hogy egyetértünk, valamelyik nap szakítson ki belőlem téged. És lehet, hogy felhívom az apádat vagy valaki mást, és még ma este lefekszem vele: elegem van az önmegtartóztatásból.Mert én élek... olyannyira élek, hogy nem vagyok kíváncsi perekre, nem vagyok kíváncsi verdiktekre,sem a bocsánatodra... És mert itt vannak a farkasok,közel, és van erőm, hogy még százszor is megszüljelek, anélkül hogy segítségért könyörögnék Istenhez vagy máshoz... Úristen, de fáj! Hirtelen rosszul lettem! Mi ez? Megint a késszúrások. Ugyanúgy, fel egészen az agyamig... Izzadok. Megy föl a lázam. Eljött a pillanat, gyermekem... Az elválásunk pillanata... És nem szeretném... Nem akarom... Nem akarom, hogy kitépjenek belőlem, mint egy szuvas fogat,és bedobjanak a szemétvödörbe a piszkos vatta és  géz közé... De nincs más választásom. Tévedtél,gyermekem, amikor azt mondtad, hogy én nem hiszek az életben... Igenis hiszek. Szeretem minden igazságtalanságával, minden szomorúságával, minden aljasságával együtt... És élni akarom mindenáron. Rohanok, gyermekem. Eltökélten mondom: isten veled.

.

/Oriana Fallaci/

Apád ismét írt. De most egy olyan levelet, amin érdemes elgondolkozni. Azt mondja: „Elég jól ismerlek ahhoz, hogy most ne azzal nyugtatgassalak: jól tetted, hogy nem magadat áldoztad fel a gyerekért,hanem a gyereket magadért. Te nálam sokkal jobban tudod (amikor elkergettél, oda is kiáltottad nekem),hogy egy nő nem tyúkanyó, és nem minden tyúk kotlik a tojásokon, sok feléjük se néz, van olyan, amelyik kilyukasztja a tojást, és kiissza. Mi sem ítéljük el őket ezért, vagy nem jobban, mint ahogy elítéljük a természetet, mely betegségekkel és földrengésekkel öl és pusztít. Ahhoz is elég jól ismerlek, hogy most ne arra emlékeztesselek: a természet és bizonyos tyúkok kegyetlenségében van logika és bölcsesség: ha minden létezés lehetőség létezéssé válna, meghalnánk, mert nem maradna elegendő hely. Azt is jobban tudod nálam, hogy senki sem pótolhatatlan, és a világ ugyan úgy meglett volna Homérosz és Ikaroszés Leonardo da Vinci és Jézus Krisztus nélkül is: a gyerek, akit el akartál veszíteni, nem hagy űrt maga után, eltűnése nem jelent veszteséget sem a társadalom, sem a jövő szempontjából. Csak téged sebzett meg, de téged mértéken felül, mert te gondolatban ezerszeresére nagyítottad fel azt a drámát, ami talán nem is volt dráma. (Szegénykém: rájöttél, hogy gondolkozni annyi, mint szenvedni; intelligensnek lenni annyi, mint boldogtalannak lenni. Sajnálom, hogy megfeledkeztél a harmadik alapigazságról: a szenvedés az élet sója, nélküle nem is tudnánk emberien élni.) Nem azért írok tehát, hogy szánakozzak rajtad.Azért írok, hogy gratuláljak, elismerjem, hogy győztél. De nem azzal, hogy leráztad magadról egy terhesség és egy anyaság terhét, hanem azzal, hogy nem engedtél a mások szükségletének, bele értve Isten szükségletét is. Éppen az ellenkezője történt velem.Bizony. Az elmúlt hónapokban annyira irigyeltem azokat, akik hisznek Istenben, hogy az már felért egy kísértéssel. És én engedtem a kísértésnek. Elismerem,hogy nagyon fáradt voltam. Isten egy felkiáltójel,amivel az összes törött cserép összeragasztható: ha valaki hisz benne, az azt jelenti, hogy elfáradt, hogy  képtelen egyedül cselekedni. Te nem vagy fáradt,mert te a kétkedés apoteózisa vagy. Számodra Isten egy kérdőjel, az első kérdőjel végtelen számú kérdőjeleid sorában. És csak azok jutnak előre, akik kérdésekkel gyötrik magukat, hogy feleletekhez jussanak;csak aki nem enged az istenhit kényelmének, nem kapaszkodik egy tutajba, hogy ott kipihenhesse magát, az kezdhet mindent elölről: csak az mondhat el-lent ismét önmagának, csak az hazudtolhatja megismét magát, csak az adhatja át magát ismét a fájdalomnak. A barátnőnk arról informált, hogy a gyerek még mindig benned van, és nem is akarsz megszabadulni tőle, mintha így akarnád büntetni magad a következetlenségedért, így akarnád megvonni magadtól az életet. Feltehetően azért informált erről engem, hogy kérjelek meg, hagyd abba ezt az őrületet. De nem kell téged kérni, megmondom előre, hogy már nem fogsz sokáig ellenkezni. Ahhoz túlságosan szereted az életet, hogy a hívásának ellent tudj állni.Amikor ez bekövetkezik, engedelmeskedni fogsz,mint Jack London kutyája, mely vonítva követi a farkasokat, és ő maga is farkassá válik."Igen, holnap haza megyünk, gyermekem. És jóllehet a holnap szó, azt hiszem, rád nézve sértés, rám nézve fenyegetés, mégsem tehetek mást, mint hogy  körbenézek és megállapítom, hogy holnap is egy nap lesz, tele lehetőségekkel.

.

/Oriana Fallaci/

/foto:Marta Orlowska/

.

- 29 -

Napok óta élettelenül ott vagy bezárva, és nem távozol. A doktornő csodálkozik, és meg van rémülve. Meghalhatok, mondja, ha nem távolítalak el. Ezt én nagyon jól tudom és hozzá teszem: nincs szándékomban így büntetni magam, hogy melléd szegődve érvényt szerezzek annak az ítéletnek, amit abban az abszurd perben magamra kiszabtam. Elég nekem ez a súlyos bánat. Ugyanakkor semmi sietség nincs bennem, hogy eltávolítsalak magamból, de hogy ez miért van, nem tudnám megmondani. Talán mert megszoktam, hogy együtt vagyunk, hogy együtt alszunk, együtt kelünk; mert megszoktam, hogy egyedül vagyok, anélkül, hogy egyedül lennék? Talán teljesen logikátlanul arra gondolok, hogy csak tévedés történt, és még érdemes várni? Vagy mert nem akarok visszatérni akkori önmagamhoz, aki teelőtted voltam? Annyira vágytam rá, hogy ismét a magam ura legyek. Most, hogy az lettem, már nem érdekel.Tessék, a valóság sokadik darabkája, amivel megismerkedhettél volna, ha megszületsz: valaki elemészti magát, hogy gazdagsághoz vagy szerelemhez vagy szabadsághoz jusson, mindent megtesz, hogy érvényt szerezzen a jogának, és amikor megvan, nem örül neki. Pusztulni hagyja, vagy tudomást sem vesz róla, talán arra gondolva, hogy szívesen visszaforgatná az időt, kezdené elölről a csatákat, a szenvedést. Ha álmát megvalósulni látja, elveszettnek érzi magát... Ha legalább arról meg tudnám magam győzni, hogy te csak egy megálló voltál, nem más;hogy egy halál nem állítja meg az életet, hogy az életnek nem volt szüksége rád, hogy ez a fájdalom jó volt valamire vagy valakinek. De kinek kell egy gyerek, aki meghal; egy mama, aki nem akar mama lenni? A moralistáknak, a jogászoknak, a teológusoknak,a reformereknek? Ebben az esetben felvetődik a kérdés: kiknek lesz hasznuk ebből a történetből, és milyen verdiktet hoz az ő bíróságuk? Szolidárisak lesz-nek velem, vagy gyalázni fognak? Szolgálatot tettem a moralistáknak vagy a jogászoknak, a teológusoknak vagy a reformereknek? Akkor követtem el bűnt,amikor öngyilkosságra biztattalak és megöltelek,vagy amikor lelket tulajdonítottam neked, holott nem rendelkeztél vele? Hallod ezt a vitát, ezt az üvöltözést: istengyalázó, nem, nőgyalázó, gúnytűzött belőle, nem, mindent megtett érte, megértette,hogy az élet szent, nem, megértette, hogy az élet egy rossz tréfa. Mintha a lét vagy nemlét problémáját meg lehetne oldani ilyen vagy olyan szentenciával,ilyen vagy olyan törvénnyel, és nem minden egyes teremtménynek magának kellene a magára vonatkozó megoldást megtalálnia. Mintha egy felismert valóság nem kérdőjelezné meg a vele ellentétes valóságot, és mintha nem volna mind a kettő egyformán érvényes. Mikor lesz már vége a pereskedéseiknek, a hajbakapásaiknak? Megállapítani, hogy mit szabad és mit nem. Eldönteni, hogy melyik oldalon van az igazság. Igazad volt, gyermekem, itt is, ott is. A lelkiismeret is különböző lelkiismeretekből tevődik össze:én vagyok az az orvos és az a doktornő, a barátnőm és a főnököm, az apám és az anyám, az apád és te.Én az vagyok, amit ti mondtatok nekem. A szomorúság völgyei fekszenek előttem, hiába nyílnak rajtuk büszkeségvirágok.

.

/Oriana Fallaci/

* * *

Ekkor értettem meg, milyen visszavonhatatlan bajba sodortalak téged és magamat meg mindazt,amiben hinni akarok: megszületni, hogy az ember boldog, szabad, jó legyen; megszületni, hogy harcolhassunk a boldogság, a szabadság, a jóság nevében;megszületni, hogy kipróbáljuk magunkat, hogy tudjunk, felfedezzünk, kitaláljunk dolgokat. Megszületni, hogy ne haljunk meg. Elkapott a pánik, és azt kívántam magamnak, hogy csak álmodjam mindezt,hogy gyorsan kerüljek ki ebből a rémálomból, találjalak életben téged, gyermekem, a hasamban, és kezd-jünk mindent elölről, rémület és türelmetlenség nélkül, anélkül hogy megtagadnám a remény nevű hitet, és rázni kezdtem a ketrecet: közben azt mondtam magamnak, hogy a ketrec nem is létezik. De a ketrec ellenállt nekem. Valóban létezett az a ketrec, és létezett a bíróság is, és valóban folyt a per, amelyben te bűnösnek mondtál engem, mert én bűnösnek mondtam magamat; elítéltél, mert én elítéltem magam.Már csak a büntetés kiszabása maradt, de ez magától értetődő volt: lemondani az életről és visszatérni veled a semmibe. Kinyújtottam feléd a kezemet. Könyörögtem, hogy azonnal vigyél magaddal, bocsáss meg... Te odajöttél hozzám, és azt mondtad: „De én megbocsátok neked, mama. Ne térj vissza a semmibe velem. Majd egyszer máskor megszületek."Csodálatos szavak, gyermekem, de csak szavak.A világ összes ondói és petesejtjei az összes lehetséges kombinációban egyesülve sem alkothatnak meg soha többé téged, aki voltál, aki lehettél volna. Te sosem fogsz újra születni. Sosem térsz vissza. Csak a kétségbeesés hajt, hogy tovább beszéljek hozzád.

.

/Oriana Fallaci/

/foto:Marta Orlowska/

* * *

Ekkor megkerestem tekintetemmel az apámat és az anyámat. Némán esedeztem hozzájuk, mert ők voltak számomra az utolsó mentsvár. Két reményvesztett ember nézett vissza rám. Nagyon kimerültnek látszottak, és úgy tűnt, sokkal öregebbek, mint a per kezdetén. A fejük néha előrebukott, mintha nem bírnák tartani, a testük remegett, mintha fáznának,egész lényük szomorú csüggedés volt, ebben különböztek a többiektől: a kétségbeesés egymáshoz láncolta őket. Bezárkózva közös kétségbeesésükbe, lesütött szemmel engedélyt kértek, hogy ülve maradhassanak. Az engedélyt megkapták, aztán összedugták afejüket: gondolom, hogy megbeszéljék, melyikük szól elsőnek. Apám szólalt meg elsőnek. Azt mondta:„Nekem két fájdalmam volt. Az első, amikor megtudtam, hogy az a gyerek van. A második, amikor megtudtam, hogy már nincs. Remélem, hogy itt megkímélnek a harmadik fájdalomtól: hogy látnom kelljen, amint a lányomat elítélik. Nem tudom, hogyan történtek a dolgok. Önök közül sem tudhatja senki, mert senki sem láthat bele a másik ember lelkébe. De az én lányom, és egy apa soha nem tartja bűnösnek a gyerekeit. Soha." Rögtön utána anyám beszélt. Azt mondta: „Ő az én kislányom. Mindig is a kislányom marad. És az én kislányom nem tehet rosszat. Amikor megírta, hogy gyereket vár, azt válaszoltam neki: ha így döntöttél, biztosan így is van rendjén. Ha azt írta volna, hogy nem akar gyereket,akkor is ugyanezt válaszoltam volna. Mi nem ítélkezhetünk felette, de önök sem. Nincs joguk vádolni vagy védelmezni, mert nem tudnak az ő fejével gondolkozni, az ő szívével érezni. Nincs érték az önök tanúvallomásának. Itt csak egy tanú lehetne, aki elmagyarázhatná, hogyan is történtek a dolgok. És ez a tanú a gyerek, s ő ugye..." Ekkor a többiek félbeszakították, és kórusban kiáltották: „A gyerek! A gyerek!" És én megmarkoltam a rácsot, és üvölteni kezdtem: „A gyereket ne! A gyereket ne!" És ahogy kiabáltam, egyszer csak...

  Igen, ahogy kiabáltam, egyszer csak meghallottam a hangodat: „Mama!" Éreztem, elhagy az erőm,mert életemben először szólítottak mamának, és mert először hallottam a hangodat, és mert ez a hang nem gyerekhang volt. Felnőtt hang volt, férfihang. Arra gondoltam: „Férfi volt!" Aztán arra gondoltam: „Férfi volt, el fog ítélni." És végül azt gondoltam: „Látni akarom!" Mindent átkutattam a szememmel: a ketrecet, a termet, a padokat, a földet, a falakat. De sehol sem találtalak. Nem voltál ott. Síri csend lett. És eb-ben a síri csendben ismét megszólaltál.„Mama! Engedd, hogy beszéljek, mama. Ne félj! Nem szabad félni az igazságtól. Különben is már elhangzott. Mindenki mondott valami igazat, és tudod:te tanítottál rá, hogy az igazság sok különböző igazságból tevődik össze. Igazuk van azoknak, akik vádoltak, és azoknak, akik védelmeztek, azoknak, akik felmentettek, és azoknak, akik elítéltek... De ez mind nem érdekes. Igaza volt apádnak és anyádnak, amikor azt mondták, hogy nem lehet bele látni a másik ember lelkébe, és hogy én vagyok az egyetlen tanú. Csak én jelenthetem ki, mama, hogy megöltél anélkül, hogy megöltél volna. Csak én magyarázhatom meg, hogyan tetted és miért. Én nem kértem, hogy megszülj, mama. Ezt senki se kéri. Ott lent a semmiben nem létezik akarat. Nincs választás. Ott csak a semmi van. Amikor bekövetkezik a szakadás, és észrevesszük, hogy elkezdődtünk, fel se vetődik, hogy akarjuk-e vagy sem, hogy jó-e nekünk vagy rossz.Egyszerűen elfogadjuk, és aztán várjuk, vajon jó-e,hogy elfogadtuk. Én talán túl hamar rájöttem, hogy jó. A bizonytalankodásaid és aggodalmaid ellenére olyan ügyesen meggyőztél róla, hogy szép dolog megszületni, öröm kilépni a semmiből. Ha egyszer megszületsz, mondtad, ne csüggesszen sem a szenvedés, sem a halál. Ha valaki meghal, az azt jelenti,hogy megszületett, hogy kilépett a semmiből, és semmi sem rosszabb a semminél: csak azt ne kelljen mondanom, hogy nem léteztem. Elkápráztatott a hi-ted, az erőszakosságod. A régmúlt idők erőszakosságát idézte, amikor az élet kezdődött, úgy, ahogy elmesélted. Hittem neked, mama. A vízzel együtt, ami körülvett, magamba szívtam a gondolataidat is.Minden gondolatodnak felfedezés íze volt. Történhetett volna másként? A testem csak egy terv volt, ami hála neked, benned fejlődött; az értelmem csak ígéret volt, ami hála neked, benned érlelődött. Kizárólag azt fogtam föl, amit te adtál nekem, és semmiről sem tudtam, amit te nem adtál: belőled ittam a világosságot és a tudatot. Ha mindennel és mindenkivel szembeszálltál, hogy engem az életbe vezess, gondoltam, ez azt jelenti, hogy az élet valóban fenséges ajándék.

 De aztán egyre bizonytalanabb lettél, egyre kétkedőbb, a hízelgés fenyegetéssel, a gyöngédség haraggal, a bátorság félelemmel váltakozott benned.Aztán egy napon, hogy megszabadulj a félelemtől,mama, azt mondtad, én döntöttem a létezés mellett.Azt állítottad, hogy a parancsomnak engedelmeskedtél, nem te döntöttél így. Egyenesen azzal vádoltál,hogy zsarnokoskodom feletted: hogy te vagy az én áldozatom, nem én a tiéd. Szemrehányásokat tettél,engem hibáztattál a szenvedéseidért. Odáig mentél,hogy megmagyaráztad, mi nálatok az élet: egy szabadság, boldogság, szerelem nélküli csapda. A szolgaság és az erőszak kútja, amiből nem tudnék kimászni. Fáradhatatlanul bizonygattad, hogy a hangyabolyból nincs menekvés, komor törvényei fogva tartanak. A magnóliafák csak azért vannak, hogy asz-szonyokat hajítsanak le rájuk, a csokoládét azok eszik, akiknek nincs szükségük rá, a holnap egy darab kenyérért agyonlőtt ember meg egy zsák piszkos alsónadrág. A te szomorú meséid mindig ugyan azzala kérdéssel fejeződtek be: hát ezért hagynád ott azt a békés fészket, hogy ide kigyere? Arról sose meséltél,hogy úgy is lehet virágot szakítani a magnóliáról,hogy az ember ne haljon bele, hogy megalázkodás nélkül is lehet bonbont enni, és hogy a holnap lehet jobb a tegnapnál. És amikor észbe kaptál, már túl késő volt: akkor már átadtam magam a halálnak. Ne  sírj, mama! Én tudom, te ezt szeretetből is tetted, hogy felkészíts a lét borzalmaival való találkozásra.Nem igaz, hogy nem hiszel a szerelemben, mama.Olyannyira hiszel benne, hogy gyötrődsz, amiért csak keveset látsz belőle, és amit látsz is, az se tökéletes soha. Te szerelemre születtél. De hát lehet hinni a szerelemben, ha az ember nem hisz az életben? Alighogy felfogtam: te nem hiszel az életben, csak erőfeszítések árán bírod ki, és az is erőfeszítés, hogy engem oda eljuttass, megszületett bennem az első és utolsó döntés: visszautasítom a születést, másodszor is megtagadom tőled a Holdat... Akkor már megte-hettem, mama. A gondolatom már nem a te gondolatod volt; a sajátom. Aprócska, talán csak gondolat-kezdemény, de ahhoz elég volt, hogy levonjam belőle a következtetést: ha az élet kín, miért szálljak partra? Sosem mondtad, hogy miért születünk. Volt benned annyi tisztesség, hogy ne csapj be azzal a legendával,amit a magatok vigasztalására találtatok ki a mindenható Istenről, aki saját képére és hasonlatosságára teremti az embert, hogy az keresse a jót, és a Paradicsomba igyekezzen... Az egyetlen magyarázatod az volt, hogy te is megszülettél, előtted a mamád is megszületett, a mamád előtt a mamád mamája és így tovább visszafelé az időben, amíg csak a nyomok követhetők. Szóval hogy azért születünk, mert mások megszülettek, és hogy mások megszülethessenek: az  önmagáért való szaporodásért. Ha nem így lenne,mondtad nekem egyik este, kihalna az emberi faj. Sőt nem is létezne. De miért kellene léteznie, miért kell léteznie, mama? Mi a cél? Megmondom én neked,mama: a halálvárás, a semmivárás. Az én világegyetememben, amit te tojásnak hívtál, volt cél: megszületni. De a te világodban a cél meghalni: az élet egy halálos ítélet. Nem látom be, miért kellett volna kilépnem a semmiből, hogy ugyan oda térjek vissza."

.

/Oriana Fallaci/

* * *

Aztán felállt a főnököm, arcán tettetett zavar ült. Nem is tudja, mit mondjon, kezdte, mert kívülállónak érzi magát ebben az esküdtszékben. A többieket a gyerek révén érzelmi vagy szakmai szálak fűzik a vádlotthoz; ő viszont csak a munkaadója. Mint ilyen egyértelműen csak örülhet neki, hogy a dolgok úgy alakultak, ahogy alakultak: még a legnagylelkűbb pillanataiban is akadálynak tekintette ezt a terhességet. Sőt katasztrófának, ami neki egy csomó pénzébe került volna. Elég csak a fizetésre gondolni,amit egy érthetetlen és elvetendő törvény értelmében a tétlenség hónapjaiban is folyósítania kellett volna a vádlottnak. Hát igen: a gyerek bölcs volt, bölcsebb az anyjánál. Halálával végül is megvédte a cég jó hírét.Mit gondoltak volna az emberek, ha meglátják az egyik alkalmazottját, aki ráadásul nincs is férjnél, egy újszülöttel a karján? Nem habozik bevallani: ha a nő elfogadta volna, ő segített volna neki megszabadulni ettől a kellemetlen dologtól. De ő nem csak nagyiparos: ember is. És az esküdtek, akik előtte szóltak, úgy érti, a két férfi esküdt, alapos meggondolásra késztet-ték. A doktor úr az erkölcsi felfogásával és a logikájával, az apa pedig a bánatával hatott rá. Belegondolva nem tehet mást, csatlakozik a doktor véleményéhez, és osztozik az apa bánatában. Egy gyerek egyformán tartozik az apjához és az anyjához; ha tehát bűntény történt, akkor kettős bűntényről kell beszélni, mert a nő nem csak a gyerek életét oltotta ki, hanem ketté törte egy felnőtt férfi életét is. Egyetért abban, hogy el kell dönteni: történt-e bűncselekmény vagy nem? De hát lehetnek ez ügyben valakinek is kétségei? Kell cáfolhatatlanabb bizonyíték az orvos tanúvallomásánál? Az orvos elnézően csak bizonyos önzésről beszélt. Ő azonban, mármint a főnök megvilágíthatja az okot és az indítékot is: a vádlott attól félt, hogy arra a nevezetes útra egyik riválisát küldik el. Ezért nem volt tekintettel a hasában hordott életre,ezért ugrott ki az ágyból, és indult útnak. Könyörtelenül. A szövetségese, a doktornő csak nyugodtan átkozódjon és köpködjön. A vádlott bűnös.

.

/Oriana Fallaci/

/foto:Marta Orlowska/

.

* * *

  Aztán felállt apád, már nem sírt. Már éppen kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, amikor elkezdett remegni az álla, és ismét kibuggyantak a könnyei. Megint az arca elé kapta a kezét, és visszazuhant a helyére. „Tehát nem óhajt szólni?" - kérdezte az orvos ingerülten. Apád alig észrevehetően nemet intett, miközben lehajtotta a fejét. „Szavaznia mindenképpen kell!" - mondta a másik. Apád ekkor már zokogott. „A szavazatát kérem!" Apád kifújta az orrát, hallgatott. „Bűnös, igen vagy nem?" Apád nagyot sóhajtott, és azt mormogta: „Bűnös." Ekkor döbbenetes dolog történt: a barátnőm feléje fordult és leköpte. Miközben apád sápadtan törölgette magát, a barátnőm üvölteni kezdett: „Gazember! Álszent gazember! Te mered ezt mondani, aki csak azért hívtad fel, hogy vetesse el? Te, aki két hónapig bujkáltál, mint egy katonaszökevény? Te, aki csak azért mentél fel hozzá, mert én kértelek rá? Mindig így csináljátok, ugye? Megrémültök, és magunkra hagytok bennünket, és legfeljebb az apaság okán tértek vissza hozzánk. Persze, mert mibe kerül nektek az apaság? Tönkre megy a hasatok attól a nevetséges megnagyobbodástól? Végigszenveditek a szülést,végig kínlódjátok a szoptatást? Az apaság gyümölcsét úgy tálalják elétek, mint a megfőtt levest, vagy mint ahogy az ágyatokra tesszük a vasalt inget. Csupán nevet adtok a gyereknek, ha mindez házasságban történik, de ha megszöktök, még nevet se kell adnotok. Egyedül a nőt terheli az összes felelősség, rá vár az összes szenvedés, őt éri minden támadás. Kurva,mondjátok neki, ha lefekszik veletek. Ezt a szót nem lehet férfira alkalmazni. Évezredek óta ránk kénysze-rítitek a szavaitokat, a szabályaitokat, a túlzásaitokat.Évezredek óta büntetlenül használjátok testünket.Évezredek óta csendet erőltettek ránk, és az anyaság feladataiba száműztök bennünket. Minden nőben az anyát keresitek. Minden nőtől, még ha az a lányotok is, azt kéritek, hogy az anyátok legyen. Azt mondjátok, nincsenek olyan izmaink, mint nektek, de nem kíméltek bennünket, még a cipőtöket is velünk pucoltatjátok. Azt mondjátok, nincs annyi eszünk, mint nektek, de még azt is a mi intelligenciánkra bízzátok,hogy beosszuk a fizetéseteket. Örök gyerekek vagytok, és gyerekek is maradtok vénségetekig; mi etetünk, tartunk rendben, szolgálunk ki, látunk el taná-csokkal, vigasztalunk benneteket, és védelmezünk is a gyengeségeitekben, a lustaságotokban. Megvetlek benneteket. És megvetem magamat is, amiért nem tudok lemondani rólatok, amiért nem kiáltom nektek gyakrabban: elég, nem leszünk többé az anyátok! Már a szóból is elegünk van, amit a saját érdeketekben, önzésből glóriával vetettek körül. Magát is lekéne köpnöm, doktor úr. Magát, aki egy nőben nem lát mást, csak egy méhet és két petefészket, az agyáról tudomást sem vesz. Magát, aki egy terhes nő láttán azt gondolja: Jól szórakozott, aztán hozzánk fut.Maga sosem szórakozott, doktor úr?  Sosem feledkezett meg az életkultuszról? Olyan hévvel védelmezte a sejteket, hogy az ember azt hinné, megirigyelte,ahogy a kolléganője nevezte, az anyaság csodáját. De nem, az ki van zárva. Az a csoda túl nagy áldozatot követelne öntől. Egy férfi az ilyesmivel nem tudna szembenézni. Itt nem egy nő pere folyik, doktor úr,itt az összes nő pere folyik. Jogom van tehát visszafordítani önre a vádat, és jól vésse az agyába, doktorúr: az anyaság nem erkölcsi kötelesség. Még csak nem is biológiai tény. Az anyaság tudatos választás.Ez a nő tudatosan választott, és senkit sem akart megölni. Ön akarta őt megölni, doktor úr, azzal,hogy még azt is megtiltotta neki, hogy az agyát használja. Ezért magának kellene abban a ketrecben ülnie, és nem azért, mert elmulasztott segítséget nyújtani annak a sok milliárd idétlen ondónak, hanem asszonygyilkossági kísérletért. Ezek után, azt hiszem, felesleges is mondanom, hogy a vádlott nem bűnös."

.

/Oriana Fallaci/

/foto:Marta Orlowska/

.

* * *

Megbénultam ettől a kiáltástól. Becsuktam a szemem, így nem is láttam, amikor a doktornő szólásra emelkedett. Amikor kinyitottam a szemem, már ő beszélt: „A kolléga úr elfelejtette megemlíteni, hogy  minden Homéroszra esik egy Hitler, hogy minden fogamzás gyönyörű és borzalmas lehetőségeket magában rejtő kihívás. Én nem tudom, hogy ebből a gyerekből egy Jeanne D'Arc vagy egy Hitler lett volna-e; amikor meghalt, csak egy ismeretlen lehetőség volt. Viszont tudom, ki ez az asszony: húsvér valóság, akit nem szabad tönkre tenni. Egy ismeretlen lehetőség és egy húsvér valóság közül én az utóbbit választom. A kolléga úr, úgy tűnik, az életkultusz bűvöletében él. De ezt a kultuszt csak azokra terjeszti ki, akik egyszer majd megszületnek vagy megszülethettek volna, azokra nem, akik már léteznek. Az életkultusz csak fecsegés, semmi más. Mint ahogy az egy-gyerek-nem-szuvas-fog kijelentés is csak jólhangzó mondás, semmi más. Lefogadom, hogy a kolléga úr járt a háborúban, és lőtt és ölt, megfeledkezve róla, hogy egy gyerek húszéves korában sem szuvas fog. Nem ismerek szörnyűbb gyermekgyilkosságot a háborúnál. A háború húsz évvel elhalasztott, tömeges gyermekgyilkosság. De ezt a kolléga úr, ki tudja,milyen más kultuszok nevében, elfogadhatónak tartja, és nem alkalmazza rá a folyamat koncepciót. Tudósként sem tudom komolyan venni ezt a folyamat-dolgot: mert ha komolyan venném, mindannyiszor gyászt ölthetnék, ha egy petesejt megtermékenyületenül hal el, mert a kétszázmillió spermium közül egy sem jut el odáig, hogy átlyukassza a falát. Sőt akkor is gyászt kéne öltenem, ha egy petesejt megtermékenyül: gondolnom kellene arra a százkilencvenkilencmillió-kilencszáz-kilencvenkilencezer-kilencszázkilencvenkilenc spermiumra, amely meghal,mert az az egy mindnyájukat megelőzve lyukasztotta át a petesejt falát. Azok is Isten teremtményei. Azok is élnek, és tartalmazzák mindazon alkotórészeket,melyekből az egyén lesz. A kolléga úr még sosem vizsgálta mikroszkóp alatt őket? Még sosem látta,hogy rohannak farkukkal csapkodva, mint egy ebihal raj: sose látta, mit küszködnek, harcolnak, hogy eljussanak az áttetsző zónához, micsoda elkeseredéssel verik hozzá a fejüket, tudva, hogy ha nem sikerül, belehalnak? Ez bizony szívszorító látvány; ha erről a kolléga úr nem vesz tudomást, nem valami nagylelkű a saját neméhez. Nem akarom olcsó ironizálással tölteni az időt, de ha már a kolléga úr ennyire hisz az életben, miért hagyja, hogy milliárd és milliárd spermium elpusztuljon, miért nem tesz értük valamit? Mi ez a passzivitás? Segítségnyújtás megtaga-dása vagy bűncselekmény? Világos, hogy bűncselekmény: neki is ott lenne a helye abban a ketrecben.Ha most azonnal nem megy be oda, az azt jelenti,hogy nem mondott nekünk igazat, és mégsem abban látja a feladatot, hogy nagy számban szülessenek emberek, hanem hogy a már megszületetteknek a lehető legkevésbé legyen nyomorúságos az életük. Még mindig a kolléga úr szavainál maradva, a bűnrészességemmel kapcsolatos vádaskodását sem tudom komolyan venni. Legfeljebb a helyzet megítélésében tévedtem, de ezért még az élet bírósága semí télhet el. Egyébként nem ítéltem meg tévesen a helyzetet: akkori véleményemet ma is fenn tartom. A terhesség nem a természet büntetése, azért az egy gyönyörűséges pillanatért. A terhesség csoda, aminek ugyanazzal a természetességgel kell végbemennie, mint ami megáldja a fákat és a halakat. Ha nem a normális módon zajlik, nem kérheted egy nőtől,hogy hosszú hosszú hónapokat töltsön mozdulatlanul, ágyban fekve, mintha paralízises lenne. Más szavakkal: nem követelheted meg tőle, hogy adja fel a munkáját, személyiségét, a szabadságát. Követelsz talán ilyet egy férfitól, akinek pedig ugyanolyan, sőt,talán sokkal nagyobb gyönyört szerez az a pillanat?A kolléga úr nyilván úgy gondolja, hogy csak a férfiak rendelkeznek a saját testükkel, a nők nem. A férfit nyilván méhecskének tartja, amelynek szabad virágról virágra szállnia, a nőt pedig egy nemzőrendszernek tekinti, melynek csak az a dolga, hogy gyerekeket hozzon a világra. Mindennapos jelenség a mi szakmánkban: a nőgyógyászok kedvenc páciensei a szelíd, kövér, szabadságproblémáktól mentes te-nyészkancák! De hagyjuk az orvosokat! Azért vagyunk itt, hogy ítéletet mondjunk egy előre megfontolt gyilkossággal vádolt nő ügyében, aki nem késsel,hanem a gondolatával ölt. Alapos indokok alapján visszautasítom a vádat. Aznap, amikor megállapítottam, hogy minden rendben halad nála, nagy megkönnyebbülés látszott az arcán. Aznap, amikor közöltem vele, hogy a magzat meghalt, nagy fájdalom ült ki az arcára. Magzatot mondtam, nem gyereket: a tudomány lehetővé teszi számomra ezt a megkülönböztetést. Mindnyájan tudjuk, hogy a magzatból csak a világra jötte pillanatában válik gyermek, és ez a pillanat a kilencedik hónapban következik be. Rendhagyó esetekben a hetedik hónapban. De tételezzük fel, hogy nem magzat volt, hanem gyermek: akkor sem lehet bűntényről beszélni. Kedves kolléga, ez az asszony nem akarta a gyereke halálát: a saját életét akarta. És sajnos, bizonyos esetekben a mi életünk valaki másnak a halála, és a másik ember élete a mi halálunk.Az ember ölhet, ha meg akarják gyilkolni. Az írott törvények ezt jogos önvédelemnek nevezik. Ha ez az asszony tudat alatt valaha is a gyermeke halálát kívánta, azt jogos önvédelemből tette. Tehát nem bűnös."

.

/Oriana Fallaci/