Minden, ami Amerika!

.

És még mindig Steinbeck...az ünnepeket vele töltöttem, sőt még az Újévre is jutott belőle.Tegnap befejeztem az Édentől keletre című könyvét.

Ugye mondtam már , hogy láthatatlan kapukat nyitogat nekem.

Annyi szeretet lakozik a könyveiben, hogy ezen szinte elámulok. A felruházott szereplők vagy túl jók, vagy túlságosan gonoszak , mintha nem is ebből a világból valók lennének. A mű egy családregény , semmi más, és mégsem egyszerű végigélni velük a mindennapi örömeiket, bánatukat, mert bizony sokszor úgy érzi az ember, hogy maga is ott ül közöttük, végig sétál birtokon, az ő szemükkel lát, a fülükkel hall, sőt van úgy, hogy érzi a fájdalmaikat is.

.

"Ebben a nagy bizonytalanságban bizonyos vagyok abban, hogy gyarlóságunk felszíni rétege alatt az emberek jók akarnak lenni, és azt akarják, hogy szeressék őket. Valójában legtöbb bűnük nem egyéb, mint kísérlet arra, hogy rövidebb úton jussanak szeretethez. Amikor az ember a halál küszöbére ér - akármilyen képességekkel, lángelmével, befolyással rendelkezett is -, ha halálos ágyán nem veszi körül szeretet, akkor élete merő kudarc volt, és halála hideg borzalom. Én úgy gondolom, ha nekem vagy neked választanunk kellene a gondolat vagy cselekvés két útja között, a halálunkra kellene gondolnunk, és igyekeznünk kellene úgy élni, hogy halálunknak ne örüljön a világ. "

.

/ John Steinbeck/

kép

.

 Kisfiú, fölhúzott térddel...

.

 

- Tedd le a lábod!

A mondat már harmadszor hangzik el. Nem haragosan, nem sürgetve. Inkább valami szigorú következetesség van a fiatal nő hangjában, ahogy halkan, hogy másokat ne zavarjon, de azért jelezve, hogy ő gondos anyja a fiának, rászól a gyerekre.

- Tedd már le a lábod, nem érted!

A kisfiú, fölhúzott térdével, mintha megmosolyogná túlbuzgó mamáját, tudja ő, nem kell tartania semmitől. De azért leveszi a lábát a vonatablak alatt húzódó fűtőtestről. Leveszi, ám így meg nem érnek le a cipői a földre. Hát fészkelődik. Harangozik a lábával, teszi a fenekét jobbra, teszi balra, az apró farmeröltöny nadrágja csúszik az ülésen, egyre jobban belejön a fickándozásba. Anyja egy ideig tűri, aztán elővesz egy zacskót és leteszi a gyerek elé az asztalra.

- Egyél, és nyughass!

A gyerek nyújtózik, hogy elérje a zsákmányt, belemarkol, tele lesz a keze pattogatott kukoricával. Oldalt néz somolyogva az anyjára, sejti, hogy rá fog szólni, hát a teli markából kienged egy pár szemet, aztán a kezét az ölébe húzza, és szemenként enni kezdi a kukoricát. Ropog a foga alatt. Az ínycsiklandó, olajos illat betölti a kupét.

A vékony, feketehajú cigány fiatalasszony az az inas, magát soha el nem hagyó fajta. Haját hátratűzve hordja, pólója kivágásába gyűlnek nyakából a bizsuláncok. Hozzájuk illő a hosszú, fémre fűzött gyöngyös fülbevalója. Szép a szeme, mandulavágású, ilyen a szája is. Finom, de nem érzéki, inkább erőről árulkodik, ahogy határozott, keskeny arcának minden vonása valami természetességből fakadó női erőt sugároz. Pedig minden porcikája vékony. Nem mosolyog. Mintha vizsgán ülne, ahol a viselkedést osztályozzák, úgy ül a vonatban, ügyelve kettejük minden mozdulására.

A kisfia nem rá hasonlít. Kerek, koromfekete szeme mókásan ül az arcában, ha nem nevet, akkor is, mintha mindjárt szétszaladnának a vonásai. Sűrű, fekete hajat kapott örökségül, rövidre vágták, de így is, mint egy vastag sapka, beborítja a fejét. Zömök az alkata, apró öltönyében olyan, mint egy kis felnőtt.

Sok csomaggal utaznak, az asszony mindent a lábuk közé és maga mellé, az ülésre pakolt. Talán, hogy egyedül is boldoguljanak, ne kelljen senkit megkérni semmire. Jó darabig csak a fiára néz, még a szemben ülő idős asszonyra se nagyon. A gyerek minden próbálkozását azonnal leinti. Az asztalkán üdítő áll, a kisfiú megfogja, inna. Anyja kiveszi a kezéből.

- Tedd le, maradjon későbbre!

Amikor a gyerek rátámaszkodik az asztalkára, leveszi róla a kezét.

- Ambruska, ülj rendesen...!

Nincs ezekben a fegyelmezésekben semmi bántó. Se a hang, se az indulat nem árulkodik ilyesmiről. Talán ezért is marad jókedvű a kisfiú, nem ihat, hát nem ihat. Majd iszik később, nem is volt az olyan fontos. Pontosan érzi, anyja valamilyen szerepet játszik most, és ő nem akarja ebben a helyzetben cserbenhagyni.

Nem szoktak ők ketten utazni. Vonaton! Ez itt most ismeretlen, idegen terep. Össze kell tartani.

Már elhagytuk Sárbogárdot, mesébe illő zöld dombok közt húz a vonatunk. Ennyit ülni - gondolom - gyerek létére, csoda, hogy bírja.

Ambrus azért egy idő után kipróbálja, mit tud. Fejét félrebillentve farkasszemet néz az idős hölggyel. Az nem tudja szó nélkül állni a gyerek tekintetét. Előrehajol.

- Micsoda szemed van neked, hallod!

A gyerek után az anyjára néz.

- Mint a fekete gyémánt... Na, fognak majd sírni utánad a lányok...!

A fiatalasszony most először, megenyhül. Ügyetlen bólintással köszöni a dicséretet, aztán elégedetten lecsíp belőle.

- Csak aztán nehogy ő sírjon utánuk...!

- Arról mi már nem tehetünk - nevet az asszony, és beletúr a táskájába. Egy csomó régi, megírt képeslapot szed elő. Kirakja az asztalkára, és a kisfiúra néz.

- Akarod ezeket? Szép képek vannak rajtuk...

A gyerek utánuk nyúl, anyjára sandít, de az most nem mondja, hogy tegye vissza. Inkább az asszonyra néz büszkén.

- Mindent összerajzol az óvodában. Nem győzöm papírral...

Az asszony arcán igazi álmélkodás.

- Hát óvodás!? Azt hittem, elsőosztályos legalább...

- Középsős. Csak ilyen nagy lett, kicsinek...

Nevetnek. Nézik, ahogy Ambrus, miután végigpörgette a képeslapokat, félbegyűri valamennyit, és betuszkolja a nadrágja zsebébe.

- Add ide, elrakom a táskába - mondja a fiának.

- Enyém! - néz vissza a gyerek, és rácsap a zsebére.

A fiatalasszony most végre megkérdezi a szomszédjukat, tudja-e, mikor kell leszállni Szentlőrinchez.

Az bólint, magára bök, de nem válaszol, mert ebben a pillanatban megszólal a telefonja. A füléhez emeli.

- Te vagy az! Hát mondtam, hogy így lesz! Egy hétig nem vagyok otthon. A lányomékhoz! Most utazom. Nem fogod kitalálni... Kutyát fogok őrizni! Igen, lakásban tartják. Kiskutya még, összerág mindent... Szabad neki, járkálhat minden szobában... Hát hallottál még ilyet, kutyapásztor leszek...!

Az asszony beszél, a fiatalasszony meg a gyerek hallgatják. Ambrus le nem veszi róla a szemét, anyja csak néha emeli fel a pillantását, de biztos, hogy nem veszteget el egyetlen szót sem. Nem is lehet. Hallani mindent kint a folyosón is.

- Na, én is megmondtam nekik, nem leszek ott sokáig. Még ha unokára vigyáznék... Majd akkor szóljanak... Hát igen, reménykedem én is... Fiatalok még... Na, puszillak, majd hívlak...!

Elrakja a telefont. Szemben vele a kisfiú még mindig őt bűvöli.

- Látod, inkább rád vigyáznék! - nevet az asszony, és kinéz az ablakon. Nyomban fel is kiált.

- Siessünk, mindjárt Szentlőrinc! Itt alig áll a vonat...    

.

 

/Schäffer Erzsébet /

.

Merengő...

.

Talán ha csillagnak születtem volna,

vagy selyem-vizű erdei pataknak,

nem járnék folyton elbotolva,

s gátat sem építnék álmaimnak.

.

Talán, ha fészekben ringat az élet,

bízhatnám: egész lehet a részünk,

s ha a szó nem elhaló ígéret,

öröknek hinném, mit kőbe véstünk.

.

/Bódai-Soós Judit/

.

Az én békességem...

.

Ha eljönne a Csoda könnyű szárnyon,

S szívembe egyszer az a béke szállna,

Amelyre szörnyű szomjúsággal vágyom: -

Előbb elzárnám a láda fiába.

.

Tűnődve rajta, hogy ez hogy esett,

Trónolnék vele a világ felett.

Nagy-óvatosan körültapogatnám:

Hogy hát igazán, igazán nem álom?

Nem riasztja el első mozdulásom?

.

De aztán végigvinném a világon:

Testvér, testvérem, rokonom, barátom,

Itt, itt a béke, itt van aranytálon!

Itt, itt van mindennek a megoldása,

Szűnjön szívetek szünetlen sírása!

.

És elrendeznék mindent olyan szépen:

Nem volna sokkal szebb az üdvösségben.

.

/Reményik Sándor/

.

Hóban ...

.

"Év vége van. Az utolsó napok. Nem láttunk napsütést két és fél hete. A Róka-hegy tetejéről zúzmarás fák néznek a szakadékba, vakítóan Fehér fák a barna táj fölött. Előttünk, az építkezést túlélő egyetlen óriásfenyőn pöttyös tollú piros hasú harkály. Egy madárnyi vidám kiáltás.

Mindjárt fordul az év. Túl fogadalmakon, felajánlásokon, az ember naptárt vált. Rossz szokásom, hetekig képtelen vagyok az újba beleírni. Hurcolom magammal tavalyi naptárt, a végébe pótlapokat teszek, oda jegyzetelek. Minden évben így van. Rossz ez vagy jó, már nem gondolkodom rajta. A bőröndömet se pakoltam ki egy -egy hosszú utazás után. Valami visszatart. Ott áll érintetlenül napokig.. Talán az időt várja. A valóságos megérkezést. De mi , emberek úton lévők, megérkezünk-e valaha...

Az idei évet se tudtam papírforma szerint elkezdeni. Pikk-pakk, fordítok egyet, mint más. Nem megy. Még mindig a tavalyi naptár van előttem. A számadást talán, azt kellene megejteni. A leltárt-, amiben ott vannak a megtörtént és meg nem történt lehetőségek, a valóra vált és elfeledett tervek. A nagy és kicsi dolgok. Ajándékok és veszteségek. Volt ez is, az is.

Forgatom a teleírt lapokat. Arcok bukkannak föl minduntalan. Találkozások, telefonhívások, ígéretek... Beváltatlan ígéretek jócskán. Mert amikor ígér, őszintén gondolja az ember, aztán néha mégis csak a tartozás marad.

Lapozok. Dátumok. Találkozók végtelen sora. Mennyi este. Mennyi fáradságos, megtartó este. Mennyi köszönni való.

Megáll az idő olyankor. Arra a két-három órára elfelejt szaladni. Ott marad velünk. Mert a mesék és a történetek időben is, távolságban is messzire visznek. Elbeszélő és hallgató belül van, legbelül. Sírni kell néha, nevetni hányszor. Vallomásos percek születnek, amelyek soha nem történtek volna meg, ha nem vagyunk, akkor és ott egymás közelségében.

Milyen jó együtt lenni és mégis, mennyire vágyik néha az ember a magányra. Arra az egyedüllétre, ami nem bánt senkit, nincs a jelenléteddel tartozásod, nem hiányzol senkinek. Ott vannak, és te is ott vagy a közelükben, de kívül a körön, perekre, órákra magad, a gondolataiddal.

Ezért lopok az éjszakából. Még inkább a hajnalokból. Barátom a derengés előtti, utolsó álmát álmodó vastag sötétség, ismerős a pirkadat hang nélküli könnyű csöndje. Fülelek a hajnal ébredező neszekkel kísért lépteire, míg meg nem érkezik a hangos reggel és vele a többiek

Tegnap, az év első napján fehér lett a világ. Először csak dara szitált. Mintha porcukorral szórták volna meg a földet, a fákat, a házakat. Fagyott. Aztán mintha enyhült volna a fagy szorítás, lassan kezdett hullani a hó. Nem lusta, nagy pelyhekben, ahogy a hóesés él a gyerekkori telek emlékeiben. Most aprószenű, makacs, szigorú hókristályok érkeztek. Kitartóan.

Észrevétlen takarták be a világot. Már belesüppedtek a csizmák a hóba, már olyan nagy volt a fehérség, bele lehetett feküdni. Elnyelte a fülsértő zajokat, csak a szánkózó gyerekek viháncolása ült a fehér bokrok ágain. Makulátlan lett a világ. Puha paplana alatt ott lapulnak a vétkeink.

Szilveszter éjszakáján megfőztem a lencsét. Mindenfélét tettem bele, sok hagymát, fokhagymát, kolbászt, citromot jócskán, babérlevelet. És morzsoltam bele egy kis majoránnát is. A gyönge hagymás, fokhagymás rántást összekevertem egy pohár tejföllel. Ezzel habartam be. Még belecsavartam egy egész citromot. Finom lett. kiraktam a folyosóra, a fehér padra. Amikor kihűlt, a fedőre tettem egy nagy követ. Reggel korán megcsináltam a kókuszos kockát. Elfelejtettem milyen macerás. De puha lett, szájban szétolvadós, szeretni fogják. Három teli tál.

Mi van velem? Valami mehetnék feszeget, minden kész van, mégis türelmetlen vagyok. Kimegyek a kapun, nem szólok senkinek. Pár sort hagytam az asztalon, jövök mindjárt.

Sűrűn esik a hó, amikor elindulok. Vörös a szemem a sírástól, behúzom magam a kapucniba. Épp jön egy hév, fölszállok. Nézek ki a mozdulatlan, havas világba. A sínek mellett egy csalitosban három behavazott, ponyvából, fákból összetákolt sátor, mellette hótól roskadozó szárnyék. Hideg, szomorú lábnyomok. A sátrak előtt egy sánta hokedlin havas, papírdísszel cicomázott kis karácsonyfa.

Elöl szállok le, épp elérem a buszt. Kiderül, óránként jár. Akkor még világosban visszaérek.

A busz elfordul, a patak mentén gyalogolok a faluba. Szűz hó, még nem taposták ki a kis csapást. A keskeny partok közt a víz vastag jege halványzöld, a nádas körül a vékony hártya opálkék. Semmi nem mozdul. Csak a hulló hó halk zizzenését hallom, ha megállok. Fehérrel árnyalt a fűzfák göcsörtös törzse, eltűntek az odúk. Mozdulatlan a világ. Mintha mesében járnék.

Kétezernyolc, január elseje, délután.

Mégiscsak itt kéne élni. De van -e még készsége az embernek földhöz, állatokhoz. Nemrég egy borász vallomását olvastam, ott állt ez a mondat:

„Az emberi kultúra a földműveléssel kezdődött. És ott lett vége, amikor az ember elhagyta a földet."

Az utcánkban végre látok szánkózó gyerekeke. Mi még a kertbe síeltünk. Olyan lejtős volt, ha fölmentünk a végébe, lesiklottunk egészen a kiskapuig.

Topogok a hóban és hirtelen hiányozni kezdenek, akiket otthon hagytam. Kérdem a szomszédot, hány óra. Ha sietek, még elérem az órás buszt. Már nem kell a kapucni, élvezem, ahogy veri a hódara az arcomat.

Pomázon az állomásfőnök sózott homokkal szórja a járdát. Kérdem, lehet jegyet venni?

- Képzelje, elfogyott. Annyian jöttek a hóval, megvették mind. Mindjárt hoznak Békásról új tömböt...

- Mikor megy Pest felé vonat?

- Huszonhat perc múlva.

Nem vártam meg. Elindultam gyalog.

Már sötét volt, amikor benyomtam a kiskaput. Az utcáról ellapátolták a havat, de az udvaron szinte térdig ér. A konyhában senki. A szobában gyertya ég. Alatta apró cédula. Elindultam eléd..."

.

/Schäffer Erzsébet /

 

.

John Steinbeck: Érik a gyümölcs

Egy újabb könyvet olvastam el J.Steinbecktől. Megrázó, sokszor könnyfakasztó történet, a harmincas évek Amerikájának nagy gazdasági válságát meséli el, úgy ahogy csak Steinbeck tudta, hiszen ő ott élt, és állítólag ez nem egy kitalált történet.

Karácsony van, s ahogy nyelem a narancsot, eszembe jutnak azok a bizonyos narancsligetek, azok az érett gyümölcsök, amikre annyira vágytak az elszegényedett, munkára éhes családok, de még annyit sem ehettek, hogy az éhségüket csillapítsák.

Eddig azt hittem tudok már ezt azt Amerikáról, no jó, azt sosem gondoltam, hogy sokat tudok, de most úgy érzem , semmit sem ismerek igazán a harmincas évek Amerikájából. Olyan kapukat nyitogat nekem Stinbeck, amiket eddig észre sem vettem.

„Olyan bűn ez, amelyre nem talál szót a vád. Olyan bánat, amelyet nem jelképezhet sírás. Olyan bukás, amely minden sikerünket fölülmúlja. Termékeny föld, egyenes fasorok, zömök tőkék, érett gyümölcsök. És pellagrás gyermekek sorban halnak meg, mert a narancsot nem lehet haszonnal eladni. És halottkémek írják a bizonyítványokat: Meghalt elégtelen táplálkozás miatt - mert az ennivalónak el kell rothadnia, az ennivalót el kell rothasztani. Az emberek hálóval jönnek, hogy krumplit halásszanak ki a folyóból, s az őrök visszakergetik őket; zörgő kocsikon jönnek a kiborított narancsért, de már le van locsolva petróleummal. S az emberek ott állnak, nézik az elúszó krumplit, hallgatják a disznók visítását, amelyeket árokban szúrnak le, s oltott mésszel temetnek be; nézik a narancsdombokat, amelyek bűzös iszappá roskadnak össze; s az emberek szemében ott izzik a növekvő harag. Az emberek lelkében nőnek és nehezednek, s várják a szüretet a harag gyümölcsei."

.

Karácsony készűl, emberek!
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek,
csillogtassátok kedvetek,
legyetek ujra gyermekek
hogy emberek lehessetek!

.

/Wass Albert/

.

Minden kedves olvasómnak Békés Boldog Karácsonyt kívánok !

.

Hoztam egy kis hájas kraflit a reggeli kávé, tea mellé...

.

.

Egy egész kilo lisztből gyúrtam mézeskalácstésztát...aztán próbáltam ezt azt kivágni belőle, készült kisház, doboz és különböző karácsonyi motívumok

Nem lett olyan csodaszép, mint a talált képeken, de az íze nagyon finom, puha.

.

Ahogy eljátszik...

.

Nevetséges, de nem nevettető,

ahogy eljátszik velünk az idő:

.

ahogy odaad, ahogy visszavesz,

ahogy kicselez, ahogy kicserez,

.

ahogy elkever, ahogy felfedez,

ahogy élre tesz, ahogy félre tesz

.

ahogy eltöröl, ahogy megjelöl,

ahogy életre kelt, ahogy megöl,

ahogy megtalál, ahogy elveszít,

ahogy görcsbe ránt, ahogy kifeszít,

.

ahogy mélybe húz, ahogy partra vet,

ahogy kinevet, ahogy betemet

ahogy naponta újra hiteget.

.

/Benjámin László /

.

Van egyfajta hitem, ami megingathatatalan, örökös bennem, és végleges.

De milyen nagyon érdekes ez a vers, ami az időben való hitet boncolgatja...

Igen, vannak igéretes dolgok az időben, amik kézzel foghatók, szemmel láthatók, érzékeinkkel tapasztalhatók. sőt, tud engem is hitegetni...

...de talán erősebb bennem az a hit, amit csak a szív érez és lát...mert ...."Hiszen ami igazán fontos, az a szemnek láthatatlan..."