.
"Aztán egy este. Valahogy már az egész nap olyan furcsa volt. Mintha valami feszült várakozás előzte volna meg azt az estét. Amikor reggel kinyitotta az ajtót, mintha a tisztás tágabb lett volna valamiképpen. A nap fényesebb. A hónak szaga volt, valami tavaszra emlékeztető, furcsa, lágy szaga. Később a pajta eresze csöpögni kezdett, és nemsokára rá, úgy dél felé, egy dolmányos varjú szállt át lassú szárnyakkal a ház fölött, s felült az egyik bükkfa tetejére. Ült kövéren, nyugalmasan, mellét nekifeszítve a napsugaraknak, aztán egyszerre csak kinyújtotta a nyakát, furcsán, hosszúra kinyújtotta és megszólalt: kro... kro.
Délutánra már barna volt a bükkös. A forrás körül megolvadt a jég, s a hó tetején ezernyi apró hóbolha nyüzsgött. Később párák futottak össze az égen, s valami rakoncátlan déli szél kezdte cibálni a fenyőket odafönt. Valami volt a levegőben, érezte jól. Valami változás. Valami, ami megérkezett. Nem a tavasz volt ez, azt tudta jól. De valami, ami összefüggésben van vele, ami olyan, mint egy biztatás, mint egy erős kéz, amelyik kinyúlik a semmiből, és azt mondja: ne félj. Nem tudta, hogy mi az, de érezte, hogy ott van valahol és közeledik és jön. Ott lézengett a ház körül, és várt. Később bement, magára vette az ünneplő ruhát, a piros csizmácskát és a tulipános bundikót, és úgy támaszkodott neki a ház falának. És várt. Aztán lement a nap és nem történt semmi. A szél megfordult, és az eget felhők lepték el. Gyorsan lett sötét. Nem volt hideg, a forrás csöngetése felhallatszott a hóból. Csalódottan ment be a házba. Meggyújtotta a mécsest, leült a kemence sarkára, és várt. Aztán egyszerre csak ugatni kezdett a pajtában a kutya. Földobbanó szívvel egyenesedett ki. Figyelt. Csak a kutya ugatott, más nem hallatszott semmi. Pattogott a tűz. Később mintha a pajta ajtaja csikordult volna. De a kutya nem ugatott már. A padláson felvisított a szél. Furcsán sivított, más nem hallatszott semmi.
Léptek? A kemencében felnyögött a tűz. Füstszag. Szél nyomta le a lángot, a mécses meglebbent, s a padláson felsóhajtott egy gerenda. Aztán hirtelen szélesre tárult az ajtó. Mintha nem is emberi kéz nyitotta volna ki. És a küszöbön ott állt behavazott szakállal, behavazott kucsmában két öregember. És mögöttük a mécs gyönge fényében látszott a fekete éjszaka, és a fekete éjszakában nagy, puha pelyhekben hullott a hó.
- Megszületett Jézus Krisztus!
- Mindörökre, ámen.
A két öregember belépett. Volt bennük valami méltóságosan ünnepélyes, ahogy beléptek.
Az asszony szíve a torkában vert. Fölállt, meghajtotta a fejét, nem szólt. Szeme mögött könnyeket érzett, és a szíve mintha föl akart volna jönni a torkán. Érezte, hogy szép és komoly pillanat ez, méltóságosan komoly pillanat. Emlékezett, hogy valamikor régen hallotta már ezeket a szavakat, falubeli gyerekektől, de nem tudta, hogy mit jelentenek. Állt, két kezét összetette, és várt.
A két öreg belépett, betették maguk mögött az ajtót, kucsmájukat levették, lerázták róla a havat, aztán megálltak egymás mellett ünnepélyesen. És Birtalan elkezdte:
Eljövénk e házhoz, hogy hírt adjunk Róla, aki megszületek barmoknak jászlában.
Úr Jézus Krisztusrul, mi Idvezítőnkrül, aki megszabadít minket bűneinktül.
És Iván folytatta:
Ki magára vévé a szegények terhét, árvák árvaságát, özvegyek keservét, hogy mind vele menvén, eljuthassunk végre mennyei országba, örök idvességbe!
Majd újra Birtalan:
Legyen hát e házon s benne lakó népen békesség és áldás Úr Jézus nevében.
Jól elljék a jószág, gyarapodjék minden, apraját és nagyját áldja meg az Isten!
És újra Iván:
S kik jövénk e hírrel, szegény pásztornépek, messzi Betlehembül, ha nem is hinnétek, lássatok vendégül, tisztességgel kérünk, hadd légyen e háznál békés pihenésünk! Ámen.
- No - mozdult meg Birtalan -, vessük csak le az ujjast, mert beléolvad a hó. Úgy ni.
Akaszd oda lányom, arra a szögre. Te is, Iván! Ne csöpögtessük össze a házat szent karácsony östéjén. úgy na. Ha innep van, akkor innep van.
Az asszony szinte alázatosan vette át tőlük az ázott szagú umdraruhákat, és akasztotta föl a kemence fölé.
- Üljenek le, pásztorok, ha már olyan messziről jöttek.
Komoly volt a hangja, az arca, a szeme. Komoly volt a két öregember is. Nem, ez nem tréfa, nem. Komoly dolog volt ez, szép, komoly dolog. Az asszony tányért rakott elébük az asztalra, kenyeret, szalonnát, kolbászt.
- Lássanak hozzá!
- Várj! - mondotta Birtalan, és kotorni kezdett a tarisznyájában. Egy kis, kopott, fekete könyvecskét vett elő. Lapozgatta. Iván meghajtott fővel, komolyan, mozdulatlanul ült mellette.Aztán Birtalan akadozva, lassan olvasni kezdett. Csontos, sárga ujjával sorra kísérte a szavakat, válla meghajolt, szinte rágörnyedt a könyvre. A mécses sárga fényében olyan volt az arca, mint kopott templomi képeké. Ősz szakállában egy-egy szál megcsillant ezüstösen. Árnyéka elnyúlt mögötte a padlón, végig, a fal szögletéig egészen. És olvasott.
- Valának pedig pásztorok azon a vidéken, akik künn, a mezőn tanyáztak, és vigyáztak éjszakán az ő nyájok mellett. És imé az Úrnak angyala hozzájok jőve. És az Úrnak dicsősége körülvéve őket. És nagy félelemmel megfélemlének. És monda az angyal nékik: ne féljetek, mert íme hirdetek nektek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen. Mert született nektek ma a Megváltó. Ki az Úr Krisztus, a Dávid városában. Ez pedig nektek a jele: találtok egy kis gyermeket bepólyálva feküdni a jászolban. És hirtelenséggel jelenek az angyallal mennyei seregek sokasága, akik az Istent dicsérik, és ezt mondják vala: dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és a földön békesség és az emberekhez jó akarat...
Vagyis: dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és a földön békesség és az emberekhez jó akarat. Ámen.
Birtalan lassú mozdulatokkal eltette a könyvet, aztán a könyökével oldalba bökte Ivánt.
- Most pedig behozhatjuk azt is, ami kint maradott.
Azzal fölkeltek és kitopogtak a házból. Az asszony egyedül maradt. Ült mozdulatlanul a kemence sarkán, és fejében zsongtak a furcsa szavak, és az egész olyan volt, mintha álom lenne. Krisztus, isten, béke, jóakarat... szavak, szavak, ismerősen ismeretlenek, méltóságosan titkos jelentésűek, melyek mögött valahol, a láthatatlan hátterében ennek az életnek, méltóságos, nagy titkok súlyosodnak, mint a hegyek, mint a nagy hegyek, úgy... Valahogy mindezt érezte, anélkül, hogy értette volna a szavakat, a szavak jelentését. Érezte, hogy ezek a szavak csak függönyök, kissé zavaros szövésű függönyök, amelyek takarnak valamit, valami nagyon szépet és nagyon hatalmasat, valamit, ami még nem való az ember szemének, hogy lássa. Ült, és a szavak zsongtak a fülében, és olyan volt az egész, mint egy szép és mélységesen titkos értelmű álom.
Aztán nyílt megint az ajtó. Betopogott rajta a két bozontos ember, s görnyedten cipeltek valamit. Valami vastagot, nagyot. Egyik jobbról fogta, másik balról. Letették a szoba padlójára. Egy nagy, festett láda volt.
- Ezt pedig magunk csináltuk néked, magunk kezével - mondotta Birtalan lassú, rekedt hangon, és lesöpört valami szemetet a láda födeléről -, hogy megtartsál bennünket jó emlékezeteddben.
Az asszony odalépett hozzájuk.
- Istenem - suttogta.
Két kezét a szívére szorította, és állt a láda előtt és a két bozontos vén plájász előtt, állt, és a szemét lassan ellepték a könnyek, maga sem tudta, miért.
- Köszönöm, Birtalan bácsi! Köszönöm, Iván bácsi! Maguk olyan jók.
Nem mondott többet. A szeméből kihullott egy könnycsepp, és végigfolyt az arcán. Lehajolt gyorsan a ládához, nézte simogatta. Súlyos, nagy tölgyfaláda volt, sötétkék alapon piros tulipánokkal kerekenföstve, zöld fákkal, fehér virágokkal, vörös őzekkel, medvékkel, szarvasokkal. - Én ácsoltam össze, Iván föstötte ki - jelentette be Birtalan tárgyilagosan, és megköszörülte hozzá a torkát, hogy lenyelje a meghatottságot, ami rájuk szállt hirtelen.
- Istenem, milyen szép!
- Hogy legyen, hol tartsad a holmit - magyarázta Iván.
- Jaj, Iván bácsi!
- Most pedig lássuk a falnivalókat! - váltott egyet Birtalan a beszéden, s leheppent nagy legényesen az asztal melletti székre -, gyere, Iván! Szép menyecske vendégei vagyunk, vagy mi a fene!
- Jaj, lássanak hozzá, lássanak hozzá! - sirült az asszony is az asztalhoz -, mit hozzak még? Forraljak tejet? Főzzek túróspuliszkát?
Utolsó kommentek