.
Igaz, hogy most hétágra süt a nap, szinte langyos a levegő, de a karácsony akkor is rohamosan közeleg.
Ilyenkor , az ünnepek közeledtével mindig előveszem S. Erzsébet könyveit, és beleolvasok.
Annyira egyszerűen ír, mégis tele érzéssel, élettel.Talán mert ez a mi nyelvünkön szól, talán mert azt bizonyítja, hogy sokszor a kis dolgok nagyobb örömet tudnak okozni, mint az óriási varázslat.
.
Régimódi mese
...a várakozásról, a türelemről, a hűségről és arról, hogy angyalszárnysuhogás lehet, hogy nincs, de ha elég éles a füle valakinek, akkor éppenséggel lehet hallani. Ha meg elég éles a szeme, akkor még látni is lehet.
- Látni az angyalszárnysuhogást? - kérdeztem, mert mindent még én sem hiszek el. Igen, volt a válasz, látni. Ha meg még a szíve is jóságos valakinek...Hát erről szól a mese, hogy akkor mi van.
A kislány, aki itt most főszereplő, nem szerette a patentharisnyát. A gumit végképp utálta, amivel, ahogy akkoriban szokás volt, körbeszorította az ember a patentharisnyát a combján. Már akinek volt combja. Mert a kislánynak éppen hogy csak valamilyen vékonya, combnak alig nevezhető valami feszült a feneke és a térde között. Olyan vékony lábai voltak, alig talált a konyhafiókban akkora gumit, ami eléggé szorította és a harisnyával együtt le nem csúszott. De ha talált is, a patentharisnya megcsavarodott, buggyos lett, mint egy nadrág, csak úgy citeráztak benne a lábai. Nem szerette.
De nem azért hívták Cinegének az osztálytársai.
Cite, Cite, cinege
Göcsös mint a venyige,
Kukoricaszára,
Pipaszár a lába...!
Hogy a versikét csúfolónak szánták, vagy csak úgy mondogatták, nem lehetett tudni, mert Citét, bármennyire is fura egy szélfújta tízéves volt, mindenki a saját Citéjének tekintette.
El is múlt már tízéves, na , éppen csak tizenkét nappal, a ahogy mondom, nyurga volt és mintha ezer bolha szorult volna a bőre alá, örökké nyughatatlan. Mindennek a tetejében észvesztően hajlékony. Olyan kifacsart pózokra volt képes, amire senki más az osztályban. Még a fiúk is elmerően hümmögtek, ha nézték.
Cite ott pózolt kitekert testtel a vaskorláton, ott kepesztette magát a kötélen, kifacsart végtagokkal tornázott a földön, mint a kígyó, tekeredett a százesztendős öreg tölgy ágaira, ami egyetlen, igaz, védett fa volt, egyedül is elért hatalmas, hogy árnyat tartson az egész iskolaudvaron. Nem volt ám nagy az iskolaudvar. Merthogy nem volt nagy az iskola sem.
Nézte Citét az egész iskola, ahogy ott lengett ég és föld között.
- Hümm, hümm...- morogtak elismerően a fiúk a bajuszuk alatt, ha lett volna bajuszuk és Citét, egyedül őt a lányok közül bevették a bandába.
Volt valami jókedvűen összehordott, mégis teremtett rend abban, ahogy a Cite kinézett. Vastag, hátul fölkötött, fonott copfban hordta a sötétbarna haját. A hosszú keze-lábát mintha odacsavarozták volna a testéhez. Az külön életet élt. Hatalmasat lépett velük, ugrani akkorát ugrott, mint a szöcske. Ida néni nem tudta olyan magasra állítani a magasugró lécet, hogy Cite könnyedén át ne vitte volna. Mindenhova fölért, ahová a többiek nem. Csak kicsit kellett ágaskodnia, és elérte a tábla legtetejét, a legtetején a színes krétákat, amiket Ida néni éppen azért pakolt oda, mert ott senki nem érhette el. Nem irigyelte o a krétát, csak mindig elfogytak. Ebben a kicsi iskolában Ida néni volt az egyedüli tanító. És itt , se szünetben, se délután , nem zárták be az iskolát. Bent maradhatott, aki akart, rajzolhatott a táblára, aki akart. Csak hát mindig kevés volt a színes kréta. Ezért dugta a tábla tetejére.
Amúgy ügyes kislány volt a Cite, tudott főzni, a kazalból ő húzott tiszta szalmát a tehénke alá, összeszedte a tojást, még kenyeret is sütött a nagyapjával, ami igazán dicséretére válik egy tízéves, nyurga kislánynak.
De a szélfújtaságát otthon se szárnyalta túl senki. Igaz, nem voltak sokan otthon. A kislány egyedül élt a nagyapjával. A nagyapja is vékony ember volt, de más mint az unokája. Billegő járású, csöndes, hallgatag. A felesége elhalt, még akkoriban, amikor Cite megszületett.
Van a Citének édesanyja is. Irmának hívják, szíves, barna, magas, szókimondó, feltűnően szép asszony, becsülték a faluban, mégis tartottak tőle amíg itt volt. Mert mindent kimondott, amit a többiek nem. De már rég nem látták. Az anyja, nem sokkal az után, hogy Cite elkezdte az iskolát, egyik napról a másikra eltűnt a faluból.
Csak apja nem volt Citének. Nem volt a szigorú és szép Irmának embere, a kislányról nem tudták, ki az apja, honnan lett a gyerek. De ő látszólag nem is kereste, a nagyapja volt a mindene.
Amikor Irma eltűnt a faluból, akkoriban vitték be az emberek a téeszcsébe a földjüket, az állataikat, az ekéket, a szekereket, az egész keserves életüket.
Irma nem adta. Apjának megtiltotta, hogy idegenekkel szóba álljon, az udvarukra nem engedett bejönni senkit. Egyszer egy bőrkalapos fekete férfi lökte be a deszkakaput. Vastag bot volt nála. Talán a kutyák ellen.
- Ez a porta, ahova nem lehet bejönni?- kiáltotta el magát az udvaron.
- Annyira nem, hogy fordulhat is kifelé!
Cite anyja állt a pincegádorban, onnan kiáltott az idegenre. Cite büszke volt rá, hogy a nádfödeles házuk ereszalja tele van fecskefészekkel. A bőrkalapos fekete ember a vastag botot fölemelte, végighúzta az eresz alján. Sárdarabok potyogtak, tollak szállingóztak a nyomán.
- Takarodjon! - szólt halkan Cite anyja és előrejött az udvaron.
Ez volt, amire még emlékeztek a szomszédok, aztán annyiféle mozgolódás volt a faluban, autók jöttek mentek, idegenek, ismeretlen emberek parancsoltak, Irmáról is csak suttogtak, egy lefüggönyözött autóról, de hangosan nem merte keresni senki.
Cite kérdezgette egy darabig a nagyapját, de aztán , hogy megtanulta egyedül befonni a haját, megtanult hallgatni is.
A fiúk, Citét kivéve, egyetlen lányt sem hívtak betlehemezni, ős is csak azért, hogy legyen egy élő nagyaluk. Fehér lepedőt akartak ráhúzni, de Cite kikötötte, pásztor lesz, mert a pásztorok meghallják az angyalszárnysuhogást. Az angyalszárnysuhogásról az édesanyjától tudott. Karácsony előtt minden este kimentek kettesben a havas, sötét ég alá, ott hallgatóztak. Cite hol hallotta a suhogást, hol nem, de Irma, az édesanyja váltig állította, még látja is, ha csillagos az ég, az angyalokat. A fiúk kiabáltak, akkor minek vagy itt, ha nem lesz angyalunk, aztán nagy nehezen belementek, legyen ő is pásztor.
A hó már novemberben leesett. S amikor a Misuráék padlásáról elővették az öreg betlehemet, és Cite nagyapja megreperálta a csillagokat, megragasztotta a jászolt és háromkirályok nyakát is megerősítették, újabb havazás érkezett. A csikorgó hidegben Cite vitustáncot járt a hóban, belefeküdt fene nagy kedvében, és olyan hócsatákat vívtak az iskolában, hiába volt rajta mackónadrág, elázott a patentharisnyának még a gumija is. Ida néni nem győzte szárogatni az öreg szenes kályha mellé rakott padon a vizes kapcákat, sapkákat. A kesztyűket nem kellett, azon egyszerű oknál fogva, hogy kesztyűje a Hufnágelék Verán kívül senkinek sem volt.
Egyik délután félrehúzza a Citét Ide néni.
- Cite, hallom mész a fiúkkal betlehemezni! Hozzám is el gyertek ám!
Cite szalad, választ sem várva, úgy kiabál vissza.
- Kalácsot süt, Ida néni?
És azon az estén, amikor a betlehemesek a tanító néni lakásához értek, s ott elfújták a Mennyből az angyalt, Cite nem ment tovább a fiúkkal. Mert Ida néni szobájában ott volt valaki...Cite felkiáltott, amikor meglátta, és a pásztorbunda alatt majd összeroskadt.. Ida néni halkan beszélt hozzá és odakísérte a vendéghez, aki magas volt, sovány, lehajolt lassan, hátát mintha mázsás súlyok nyomnák, és átölelte a kislányát. A gyertyafényben csöndesen szólongatta, addig -addig, míg a döbbent Cite, akit soha nem látott senki könnyes szemmel, el nem sírta magát. Szorosan fogta az édesanyját, úgy is maradtak összeborulva és halkan szipogva az összes, évek óta gyűjtögetett titkos könnyeiket mind elsírták. Amikor megnyugodtak, a tanító néni, a börtönt megjárt Irma, és a szélfújta kislány nagyokat sóhajtva még ültek egy darabig a félhomályos szobában. És aznap éjjel, mint régen, megint ketten osontak ki, a hószagú éjszakában, a csillagos ég alá. Angyaltszárnysuhogást hallgatni...
.
/Schäffer Erzsébet /
Utolsó kommentek