/foto:Marta Orlowska/
* * *
Ekkor megkerestem tekintetemmel az apámat és az anyámat. Némán esedeztem hozzájuk, mert ők voltak számomra az utolsó mentsvár. Két reményvesztett ember nézett vissza rám. Nagyon kimerültnek látszottak, és úgy tűnt, sokkal öregebbek, mint a per kezdetén. A fejük néha előrebukott, mintha nem bírnák tartani, a testük remegett, mintha fáznának,egész lényük szomorú csüggedés volt, ebben különböztek a többiektől: a kétségbeesés egymáshoz láncolta őket. Bezárkózva közös kétségbeesésükbe, lesütött szemmel engedélyt kértek, hogy ülve maradhassanak. Az engedélyt megkapták, aztán összedugták afejüket: gondolom, hogy megbeszéljék, melyikük szól elsőnek. Apám szólalt meg elsőnek. Azt mondta:„Nekem két fájdalmam volt. Az első, amikor megtudtam, hogy az a gyerek van. A második, amikor megtudtam, hogy már nincs. Remélem, hogy itt megkímélnek a harmadik fájdalomtól: hogy látnom kelljen, amint a lányomat elítélik. Nem tudom, hogyan történtek a dolgok. Önök közül sem tudhatja senki, mert senki sem láthat bele a másik ember lelkébe. De az én lányom, és egy apa soha nem tartja bűnösnek a gyerekeit. Soha." Rögtön utána anyám beszélt. Azt mondta: „Ő az én kislányom. Mindig is a kislányom marad. És az én kislányom nem tehet rosszat. Amikor megírta, hogy gyereket vár, azt válaszoltam neki: ha így döntöttél, biztosan így is van rendjén. Ha azt írta volna, hogy nem akar gyereket,akkor is ugyanezt válaszoltam volna. Mi nem ítélkezhetünk felette, de önök sem. Nincs joguk vádolni vagy védelmezni, mert nem tudnak az ő fejével gondolkozni, az ő szívével érezni. Nincs érték az önök tanúvallomásának. Itt csak egy tanú lehetne, aki elmagyarázhatná, hogyan is történtek a dolgok. És ez a tanú a gyerek, s ő ugye..." Ekkor a többiek félbeszakították, és kórusban kiáltották: „A gyerek! A gyerek!" És én megmarkoltam a rácsot, és üvölteni kezdtem: „A gyereket ne! A gyereket ne!" És ahogy kiabáltam, egyszer csak...
Igen, ahogy kiabáltam, egyszer csak meghallottam a hangodat: „Mama!" Éreztem, elhagy az erőm,mert életemben először szólítottak mamának, és mert először hallottam a hangodat, és mert ez a hang nem gyerekhang volt. Felnőtt hang volt, férfihang. Arra gondoltam: „Férfi volt!" Aztán arra gondoltam: „Férfi volt, el fog ítélni." És végül azt gondoltam: „Látni akarom!" Mindent átkutattam a szememmel: a ketrecet, a termet, a padokat, a földet, a falakat. De sehol sem találtalak. Nem voltál ott. Síri csend lett. És eb-ben a síri csendben ismét megszólaltál.„Mama! Engedd, hogy beszéljek, mama. Ne félj! Nem szabad félni az igazságtól. Különben is már elhangzott. Mindenki mondott valami igazat, és tudod:te tanítottál rá, hogy az igazság sok különböző igazságból tevődik össze. Igazuk van azoknak, akik vádoltak, és azoknak, akik védelmeztek, azoknak, akik felmentettek, és azoknak, akik elítéltek... De ez mind nem érdekes. Igaza volt apádnak és anyádnak, amikor azt mondták, hogy nem lehet bele látni a másik ember lelkébe, és hogy én vagyok az egyetlen tanú. Csak én jelenthetem ki, mama, hogy megöltél anélkül, hogy megöltél volna. Csak én magyarázhatom meg, hogyan tetted és miért. Én nem kértem, hogy megszülj, mama. Ezt senki se kéri. Ott lent a semmiben nem létezik akarat. Nincs választás. Ott csak a semmi van. Amikor bekövetkezik a szakadás, és észrevesszük, hogy elkezdődtünk, fel se vetődik, hogy akarjuk-e vagy sem, hogy jó-e nekünk vagy rossz.Egyszerűen elfogadjuk, és aztán várjuk, vajon jó-e,hogy elfogadtuk. Én talán túl hamar rájöttem, hogy jó. A bizonytalankodásaid és aggodalmaid ellenére olyan ügyesen meggyőztél róla, hogy szép dolog megszületni, öröm kilépni a semmiből. Ha egyszer megszületsz, mondtad, ne csüggesszen sem a szenvedés, sem a halál. Ha valaki meghal, az azt jelenti,hogy megszületett, hogy kilépett a semmiből, és semmi sem rosszabb a semminél: csak azt ne kelljen mondanom, hogy nem léteztem. Elkápráztatott a hi-ted, az erőszakosságod. A régmúlt idők erőszakosságát idézte, amikor az élet kezdődött, úgy, ahogy elmesélted. Hittem neked, mama. A vízzel együtt, ami körülvett, magamba szívtam a gondolataidat is.Minden gondolatodnak felfedezés íze volt. Történhetett volna másként? A testem csak egy terv volt, ami hála neked, benned fejlődött; az értelmem csak ígéret volt, ami hála neked, benned érlelődött. Kizárólag azt fogtam föl, amit te adtál nekem, és semmiről sem tudtam, amit te nem adtál: belőled ittam a világosságot és a tudatot. Ha mindennel és mindenkivel szembeszálltál, hogy engem az életbe vezess, gondoltam, ez azt jelenti, hogy az élet valóban fenséges ajándék.
De aztán egyre bizonytalanabb lettél, egyre kétkedőbb, a hízelgés fenyegetéssel, a gyöngédség haraggal, a bátorság félelemmel váltakozott benned.Aztán egy napon, hogy megszabadulj a félelemtől,mama, azt mondtad, én döntöttem a létezés mellett.Azt állítottad, hogy a parancsomnak engedelmeskedtél, nem te döntöttél így. Egyenesen azzal vádoltál,hogy zsarnokoskodom feletted: hogy te vagy az én áldozatom, nem én a tiéd. Szemrehányásokat tettél,engem hibáztattál a szenvedéseidért. Odáig mentél,hogy megmagyaráztad, mi nálatok az élet: egy szabadság, boldogság, szerelem nélküli csapda. A szolgaság és az erőszak kútja, amiből nem tudnék kimászni. Fáradhatatlanul bizonygattad, hogy a hangyabolyból nincs menekvés, komor törvényei fogva tartanak. A magnóliafák csak azért vannak, hogy asz-szonyokat hajítsanak le rájuk, a csokoládét azok eszik, akiknek nincs szükségük rá, a holnap egy darab kenyérért agyonlőtt ember meg egy zsák piszkos alsónadrág. A te szomorú meséid mindig ugyan azzala kérdéssel fejeződtek be: hát ezért hagynád ott azt a békés fészket, hogy ide kigyere? Arról sose meséltél,hogy úgy is lehet virágot szakítani a magnóliáról,hogy az ember ne haljon bele, hogy megalázkodás nélkül is lehet bonbont enni, és hogy a holnap lehet jobb a tegnapnál. És amikor észbe kaptál, már túl késő volt: akkor már átadtam magam a halálnak. Ne sírj, mama! Én tudom, te ezt szeretetből is tetted, hogy felkészíts a lét borzalmaival való találkozásra.Nem igaz, hogy nem hiszel a szerelemben, mama.Olyannyira hiszel benne, hogy gyötrődsz, amiért csak keveset látsz belőle, és amit látsz is, az se tökéletes soha. Te szerelemre születtél. De hát lehet hinni a szerelemben, ha az ember nem hisz az életben? Alighogy felfogtam: te nem hiszel az életben, csak erőfeszítések árán bírod ki, és az is erőfeszítés, hogy engem oda eljuttass, megszületett bennem az első és utolsó döntés: visszautasítom a születést, másodszor is megtagadom tőled a Holdat... Akkor már megte-hettem, mama. A gondolatom már nem a te gondolatod volt; a sajátom. Aprócska, talán csak gondolat-kezdemény, de ahhoz elég volt, hogy levonjam belőle a következtetést: ha az élet kín, miért szálljak partra? Sosem mondtad, hogy miért születünk. Volt benned annyi tisztesség, hogy ne csapj be azzal a legendával,amit a magatok vigasztalására találtatok ki a mindenható Istenről, aki saját képére és hasonlatosságára teremti az embert, hogy az keresse a jót, és a Paradicsomba igyekezzen... Az egyetlen magyarázatod az volt, hogy te is megszülettél, előtted a mamád is megszületett, a mamád előtt a mamád mamája és így tovább visszafelé az időben, amíg csak a nyomok követhetők. Szóval hogy azért születünk, mert mások megszülettek, és hogy mások megszülethessenek: az önmagáért való szaporodásért. Ha nem így lenne,mondtad nekem egyik este, kihalna az emberi faj. Sőt nem is létezne. De miért kellene léteznie, miért kell léteznie, mama? Mi a cél? Megmondom én neked,mama: a halálvárás, a semmivárás. Az én világegyetememben, amit te tojásnak hívtál, volt cél: megszületni. De a te világodban a cél meghalni: az élet egy halálos ítélet. Nem látom be, miért kellett volna kilépnem a semmiből, hogy ugyan oda térjek vissza."
.
/Oriana Fallaci/
Utolsó kommentek