Minden, ami Amerika!

.

Ez a szalagárés zacskó már nagyon régi, még a nagyszülők idejéből való, ezzel sütötték a finomabbnál finomabb sütiket.

Elraktam , amikor ráakadtam, mert hát sosem lehet tudni...a hátoldalán van a mézeskalács recept, amit most itt megosztok veletek.

.

Mézes kalács vagy puszedlinek is hívták régebben.

1 kg simalisztet elkeverünk 30 dkg porcukorral, 1 zacskó szalagáréval /2dkg/, kell még bele egy kávéskanál törött ánizs, 5 db szegfűszeg, egy kiskanál őrölt fahéj, 2 evő kanál kakaó, 5 egész tojás, dió nagyságú puha vaj, ¼ kg méz.

Összegyúrjuk finom állagúra, 12 órát pihentetjük, kiszaggatjuk, majd tojással lekenjük.

Erre a hagyományos mézeskalácsra fél diót tettek az őseink.

6-7 percig kell sütni, de az első 5 percben nem szabad a sütőt kinyitni, mert össze esik a mézes kalács.

.

Egy újabb ötlet , mézeskalács sütéshez...és ez még ajándéknak is kiváló lehet.

No nem mondom, hogy nincs vele macera, de biztosan örülne neki a megajándékozott.

.

Nagyon tetszik ez a fajta mézeskalács házikó. El tudom képzelni, hogy karácsony reggelén mindenki csészéjére egy ilyen meglepetés kerüljön.

Ha kedvem lesz hozzá, talán ki is próbálom.

Aki kedvet kapna az elkészítéséhez, itt megtalálja a részleteket.

.

Sütöttem tegnap egy adag mézeskalácsot. Nem díszítettem cukormázzal, csak gyöngycukrot és vágott diót szórtam rá.

Finom puha lett és ropogós rajta a pirított dió. Akik nálam jártak , mind megkóstolták, úgy hogy nem sok maradt a télapós doboz alján...de hát ezért sütöttem.

.

Először olvasok John Steinbeck könyvet. Egy könyvben három regény, és mindegyik másfajta, mindhárom csodálatos.

Az Egerek és emberek című művéről már hallottam, és halványan emlékszem egy filmre, ami talán ez volt, de olvasni ...az teljesen más.

Megható történet két barátról, akik sosem hagyják el egymást, álmodnak egy szebb jövőről, ami soha jön el számukra.

A Lement a hold, egy teljesen más műfaj, hazaszeretet magas fokon, egyszerű emberek kitartása a nehéz időkben. Hihetetlen, mennyire összetarthatja a népet egy háború, és mi mindenre képesek a nehéz időkben.

Talán a legjobban a harmadik regény tetszett. Szerelem csütörtök.

Meseszerű történet, igaz szavakkal, valódi emberekkel. Amit ki kell mondani, ki is mondják, amit meg kell tenni, ha fájdalmas is, megteszik. Barátság a veleje, igaz barátokkal.

A könyv olvasása után azt mondom: ha ez kimaradt volna, tán szegényebb lennék egy élménnyel...vagy szegényebb sok-sok jó tanáccsal. Érdemes elolvasni, sőt megszívlelni.

.

"Ha valakinek rosszul mennek a dolgai, gyakran megesik, hogy vigasztalásul keres valakit, akinek még rosszabbul megy. Nehéz megérteni, hogy az ilyesmi vigaszul szolgálhasson, de úgy látszik, mégis ez a helyzet. Az ember összeméri a maga baját a máséval, és ha az övé a kisebb, föllélegzik.

*****

Ha egy nő olyan taghoz megy férjhez, aki csak heti huszonöt dollárt keres, még baltával se lehet agyonütni. gyereket szül, mos, takarít, hébe-hóba tán elfárad, de ennél nagyobb baj nem éri. De mihelyt a tag fizetését fölemelik heti hetvenötre, az asszony rögtön hülékeny lesz, és vitaminokat kezd szedni.

- Egészen új orvosi elmélet.- szólt Doki.

- Dehogy új! A fenébe is Doki, nyissa csak ki jobban a szemét. Ha a tagnak sikerült felsrófolni a fizuját heti száz dollárra, az asszony Timet kezd olvasni, de még a végére se ér az első oldalnak, megkapja a legfrissebb nyavalyát. Ismertem asszonyt, aki még a legjobb orvost is ki tudta volna okosítani. Most valami allergia a divat. Azelőtt szénaláznak hívták... tüsszög tőle az ember. Az az okos mikulás, aki az allergiát kitalálta, szabadalmat érdemelne. Allergia az, ha valaki egyből ágynak dől, mihelyt nem akar valamit megcsinálni. Ismertem nőket, akik a mosogatásra voltak allergiások. Ha a férj egy kicsit jobban keres, máris beállhat betegápolónak

-Cinikus vagy! -szólt közbe Doki.

- Dehogy is vagyok! Mutasson csak egyetlen asszonyt, akinek pénzes ura van, és nem beteg.

*****

Az emberek többsége képtelen a másikra figyelni. Pedig milyen gyerekjáték! Hisz amíg figyelsz, egyebet nem kell csinálnod. És amellett érdekes is. Ha valaki olyasmiről beszél, ami érdekel, ne rejtsd véka alá. De inkább azon próbálj töprengeni, amire ő gondol, mint azon, hogy mit pofázz vissza neki.

....

Sose igyekezz megjátszani, hogy az vagy, ami nem vagy, és hogy olyant tudsz, amit nem tudsz, mert előbb-utóbb úgy is fenékre ülsz vele. És ehhez tartozik még valami, mindegy, hogy hányas számú: még soha senki nem sértődött meg azért, hogy kérdeztek tőle valamit. Például, ha Doki valami olyant mond, amiről nem tudod, mit jelent, kérdezd meg tőle! Szebbet nem is tehetsz senkivel, mint hogy hagyod, hogy segítsen neked.

Ha valami rendes, jó vagy szép dolgot látsz tőlük, mond meg nekik. De persze ne csak hízelgésből. Aztán tanuld meg, hogy ne balhézz össze senkivel, ha nem muszáj. Te magad sose kezdj balhézni, és ha valaki rákezdi, várd ki, igazából svungot vesz-e , mielőtt te is beszállnál. Nincs a világon jobb módja a védekezésnek, mint ha behúzod a karmaidat. Ha pedig már sikerült fölhívnod magadra az emberek figyelmét, első dolguk az lesz, hogy tenni akarnak majd érted valamit. Hagyd, hogy tegyenek. ne hordd fönn az orrod, ne mondd, hogy nem vagy rájuk szorulva, vagy nem akarod , hogy tegyenek érted valamit. Ez olyan, mintha fenékbe rúgnád őket. Az emberek akkor a legboldogabbak, ha adhatnak valamit, amire szükséged van és aminek örülsz. Ez nem humbug. Bevált módszer. Próbád ki."

.

Régi idők Mikulásai...

Voltak egyszerű, hétköznapi Mikulás napok, de vannak emlékeim között olyanok is, amiket nem felejt el az ember.

Még egészen kicsi voltam, de már elég nagy ahhoz, hogy vissza tudjak emlékezni...nagy hó esett, és úgy ragyogott este, hogy szinte világított. A szüleink estig dolgoztak, úgy hogy amikor bementünk a nagy szánkózásból, még nem volt otthon senki. Hamar sötétedett, és mi csak bámultunk ki a nagy fehérségre, villanyt se gyújtottunk, vártunk és vártunk...vajon milyenek lesznek az idei Mikulások ? Mit is kapunk majd?

A kiskaput persze bezártuk, majd anyu és apu kinyitják, ha megjönnek.

Egyszer csak a kisutcában hallani lehetett a lánccsörgés zaját.Sokan lehettek, mert nagy volt a riadalom . Hallottuk, ahogy kinyílik a kiskapu, de a bizonytalanság befészkelte magát a fejünkbe, szivünkbe. Én személy szerint az ágy alá bújtam, és még a lélegzetem is visszatartottam. A régi házakban a konyha mindig mélyebben volt, mint a szobák. Nálunk is úgy kellett két lépcsővel felmenni a szobába, így az ágy alól , ha kilestem, csak cipőket és kabátok alját láttam. Felismertem apám cipőjét, s már nem is remegtem annyira, a biztonságot jelentette nekem a kabátja csücske is.De egyszer csak kemény és mégis barátságos hangot hallottam :

- Gyertek csak elő, bújjatok ki gyorsan az ágy alól !- hát persze hogy nem jöttünk, mert abban az időben nem csak kedves Miklósok jártak ám, bizony voltak a csapatban csúnya krampuszok is, és volt náluk bot, hogy kicsit büntessenek is.

Aztán egyszer csak, mint a mesében....apró cukorkák gurultak be a régi kockás spárgaszönyegen....az egyik Mikulás letérdelt a lépcsőre, és egyenesen az ágy végébe gurította a színes édességet. Kinyúltam és megnéztem , igazi -e ? Valódi volt....kimásztam az ágy alól, persze porosan , könnyes szemekkel ...és csak néztem és néztem....az járt a fejemben, hogy én ezektől féltem ???

.

   Advent

.

Meggyötörten állni

a decemberi

fagyos ködben

csodát várni

a csillagtalan

néma csöndben

titkot lesni

a lélek ablakára karcolt

jégvirágban

eltűnődni

zúzmarás hajnalok

szívet melengető homályában

próféciák nyomán

hitre cserélni

a kételyt

csillagjelet

látni a legsötétebb

éjben

és hinni

hinni

a szívekben

születő Fényben.

.

/Kovács András/

.

Advent

Hajnali rorátéim

 

"Hová lettek azok a hajnalok? Ki keltett, finoman rázogatva minket az ágyból? Hogyan hagytuk oda a meleg dunyhát a vaksötét szobában? Mosdottunk a jeges lavórban, kapkodva szedtük hideg göncünket, nem adott még meleget a sparhelt. De valaki nálunk is korábban kelt. Pattogva égett a gyújtós a kihűlt platni alatt, s ebben a pattogásban benne volt a forró reggeli tej ígérete, az olajban sült pirítósé... Ha majd hazaérünk... Hogyhogy nem bántuk akkoriban, hogy a pirítós nehéz szaga betölti a konyhát...

Nyikorgott a kiskapu, a sötétben meg a ködben nem láttunk a szomszéd házig se, legfeljebb nagykendős öregasszony-árnyakat, azokat is majd csak a templom felé vivő kaptatón, ahol lehagytuk őket halk csókolommal, hogy együtt érjünk a tótlikiakkal, meg a Hanfland felől jövőkkel a templom elé.

Szuttyogott a latyak magas szárú cipőink talpa alatt, vagy törtük a tócsák szemére fagyott hófehér szemfödelet, s hányszor ropogott a hajnali hó a lábunk nyomán szikrázón, fehéren. Hogyan volt, hogy gyerekkorunkban, gyakorta már adventkor előreküldte szakadó dunyháit az ég...

Akkor már várakoztunk. Ki tudja, hogyan fogalmazta meg a gyerekszív azokon a decemberi hajnalokon, hogy mire vágyik, míg tapossa egyik reggelt a másik után.

-Az egy tett, hogy eljöttök a rorátéra. Azt nem mindenki teszi meg, látjátok... Hogy felkel hajnalban, ruhát ölt, s elmegy a templomba. Ahhoz ember kell, s akarat, gyerekeim...

Ezt mondta a papunk, aki tanár volt, apadhatatlan kút a bölcsessége, de akit botorul elhagytam, s csak a betegágyához találtam vissza. Sokára. Nagyon sokára.

Talán meg se fogalmaztuk, hogy várakozunk. Mégis, tele voltunk vágyakozással. Várakoztunk a hóesésre, a patak hátát borító jégpáncélra, a disznóvágások perzselő, meleg tüzére, az ujjunkra húzott forró malackörmökre, diók pattanó héjára, az olvasztott cukormáz édességére... Az ünnepre. A születésre. A titokra. A Kisjézus jászolára, a meleg szobában a karácsonyfa illatára, alatta a zizegő szalma aranyos kupacára, a gyertyák fényére, az énekre, amit dörmögve kísért apám, sose hallottam énekelni máskor, csak karácsonykor.

És persze vágyakoztunk az ajándék után. Az ajándék után, ami titkot hordozott, a szeretet és odaadás titkát, de ezt akkor még nem értettük. Nem is kutattuk. Csak éreztük, hogy van valami a karácsony körül, ami túlmutat bejglin és szaloncukron, de még a hajas babámon és a testvérem kis teherautóján is messzebbről üzen valamit. Ha még meglenne az öreg Jokl, a falunk tehénpásztora, az talán tudná, hol van az a messze. Az öreg, így mesélték, minden áldott évben, karácsony napján megmosdott, megáldozott és este hat órakor kiállt a főtérre. Ott keresztet vetett és horpadt trombitáján elfújta a Stille Nachtot. Az asszonyok ekkor a parazsas vasalókba tömjént szórtak, s végigfüstölték az istállókat, a pincét, a gazdaságot. S a várva várt karácsony estén megkezdődhetett az ünnep.

Így volt. Várakoztunk. S a várakozás tisztára söpörte a lelkeket. Mert az ember a várakozásban figyelni kezd. Elcsöndesedik. Más lesz a fontos, vagy más is fontos lesz a számára. Valahogy úgy, amikor egy kisbaba készülődik. Ott legbelül. Kell a körülötte élőknek az a kilenc hónap. Kell, hogy megszülessen a vágy, a kíváncsiság, a feltétlen odaadás az után a kis jövevény után. Kell a megszentelt idő. És a várakozás ideje, a vágyakozás percei, ha nem is tudunk róla, megszentelt percek.

Valami történik az emberrel, amikor valakire vagy valamire vár. Ebben az "azonnal mindent akarok" korban szinte illetlen mondani, hogy én úton lenni például, lassú vonatokon, sokáig szeretek. Talán, mert már tudom, a megérkezéshez idő kell. Nem véletlen, hogy csak a mesék boszorkányainak és tündéreinek kiváltsága: "hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok..." Rajtuk kívül a régiek gyalogoltak, lóra ültek, szekérre, batárra, tengerjáró hajóra, s utaztak hetekig... S az utazás hosszú ideje alatt szárnyat bontott bennük a vágy:

-De jó lesz már megérkezni! Megölelni végre a rég nem látottakat...!

Ezért nem indultak útnak áldás nélkül.

Böjt után az első falat, hóban, metsző hidegben gyaloglónak a meleg szoba, szomjas vándornak a pohár víz...

A szerelemben is a leggazdagabban hullámzó érzelmek a beteljesedés előtti hosszú várakozás érzelmei.

Meg kell tanulnunk vágyakozni...

Bécs városában voltam két hete, vasárnap. A házigazdák illatos, forró punccsal kínáltak, és meggyújtották a koszorún az első gyertyát...

Advent ideje van. Az ember elcsöndesül, magába néz, ha van rá alkalma, fűszeres forralt bort kortyol, süteményt süt, beteget, barátot látogat. A fogyasztó az áruk földíszített szentélyeiben vásárol, tolong, ajándékot halmoz ajándékra. És milyen a karácsony üzenete... Még ebben az izzadságos igyekezetben is meg-megcsillan néha bennünk a vágyakozás.

Valami méltóra. Hogy pakkok és plázák reménytelen, izgatott hatalmán túl, végre eljussunk a karácsony belső békéjéig.

De ehhez oda kell hagynunk magunkból egy darabot. Nem könnyű. Oda kell hagynunk magunkból valamit, hogy végre megtanuljunk vágyakozni az után, ami már rég a miénk.

Én gyerekkorom hajnali rorátéira.

Ott ülök télikabátban, kiscsizmásan... Két copfom között nézem, ahogy öreg papunk csak áll görnyedten, és nem fárad el újra és újra elújságolni a karácsony hírét: Örömet mondok. Nagy örömet néktek..."

.

/Schaeffer Erzsébet/

.

"Az ember születik valahol. Az a család. Meglát valakit, úgy érzi, hogy szereti, összeköltözik vele egy födél alá, s gyerekei lesznek. Ez a család. Aztán később kiderül, hogy hiába élnek mind egy födél alatt, mindegyiknek külön útja van. Minden embernek van egy útja, tudod, amelyiken járnia kell. Nem lehet letérni róla. Az ember azt hiszi, hogy akik egy födél alatt élnek, azoknak az útjok is egy. De ez nem így van. Nem a födélen múlik, hanem az utakon. A födél nem tartja össze az utakat, ha azok nem úgy indulnak, hogy egymás mellett haladhassanak hosszú ideig."

.

/Wass Albert/

.

"Holnap új nap virrad, fiam. Mosakodj meg, igazítsd el a hajad, dúdolj egy kis dalt, és indulj. Semmi mást nem mondhatok. Olyan régóta élek ezen a földön. Sose tagadtam le a hibáimat. Nem szeretem a tökéletes embereket. Megéri, hogy bura alatt élj, csak mert attól félsz, hogy megsebesülsz? Van értelme lakat alá zárni a lelkedet, csak azért, nehogy kirabolja valaki? Éld az életet, ahogy neked tetszik. És amikor mélyre kerülsz, legyen bátorságod kimondani: Csak azért sem adom fel! Kezdem elölről! Semmi nyavalygás vagy siránkozás! Az élet szép, fiatalember, feltéve, hogy éled. Amikor vele együtt haladsz. Néha sárban, máskor meg rózsakertben. Őrizd meg az emlékeidet, és lépj tovább... Bolyongás a létünk ebben a világban. Bolyongás ég és föld között."
.

/Alkyoni Papadaki/