Minden, ami Amerika!

.

Pár hónapja olvastam Márquez első könyvét ...Száz év magány....

Olyan nagy volt a dicsfény körülötte, és úgy éreztem ennyi talán hozzá tartozik az általános műveltséghez ,én mégis kicsit csalódott voltam,többet vártam tőle..Állandóan vissza kellett olvasnom, hogy ne bonyolódjak bele a száz és száz felé ágazó rokoni szálba...

A héten kezembe került Márquez egy másik műve. Először kicsit fintorogtam, de éppen nem volt semmi más olvasni való, így gondoltam legalább az elejébe bele olvasok, legföljebb félre teszem, ha nem érdekel...és láss csodát, tegnap nem bírtam letenni, annyira érdekes...Márquez egy másik személyisége, izgalmas, fordulatos, és van benne némi varázslat is.... Fermina Daza-nak hívják...

.

Madártej ...

"Végy hat tojást, másfél liter tejet, vaníliarudat, egy kevés lisztet...Verd föl kemény habbá a tojásfehérjéket, főzd ki a csöndesen forró tejben..." "Hát ez az. A kemény hab. Életében egyszer próbált madártejet összehozni, de a habgaluskák mind összeestek, szánalmas kis rongyokként úsztak a sárga krémen. Most, amikor előkészítette a hozzávalókat, nem sietett. nem volt benne becsvágy, hogy csodálatos madártejet csináljon. Inkább csak nyugalom volt a testében, és nyugalom a lelkében. Ha meg kellett volna határoznia, azt mondta volna, valami békés igyekezet irányította a mozdulatait.
A homloka mögött a "vetítőn", ahol az elmúlt nappalokon és álomtalan éjszakákon annyi képpé formálódó aggódás, öröm, félelem, jóság, rosszaság, reszkető vágy, lemondás, remény, féltés, és ezernyi megfogalmazhatatlan gondolat volt képes a tizedmásodperc töredékével váltakozni, most egyedül csak a madártej dolgai jelentek meg. És néha egy kisbaba képe. Egy három kiló negyvendekás, ötvenkét centis kisfiúé, hol egy öreg bölcs sokat tudó, ráncolódó homlokával, hol valami távoli, ismeretlen világ derűjét hozó, megfejthetetlen sugárzással az arcán.
Még az első napokban, amikor ott ült a kiságy mellett és nézte, nem tudott betelni a látásával, a meg-megrezdülő kis kezek látványával, a lábacskák rugdalózó mozdulataival, a Teremtésnek ezzel a csodájával, amelyhez milliárdnyi egybeesés kellett, biológia és lélek összeérő dolgai, kérés és hűség, és hiszem, hogy legelsősorban egy Odaföntről küldött akarat, ami nem más, mint ajándékozó irgalom, bizalom és biztatás.
Már szétválasztotta a sárgáját a fehérjétől, Donna szép, zöldmázas táljához ütögette a tojásokat, mindig abban verte a tojásfehérjét, ha valami süteményhez hab kellett. Az ölébe vette a tálat, s a régi, rugós habverővel verni kezdte a habot. Szerette ezt az öreg habverőt, ritmust adott a mozdulatoknak. A sok használattól már megdőltek a rugói, de ez valahogy még ügyesebbé tette.
Ült, ölében a tállal. És két kép jelent meg előtte. Ott álltak az ágya mellett. Egy lányalak, akit amióta ismer, sok-sok helyzetben látott már, de boldog várandósságban még soha. Asszonyos volt, mégis lányos a ragyogása, ahogy abban a kicsattanóan boldog, hálás örömben óvón a hasára tette a kezét. Mellette egy tenyérnyi, a középkor elejéről származó görög ikon, gyönyörű másolat Máriával, karján a Fia. Őket nézte, rájuk gondolt, beléjük kapaszkodott, velük fohászkodott. Így kezdődtek a reggelei, és így végződtek az estéi hónapokon át.
Észre sem vette, a hab kész lett, ott púposodott a tálban, már nem lehetett fehérebb és olyan kemény volt, vágni lehetett. A tej csöndesen forrt, vizes kanállal tette rá a habot, rájött, nem kell forralni, mert akkor a régi kis rongyoskák lesznek. Gyorsan mozgott a keze, forgatta a kétszeresére hízó gombócokat, jókora halommal lett belőlük. A vaníliamártás elkészítése már gyerekjáték volt.
Ahogy a tálba öntötte és föléje szagolt, a gyerekkora jutott eszébe. Pont olyan lett most az ő madárteje is, mint az anyukájáé, akkor régen. A habok, mint könnyű, kövér, gondtalan felhők úsztak a vanília illatú sárga tengeren...
Amikor kosárba tette és elvitte abba a borostyánnal befuttatott kerítésű házba, és lerakta az asztalra, csak összecsapta a kezét annak a nagyon várt kisfiúnak anyja is, apja is, a magasra nyúlt bátyja is. -Jé, madártej...!
A kisfiú, aki a Bulcsú nevet kapta, nem szólt semmit. Aludt. A kezét összefonta az álla alatt, és talán álmodott. Álmodott az elhagyott világról, ahonnan jött, s bizakodott ebben az ismeretlen világban, ahová érkezett.
Talán a kisfiú súgta, talán más Valaki, rátalált egy hitvallásra. Henri Boulad írta. Ezt vitte ajándéknak a madártej mellé.

Hiszem,
Hogy a jó erősebb a gonosznál
A szeretet hatalmasabb a gyűlöletnél
A megbocsátás erősebb a bosszúnál
Hiszek
Az ember jóságában mely minden hamisságon,
Minden álnokságon, rosszindulaton és gonoszságon,
Minden emberi durvaságon és önzésen túl létezik.
Mert hiszem, hogy az ember eredendően jó.
Jobb annál, mint amit tesz,
igazabb annál, mint amit mond,
és finomabb annál, mint amilyennek látszik."

(Schäffer Erzsébet)

.

Schäffer Erzsébet egy újabb könyvét olvasom.... A szőlővirág illata...

Nagyon szeretem ahogy ír, semmi csári- mári, nincsenek nyakatekert mondatok,csak tiszta , őszinte szavak , a mindennapok egyszerű útjai, életutak, történetek. Benne a jó és rossz egyaránt, nem kell elfedni semmit. Megmosolyogtat és könnyet fakaszt.. Ezek az apró , akár velünk is előfordulható igaz mesék a valós élet apró rezzenései...talán attól olyan szép , mert annyira egyszerű....nincs happyand és nem akar senki a másik felett győzedelmeskedni, csak tisztán hullnak ölünkbe a szavak, amik lassan a szivünkig érnek...

.

Hókifli...

.

Csókolom, Bertuka, mondta a postás, és Berta kinézett az ablakon, pedig nem akart kinézni, mert nem örült a postásnak, utálta a szellemességeit, már százszor megmondta, ne Bertukázza, nem őriztünk együtt disznót, tette hozzá egyszer, csakis azért, hogy elriassza, mert Berta finom lélek, diszkrét és kevés szavú, ilyennek ismeri a világ, de a postás nem riadt el, bár őriztünk volna, replikázott nyomban, de akkor már Berta becsukta az ajtót, elvágva a postás további fejtegetéseit a közös pásztorkodásról.
Most sóhajtva lerakta a könyvét, kiment az ajtóba, aláírta a kis csomag átvételi elismervényét, gyorsan odaadta a zsebébe bekészített borra valót, két száz forintot adott mindig, ha föl kellett jönnie ajánlott levéllel vagy valami csomaggal a másodikra, magasak ezek a régi bérházak, és hosszú a gang, a postás nem tiltakozott, ahogy máskor se, és Berta egy lélegzettel gyorsan elköszönt.

Odabent leült, élvezte, hogy itt nem zavarja meg senki és semmi, és arra gondolt, évek óta nem volt, körülötte olyan esemény, ami kizökkentette volna a nyugalmából. Igaz, vigyázott, hogy ne legyen. Erős elhatározással nem engedte, hogy a magánéletét átszője a kinti világ gondjai.
Nézegette az asztal sarkára tett kis csomagot, a lapos dupla faló borítékon ismeretlen budapesti címzés állt. Berta ollót keresett, és az életüket magukra záró emberek szigorával nyitotta ki a borítékot. Ahogy nyírta a papírt, békés elégedettséggel nyugtázta, magában olyan vértezetet épített maga köré, melyen legfeljebb a kíváncsiság tör át, nagyon nem tudja meglepni semmi.
A borítékból gyerekkéz rajzolta keretben egy családi kép bukkant elő. A gyerekeket sose látta. Két arcot megismert, egy férfi és egy nő, a gyerekek szüleinek arcát. Ez a két arc volt az egyetlen, ami megtudta rendíteni. A szív erősebben dobogott, föl kellett állnia, odament a csaphoz, ivott egy pohár vizet. Az egész csak egy pillanatig tartott, visszaült, kezébe fogta a képet, és azt hitte, minden úgy lesz, ahogyan az előbb volt. Berta okosabb volt annál, hogy ne tudná, ha egy falevél elengedi az ágat és lehullik az avarba, ezzel visszafordíthatatlan változás történik a világban. Hogyne változna meg akkor minden, ha ő ezt a két, a lelkében mélyre eltemetett arcot megpillantja. Csak hitte, hogy érintetlen marad.
Matyi és Liza. Alig változtak. A gyerekeket szinte észre sem véve csak nézte, nézte a férfi és a nő arcát és lassan, mint amikor egy homályos ablak mögött egy film kockái peregnek visszafelé, úgy tűnt elébe az idő, amikor nem védte páncél se a testét, se a lelkét, se az egész odaadó gyanútlan életét.

Húszévesek voltak, rajz- és biológiatanárnak készültek mind a hatan. Az évfolyamukról még két fiú és egy lány, ők, a három verhetetlen páros szülve-főve együtt voltak. Hatalmasakat jártak a Bükkben, együtt síeltek a lengyel Tátrában, barlangászkodtak nagy szenvedéllyel Erdélyben, az olaszországi karsztokban, idehaza. A Kórusban énekeltek, egy festő barátjuknál modell után rajzoltak, olajtechnikát, akvarellt tanultak, néhányukból szenvedélyes hegymászó lett... Sok zsíros kenyeret ettek és sose volt spórolt pénzük.
Berta hátradőlt, csukva van a szeme, pereg a film, előre, hátra. Mi minden belefért akkor az életükbe. Sokáig csak a csapat számított, mindenki egyért, egy mindenkiért, tanítani akartak, idealisták voltak és boldogok. Másodév végén párokra szakadt, de még megvolt a hatosfogat. Berta Matyival járt, Liza egy Péter nevű szelíd fiúval, akire mindannyira úgy néztek, mint valamennyiük eszére. Péter megbízható volt és erős lelkű, Liza ezerfelé röpködő, mindig új kihívásokra vágyó lényével pont kiegészítették egymást. Az ő kettősük eleve elrendeltnek tűnt.
Berta meglepve vette észre, kiszáradt a torka, megint fölállt, hozott magának egy pohár vizet, de nem ült le. A hangra néz ablakhoz ment és merőn nézte a kobácsoltvas korlátra futó vadszőlőt. A zöldje már sárgába, porisba, bordóba fordult, pazar pompában ünnepelt a kopott gang, ahogy rásütött a nap a korlátra.

Ugyanilyen vadszőlővel borított falnál álltak egyszer, amikor Matyi azt mondta: "Elmegyek Berta... de mindig szeretni foglak." Fogta a fiú a kezét, és Berta nem értett semmit. Azok között a zalai dombok között, ahol ő született, és ahova mindig hazament, és ahová hányszor elvitte Matyit is, gombásztak, mustot ittak, nézték a csillagokat és gyerekekről álmodtak, ott azt látta, ha megfogják egymás kezét, nem engedik el. Hallja a mondatot, látja Matyi könnyektől nedves arcát. "Mindig szeretni foglak..." Akkor miért megy el...? Nem értett semmit és sokáig nem is akart érteni semmit.
Kettőjük közül Matyi volt az örök vándor, változásban hívő, folyton úton lévő. Lelkének minden ablaka nyitva, embereket és meséket hozott Bertának, aki maga volt a türelem, a megtartó várakozás. Süteményillat volt Berta körül, és az otthon nyugalma. Matyinak a hókifli volt a kedvence, sokszor várta azzal. Te vagy a megmentőm, súgta a fiú a lány nyaka és a válla közti finom mélyedésbe és Berta beleremegett ekkora bizalomba. Sose féltette Matyit, soha nem gondolt arra, hogy egyszer nem jön vissza hozzá.

Lizával ment el. Liza nem búcsúzott el senkitől, egy levelet írt Péternek. Nem rövid, nem hosszú levelet. "Nekivágok, Matyival. Félek, melletted mindig elvágyódnék, s ha mennék, ha maradnék, fájna mindkettőnknek..." Neki, Bertának nem írt Liza. Nem is hívta, nem beszéltek, nem találkoztak. Matyi még kereste Bertát, de akkor annyira fájt, olyan tépett és elesett volt, úgy érezte, ki kell magából törölni mindent, ami hozzájuk köti. Az pedig tengernyi sok volt. Nem írt hát, nem válaszolt, a telefont, ahogy meghallotta Matyi hangját, letette. Rétegről rétegre fonta be magát a láthatatlan péncéllal, amin legfeljebb szavak jöttek át, hírek, de azt hitte, sokáig bízott benne, hogy semmiféle értelem nem tudja áttörni.
Pétertől hallotta, Lizáék meg sem álltak Izlandig. Onnan Dél-Franciaországba költöztek. Ott születtek a gyerekeik. Tizenöt-húsz éve nem hallott róluk semmit.

Kezébe vette a képet, most nézte meg először, alaposan a gyerekeket. Két kislány szélről, a fiú kettejük közt, kajlán bolondoznak, Liza mókásan fölhúzza a szemöldökét, Matyi tetetett mélabús. Berta nézi a képet, kortyol a vízből, és azon veszi észre magát, hogy velük nevet. Nem, nem a szája nevet, az arcvonásai mozdulatlanok. Csak ott, ott legbelül...

Ekkor látja meg, összehajtogatott papír van a borítékban. Matyi írása. Leengedi az ölébe. Megint iszik egy korty vizet. Az ablakhoz megy, és lassan olvasni kezdi a levelet.
"Drága Berta...!"
Olvas, és meg kell kapaszkodnia az ablakpárkányban, úgy elgyöngül a lába. Nem a hírektől, amiket megtud, sokkal inkább attól a felismeréstől, hogy nincs páncél, nincs vért, nincs semmi pajzs. Az ember védtelen, ha szeret. Ha egyszer már megsebezte magát a másik emberrel, ott örökre dolga van.
Liza két éve elment egy barlangásszal Nepálba. Vágyott oda rég. Messzire ment, olyan messzire, ahonnan földi valójában már sosem fog hazajönni. Matyi hazaköltözött a gyerekekkel a szüleihez. Lili tizenkettő, Boka kilenc-, a kis Matyi nyolcéves. Egy éve már itt járnak iskolába. Olvassa a levelet, és nem bánja, hogy nedves már a papír, hogy rázkódik a válla, hogy semmiért nem adná a könnyeit, amiket éveken át félt elsírni. Olvassa a férfi mondatait.
"Drága Berta, gyere el hozzánk, aztán hadd menjünk el mi tehozzád. Vigyél el minket magaddal, oda, ahol olyan sokat voltunk, a zalai dombok közé. Szedjünk gombát és süss nekünk süteményt... De az is elég ha csak leszünk és nézzük a csillagokat..."
Még sokági állt Berta az ablaknál. Aztán lassan a konyhapolchoz ment, elővette a receptkönyvét. Sokáig keresgélt benne. Végül kisimított egy gyűrött papírt. Az állt rajta: Hókifli.

kép

.

Egy kép, ami akár megváltóztathatná a világot s vele az embereket...

...erőt adhat, gondolkozásra késztet...

.

...azoknak, akik úgy gondolták, hogy jó üzelt a háború, és a bombagyártás sok pénzt hozhat...

...azoknak, akiknek két lábuk van, de nincs kedvük dolgozni,mások verejtékét élvezik...

...és azoknak, akik nagyon letörtnek érzik magukat, és úgy gondolják, amiben élnek, attól rosszabb már nem jöhet...

...dehogy nem, még sokkal több is jöhet...

...sokan mondták már, hogy naiv vagyok, no meg hiszékeny ... én mindig hittem a helyes útba, a javulás folyamatába, hogy a szeretet győzhet mindenek felett....

...lehet, hogy tényleg naiv vagyok, és is nem szabad hinnem...

...mért is gondolom, hogy azok, akiknem igazán szól ez a kép, egyáltalán megnézik, vagy megjavulnak, magukban szállnak...nem tudom, hogy gesztusaink, magatartásunk, viselkedésünk már eredendően bennünk vannak- e ?...s ha így van, az élet megtaníthat -e arra, hogy megpróbáljunk javulni, a helyes útra lépni, kilábolni abból, amiben csak nyomor, aljasság, és mérhetetlen egoizmus rejlik ? vajon mennyi ereje van egy embernek saját maga viselkedése ellen ? ...ha belátja valaki, hogy helytelen életet él, tud -e más lenni? ...mi kell egyáltalán ahhoz, hogy az ember ismét jólelkű, tiszta , becsületes legyen ?

...vagy aki egyszer bemocskolta magát már soha nem lehet tiszta ?

Angyalok és emberek

"Látom, hogy vannak angyalok, akik szárnyaszegetten járkálnak közöttünk. Nem hívja őket senki, így nem is mennek senkihez. Amikor bánatukban elkezdenek énekelni, a költők felébrednek és késztetést éreznek arra, hogy írjanak. Úgy, mintha valaki vezetné a kezüket. És ezekből a kezekből világok születnek. Angyalokkal és démonokkal, emberekkel és istenekkel.

Látom, hogy vannak emberek, akiknek az angyalok kölcsönadták a szárnyaikat. Szeretettel és féltőn csatolták rájuk, mert ők maguk sem tudták, hogy teher, vagy áldás amit a vállukra tettek. Ezek az emberek, amikor beszélnek, vagy énekelnek, az angyalok táncra perdülnek körülöttük. És a táncokból csodák születnek. A csodákból remények hajtanak ki, újabb és újabb embereknek adva támaszt és nyújtva kezet. A reményekből érzelmek születnek. Szép és igaz érzelmek, amik vándorolnak immár a többi emberrel, akik, amikor megérintik őket , azt hiszik angyalt láttak. Mert az ember és az angyal közt kicsi a különbség. Éppen csak egy szónyi."

.

/Kellős Éva/

/Harriet Beecher Stowe: Tamás bátya kunyhója/

 

 Miközben Tamás bátyáról olvastam a hideg áprilisi napsütésben, egy aprócska tollat találtam a fűben...pici szürke toll, sárgás árnyalattal...könnyű mint a pille, bárhova könnyen elviszi egy kis szellő...vajon milyen madáré lehetett ??? A tollak nekem amúgy is annyira misztikusak...hiszen az angyalok is hullatják őket, a megfelelő időben, s a megfelelő helyen...jelek ezek, bizonyos kis rezdülések a távolból, melyek megtalálnak...az angyalok köztünk járnak...ilyenkor eszembe jutnak Ancsel É. szavai..." Több embert  ismerek, akinek szárnya van, igenis szárnya..."

.

Miközben próbáltam megfogalmazni magamban, hogy mit is jelent a Húsvét, Jókai A. írására bukkantam...

...ettől szebben, bölcsebben nem is lehetett volna leírni...

...

A bárány és a farkasbőr

A bárány húsvéti szimbólum. Az ártatlanság és az áldozat jelképe. A Golgotai Misztérium Jézus Krisztusa is vállalja: „Íme, az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit". A húsvét a legnagyobb mélységeket és legnagyobb magasságokat megélő ünnepünk. Késztet bennünket, hogy - ha meg kell lenni! - fogadjuk be akár a halálos kínt is, de örvendezzünk a diadalmas élet örömén, ha annak jön ideje. Nagypénteken gyász, nagyszombaton megkönnyebbülés, húsvét vasárnap ujjongás, húsvét hétfőn már nagyon is földi vigasságok. Így van ez rendjén, a mindennapi élet szintjén is, kicsinyítve és leegyszerűsítve. Mondásaink szólásaink tudják: egyszer hopp, máskor kopp. Derűre ború. Nincsen öröm üröm nélkül. Mi már megedződtünk, a hullámhegy és hullámvölgy életünk gyakorlata, de a bajban szerzett tapasztalat mégiscsak tovább lendített valahogy. Amit azonban manapság egyre nehezebb elviselni - az a negativitás szinte végtelennek tetsző nyúlása, a kilátástalanság érzete, miközben a farkaskomák fényes farkasbált rendeznek, jól szabott álarcaikban. S ezek a jelmezek-álarcok többé nem ám a bárányra hasonlítanak; mintha érvénytelen volna a régi mese a báránybőrbe bújt farkasról. Nincs szüksége a farkasnak báránybőrre - sőt, minél vadabb a vad, annál hatásosabb. Ismerjük a régi példázatot is: a folyóban fürdőző farkas ráförmed a nála sokkal lejjebb, a torkolatnál szomját oltó bárányra. Miért zavarod az én vizemet? S hiába a tiltakozás, a valóság, a tények, hogy a vád lehetetlen - a farkasnak nem az igazságra, hanem az ürügyre van szüksége. Nos, mára még cifrább a helyzet: már ott sem kell lennie a báránynak a folyónál ahhoz, hogy a farkas koholt indokkal széttépje. Nem kell megokolni az erőszakot; sőt, mintha az „erősebb győz" elvének gátlástalan gyakorlása erény lenne! Ott tartunk, hogy hovatovább a bárány is röstelli bárányságát: megirigyli a farkas-természetet, szívesen kihegyezné a fogát-körmét, hogy legalább védekezzen. Együtt üvölteni a hordával: már-már praktikus tanács. A bárány ráfanyalodik a farkasbőrre, igyekszik „átnevelődni" - ha egyszer ez a túlélés ára...

De sikerülhet-e ez? Fölöltheti-e az ártatlan, a kicsi, a gyenge, lelepleződés veszélye nélkül a divatos farkas-gúnyát? Ha tökéletes az álca, megtörténik a szörnyű metamorfózis, és a bárány sem bárány többé. Ráég a bőr, belehízik a farkas-formába, s ezáltal a csoportos rosszat szaporítja, az egyre szegényülő egyéni jóval szemben. Egykori sorstársait lenézi, rokonságát velük eltagadja. Tetteire demagóg magyarázatot keres, s egyszeriben még utálatosabbá válik, mint a született farkas.

Az eredményesen színlelő valójában áruló. Lényegét adja fel, alaptulajdonságait árulja el. Aki azonban megmarad annak, aki, s csak kétségbeesésében próbálja átvenni a farkas-világ törvényeit, hamar lelepleződik. Lötyög rajta a kölcsönzött farkasbunda, legfeljebb kinevetik. Igyekszik harácsolni, egy év alatt meggazdagodni, kétes üzletet kötni, de rendre belebukik. Igazában nem ismeri a csíziót, csak téblábol a pénzes körökben, üvöltése inkább nyüszítés. Fél a kockázattól, s ha mégis beugratják, hát az ügyleten holtbiztosan rajtaveszt. Kárpótlási jegye elértéktelenedik, részvényei zuhannak, csalók prédája lesz - s még kifosztottabbá válik, mint kétes „vállalkozása" előtt volt. Farkasék pedig mossák kezeiket.

Félreértés ne essék: nem a rátermett, tisztes, mértéket becsülő, önálló gazdasági tevékenységet folytató vállalkozói réteg egészét minősítem így; hanem az ügyes szélhámosokat, akik a bizalmat megingatják. Akik mindig megtalálják a kiskaput, ha adózni kell s mindig tudják, számukra mikor mi, milyen „társulási csavar" az előnyösebb. A bérből-fizetésből élő, majdnem azt mondtam, tengődő többségnek minden fillérje iktatva van, minden fillér után leveszi az állam a sápot. A szabad szellemi foglalkozásúak és a nyugdíjasok is szigorúan számon vannak tartva. Nálunk a fekete jövedelem, a hazug csűrés-csavarás, a pénzből pénzt fiaztató spekuláció a hirtelen meggazdagodás forrása. Aki nem elég dörzsölt, vagy erkölcsi skrupulusai vannak, előbb-utóbb ráfizet. Elsőnek mindig az ügyetlent, az óvatoskodót csípik nyakon, ítélik el - a „nagyvadak" csak mutatóban kerülnek puskavégre. Rejti őket a sűrű, a paragrafus-bozót, amiben ők - s csakis ők! - oly remekül eligazodnak.

A társadalmi közhangulat elsősorban azért romlik, mert az emberek azt érzik, fokozódik a kiszolgáltatottságuk; nem tudni ma, mit hoz a holnap, s amire délelőtt még jogosan építenek, délutánra egy tollvonással nem semmisítik-e meg?

Sírnivalóan érthető, hogy néhányan aztán igyekeznek „farkaskodni"; szegénységüket még titkolják is, hiszen szegénynek lenni hovatovább szégyen. Ha a gyerek nem viselhet az iskolában tizenvalahány-ezres sportcipőt, az a szülőt is bántja: az ő kölyke a másiknál miért alávalóbb? A márkás cucc - elérhetetlen. A piaci, a kínai, az alkalmi: uniformizált, silány és olcsó - egykettőre tönkremegy. Mégis: sokgyerekes családnak áldás. A középszínvonal, a megbízható, de nem luxusminőség az, ami nincsen. A kisnyugdíjasok némelyike szabályosan éhezik, de talán még le is tagadja. Az öregek büszkék: megalázó számukra, hogy fáradságos évek után kegyelemkenyéren odavetett járadékra szorulnak - mintha alamizsnaként osztanák szét azt, ami törvényesen megilleti őket. A kirakatok, a külföldet majmoló cégtáblák, vagy a valóban külföldi érdekeltségű üzletek egyike-másika tovább ingerelnek. Hogy egy közönséges nyári szoknya a körúton, s még csak nem is a Váci utcában, többe kerül, mint a jóléti határnak meghúzott bruttó huszonötezer forintos jövedelem! S nem farkasdolog-e, hogy a kistermelő bagóért adja el a terményeit - s a közvetítő-kereskedő csillagászati hasznot húz belőle? Nem orcapirító cinizmus-e a tévéhirdetések szlogenje, amely eleve feltételezi, hogy amit reklámoz, azt bárki bármikor elérheti, csak „fel kell fedezni", csak „utána kell nyúlni". Megáll a józan ész. Drágább a tej, mint a sör. Az alma, mint a narancs. Nincs többé olcsó étel. A bab, a kenyér, a túró, a szalonna, a krumpli, a hajdani szegény ember vacsorája előlépett élvezeti cikké. Ugyanakkor négy-ötmilliós prémiumokat, végkielégítéseket szakítanak le, el nem végzett feladatok után. Látszatra jogos, ami erkölcstelen. A betegség - egy-egy antibiotikum-igényes családi fertőzés - akár az egyhavi megélhetést is elviheti. Aki itt nekünk előszámol, mintha nem járna boltba, nem járna magyar földön. Könyvet vásárolni? Rendszeresen színházba-moziba-koncertre járni? Esetleg néha étterembe? Ugyan! A lakásrezsit kell elsősorban kinyögni. Egy kicsit fagyoskodni hozzá, egy kicsit vakoskodni! S mily csodás lelemény: ha a nyakunkba sózott, omladozó állapotú bérlakásból „ingatlanná" előlépett „vagyonkánk" után még majd külön adót is kell fizetni! Vagy gazdagságnak minősíttetik a keservesen letörlesztett panellakás! Az lesz csak cifra mulatság. Bégethetnek a bárányok, ha megkérdik: becsaptak? Beebeeebe bizony! Vagy vehetjük viccre-mókára, féltünkben hetvenkedve:

„Nem félünk a farkastól, farkastól,

Nem fal fel, csak megkóstol"

Azért ajánlatosabb nem kipróbálni. Ajánlatosabb nem vegyülni.

Jobb, ha a bárányok egymás közt maradnak. Ha egymást melegítik. Összebújva, szorosan. Ha nem vágyakoznak „együtt üvölteni". Ha nem ácsingóznak a büdösödő, levetett farkasbőrre. Jobb, ha világosan kitetszik: ki-kicsoda. Az „Isten Báránya" méltó minta. Övé a szolidaritásunk. Mert végső soron a remény is onnan jön: van a talán túl hosszú péntek után, talán a túl messzi jövőben, de mégiscsak van az a bizonyos tündöklő „húsvét vasárnap".

.

/ Jókai Anna ,1995. Húsvét/

.

Képek a tegnapi napsütésben...

...mára nyoma sem maradt...

.

.

.

.

...tavaly vettünk egy japán fűzt...virágzott akkor is, de az idén szerintem sokkal pompásabb lesz...

...szép erős barkái vannak,de igazi gyönyörűséges akkor lesz, ha kivirágzik...