* * *
Ekkor értettem meg, milyen visszavonhatatlan bajba sodortalak téged és magamat meg mindazt,amiben hinni akarok: megszületni, hogy az ember boldog, szabad, jó legyen; megszületni, hogy harcolhassunk a boldogság, a szabadság, a jóság nevében;megszületni, hogy kipróbáljuk magunkat, hogy tudjunk, felfedezzünk, kitaláljunk dolgokat. Megszületni, hogy ne haljunk meg. Elkapott a pánik, és azt kívántam magamnak, hogy csak álmodjam mindezt,hogy gyorsan kerüljek ki ebből a rémálomból, találjalak életben téged, gyermekem, a hasamban, és kezd-jünk mindent elölről, rémület és türelmetlenség nélkül, anélkül hogy megtagadnám a remény nevű hitet, és rázni kezdtem a ketrecet: közben azt mondtam magamnak, hogy a ketrec nem is létezik. De a ketrec ellenállt nekem. Valóban létezett az a ketrec, és létezett a bíróság is, és valóban folyt a per, amelyben te bűnösnek mondtál engem, mert én bűnösnek mondtam magamat; elítéltél, mert én elítéltem magam.Már csak a büntetés kiszabása maradt, de ez magától értetődő volt: lemondani az életről és visszatérni veled a semmibe. Kinyújtottam feléd a kezemet. Könyörögtem, hogy azonnal vigyél magaddal, bocsáss meg... Te odajöttél hozzám, és azt mondtad: „De én megbocsátok neked, mama. Ne térj vissza a semmibe velem. Majd egyszer máskor megszületek."Csodálatos szavak, gyermekem, de csak szavak.A világ összes ondói és petesejtjei az összes lehetséges kombinációban egyesülve sem alkothatnak meg soha többé téged, aki voltál, aki lehettél volna. Te sosem fogsz újra születni. Sosem térsz vissza. Csak a kétségbeesés hajt, hogy tovább beszéljek hozzád.
.
/Oriana Fallaci/
Utolsó kommentek