.
- 25 -
Volt egyszer egy nő, aki egy darabka Holdat álmodott magának. Nem ragaszkodott hozzá, hogy épp egy darabka legyen, megelégedett volna egy kis Hold-porral is. Egyáltalán nem volt bizarr vagy megvalósíthatatlan ez az álom. A nő ismerte azokat azembereket, akik a Holdra jártak, akkoriban nagy divat volt a Holdra járni. Ezek az emberek a Földnek egy pontjáról indultak, innen nem messze, kis vashajóban utaztak, ami egy magas rakéta tetejére volt erő-sítve, és mindannyiszor, amikor a rakéta hatalmas robajjal tűzvirágokat szórva, mint egy üstökös, felszökkent az égbe, a nő nagyon boldog volt. Azt kiáltotta a rakétának: „Go, go, go! Menj, menj, menj!"Aztán aggódva és féltékenyen figyelte az emberek utazását, akik három nap, három éjjel repültek a sötétben.Sótlan emberek voltak ezek, akik a Holdra jártak. Buta fa arcuk volt, és nem tudtak sírni, és nemtudtak nevetni sem. A Hold számukra tudományos vállalkozás volt, semmi több, a technológia újabb térhódítása. Utazás közben sosem beszéltek szép dolgokról, csak számokat és képleteket és unalmas információkat közöltek egymással, s ha nagy ritkán emberibb dolgokra váltottak, akkor is csak egy futballcsapat eredménye után tudakolóztak. Amikor aztán leszálltak a Holdon, még kevesebbet beszéltek.Legfeljebb két-három betanult mondatot váltottakegymással. Azután leszúrtak egy bádogzászlót, és a gépemberek mozdulataival, persze előre kiszámított mozdulatok szerint, kis szertartást rögtönöztek. Miután összepiszkolták a Holdat az ürülékükkel, ami persze ott maradt, és tanúsította, hogy itt járt az Ember, visszaindultak a Földre. Az ürülékük dobozokban volt, és a dobozokat a zászlóval együtt ott hagyták, és ha tudtál róla, többé nem nézhettél úgy a Holdra, hogy eszedbe ne jusson: „Ott van fent az ürülékük is." Aztán kövekkel és porral megrakodva visszaérkeztek. Hold-kővel és Hold-porral. A porral,amiről a nő álmodott. És amikor találkozott velük,koldult tőlük (koldultam tőlük): „Adsz egy kis Holdat? Neked annyi van!" De mindig azt válaszolták:nem-lehet-tilos. Az egész Hold a laboratóriumokba vándorolt, és olyan emberek íróasztalára került, akik számára a Holdra menni tudományos vállalkozás volt, semmi több, a technológia újabb térhódítása.Sótlan emberek voltak, mert lelketlen emberek voltak. De mégis akadt köztük egy, aki úgy tűnt, valamivel jobb a többinél. Tudott nevetni és sírni. Csúf kis emberke volt, ritkás fogakkal, és nagyon-nagyon félt. Hogy a félelmét palástolja, folyton nevetett, és vicces kalapokat hordott. Ezért lettem a barátja, meg azért, mert tudta, hogy nem méltó a Holdhoz. Ha találkoztunk, mindig szóba hozta: „Mit fogok majd ott fönt mondani? Nem vagyok költő, nem tudok szépés mély dolgokat mondani." Néhány nappal a Holdra indulása előtt eljött hozzám elköszönni, és megkérdezte, hogy mit mondjon a Holdon. Azt feleltem neki, hogy mondjon valami igaz, becsületes dolgot,mondja például azt, hogy ő egy kis ember, aki tele van félelemmel, mert egy kis ember. Ez tetszett nekiés megesküdött: „Ha visszajövök, hozok neked egy darabka Holdat. Hold-port." Felment, aztán visszajött. De közben megváltozott. Ha telefonáltam neki,hogy emlékeztessem az ígéretére, kitérő válaszokat adott. Aztán egy este meghívott magához vacsorára,és én rohantam, mert azt hittem, hogy végre ide akarja adni a Holdat. Az asztalnál nyughatatlan voltam, a vacsorának mintha sosem akart volna vége lenni. Amikor befejeztük, azt mondta: „Most megmutatom neked a Holdat." Nem azt mondta: „Most odaadom neked a Holdat", hanem „megmutatom neked a Holdat". De én nem figyeltem fel a különbségre. Továbbra is vicces kalapokat viselt, és idétlenül nevetgélt, nem is sejtettem, hogy fent az égben azt a csöpp lelkét is elveszítette.Rám kacsintott, és átkísért a dolgozószobájába. Játékos mozdulatokkal kinyitott egy kulcsra zárt szekrényt. A szekrényben csak néhány tárgyat tartott: egy ásóféleséget, egy kapaféleséget és egy csövet... Mindet furcsa, ezüstösszürke színű por borította. A Hold-por. Erős szívdobogás jött rám. Kinyújtottam a kezem, és óvatosan megfogtam az ásót. Könnyű volt, szinte súlytalan, és a por, mintha púder lett volna, ezüsthártya, amely úgy tapadt a bőrömhöz,mintha egy második, ezüstös bőröm keletkezett volna, és nem is tudom elmondani, mit éreztem, ahogy néztem a Holdat a kezemen. Talán azt éreztem, hogy kiterjedek térben és időben, vagy hogy elérem az elérhetetlent, belépek a végtelenbe. Persze, ezeket csak most gondolom. Akkor nem tudtam gondolkozni.Akárhogy is kutatok az emlékezetemben, nem tör-tént más, csak hogy álltam megbabonázva, kezemben az ásóval, és azt sem vettem észre, hogy ő egyre türelmetlenebb: mintha attól félt volna, hogy a szeme láttára rabolják el egy kincsét, aminek a puszta látványát sem szívesen engedi át másnak. Amikor észrevettem magam, visszaadtam neki az ásót, és azt suttogtam:„Köszönöm. És most add ide az én Hold-ajándékomat!" Erre megkeményedett: „Miről beszélsz?"„A Hold-porról, amit megígértél." „Már megkaptad.Hagytam, hogy megérintsd." Azt hittem, viccel. Évhosszúságú percek teltek el, amíg rájöttem, hogy nem viccel, hogy számára ez az ígéret csak annyi volt, hogy hagyta nekem megérinteni az ásót. Mint amikor a szegények megcsodálhatják a kirakatban az ékszereket, vagy jó messziről nézhetnek egy ünnepséget, amelyen nem vehetnek részt. Meglepetésemben és fájdalmamban képtelen voltam a szemébe mondani, hogy becsapott, hogy nyomorúságosan bánt el velem. Azt mondogattam magamban: rá kell ébresztenem, hogy ez aljasság. És ebben a buta hitben elkezdtem könyörögni, magyarázkodtam, hogy én nem egy nagy darab Holdra gondoltam, csak egykis Holdport kértem tőle, amit meg is ígért, hisz miaz neki, tele van vele a szekrénye, az összes tárgyatpor borítja, azzal is beérném, ha megengedné, hogyegy papírra vagy valamire, ami nem a bőröm, rásöpörhessek egy kis Holdport, hogy majd az eljövendő időkben nézegethessem; tudhatja, nem szeszélyből kérem, ez volt az életem nagy vágya. De minél job-ban megalázkodtam, annál elutasítóbb lett. Jeges tekintettel nézett rám, és hallgatott. Aztán szó nélkül becsukta a szekrényt, és kiment a szobából. A felesége átszólt a szalonból, hogy kérünk-e kávét.Nem válaszoltam. Mozdulatlanul néztemHolddal borított tenyeremet. Ott volt a Hold a kezemben, és nem tudtam hova letenni, nem tudtam,hogyan vigyázhatnék rá. Ha bármihez hozzáérek,vége. Az agyam hiába kereste a megoldást, hiába
töprengtem valami furfangon, aminek segítségévelmenthetném a menthetőt, köd telepedett az agyamra,és a ködön át csak ennyi hallatszott: „Mintha a púdert szednéd le. Akármibe beletörlöd, nincs tovább."Ez volt a legnagyobb gyötrelem, ezzel a kegyetlenséggel még Tantalosz sem találkozott. Tantalosz elől akkor tűntek el a tárgyak, amikor kinyújtotta feléjüka kezét, nem azután váltak semmivé, hogy már megfogta őket. Vetettem egy utolsó pillantást ezüstös kezemre, lehetetlen pózban tartottam fölfelé a tenyeremet, mintha koldultam volna, a könnyeimmel együtt nyeltem a vágyaimat, és kesernyésen mosolyogtam.Végtelen távolságból elért hozzám a Hold, a bőrömre telepedett, és én most arra készülök, hogy eldobjam magamtól. Örökre. Még ha akartam volna, sem maradhattam volna így, eltartott ujjakkal, vigyázva, nehogy bármihez hozzáérjek. Előbb-utóbb úgyis leteszem valahová a kezem, és akkor az egész semmivé foszlik, mint a füst: egy kegyetlen idióta kegyetlen tréfája. Dühösen ökölbe szorítottam a kezemet. Aztán újra szétnyitottam. Már csak piszkos, összeku-szált vonalak arabeszkje látszott a tenyeremen.Ahogy néztem, elfogott az undor. Ezért az undorért vártam és álmodoztam annyit?Amikor eljöttem tőlük, a Hold fehér volt, fehéren fénylett az éjszaka. Párás szemmel néztem a
Holdat, és megjegyeztem: ha létezik egy tiszta, fehér dolog, azt valaki rögtön össze mocskolja az ürülékével. Aztán megkérdeztem magamtól: miért? De miért? A szállodában kinyitottam a vízcsapot, és alátettem a kezem. Fekete lé csöpögött a kagylóba, aztán eltűnt a fekete örvény a lefolyóban, és tudod, mit mondok neked, gyermekem? Te is olyan vagy, mint a Holdam, mint az én Hold-porom. Egyre erősödnek a görcsök, nem tudok tovább vezetni. Csak találnék egy motelt, hogy megállhassak, hogy kipihenhessem magam. Friss aggyal talán rájönnék a megoldásra,hogyan menthetném a menthetőt: hogy tarthatnám meg a Holdamat. Nem akarom ismét elveszíteni a Holdat, nem akarom egy lefolyóban eltűnni látni. De hiába minden. Ugyanazt a bénító bizonyosságot érzem, mint akkor éjjel, amikor rádöbbentem, hogy létezel, és tudom, hogy épp most szűnsz meg létezni.
.
/Oriana Fallaci/
Utolsó kommentek