.
"Aztán egy este. Valahogy már az egész nap olyan furcsa volt. Mintha valami feszült várakozás előzte volna meg azt az estét. Amikor reggel kinyitotta az ajtót, mintha a tisztás tágabb lett volna valamiképpen. A nap fényesebb. A hónak szaga volt, valami tavaszra emlékeztető, furcsa, lágy szaga. Később a pajta eresze csöpögni kezdett, és nemsokára rá, úgy dél felé, egy dolmányos varjú szállt át lassú szárnyakkal a ház fölött, s felült az egyik bükkfa tetejére. Ült kövéren, nyugalmasan, mellét nekifeszítve a napsugaraknak, aztán egyszerre csak kinyújtotta a nyakát, furcsán, hosszúra kinyújtotta és megszólalt: kro... kro.
Délutánra már barna volt a bükkös. A forrás körül megolvadt a jég, s a hó tetején ezernyi apró hóbolha nyüzsgött. Később párák futottak össze az égen, s valami rakoncátlan déli szél kezdte cibálni a fenyőket odafönt. Valami volt a levegőben, érezte jól. Valami változás. Valami, ami megérkezett. Nem a tavasz volt ez, azt tudta jól. De valami, ami összefüggésben van vele, ami olyan, mint egy biztatás, mint egy erős kéz, amelyik kinyúlik a semmiből, és azt mondja: ne félj. Nem tudta, hogy mi az, de érezte, hogy ott van valahol és közeledik és jön. Ott lézengett a ház körül, és várt. Később bement, magára vette az ünneplő ruhát, a piros csizmácskát és a tulipános bundikót, és úgy támaszkodott neki a ház falának. És várt. Aztán lement a nap és nem történt semmi. A szél megfordult, és az eget felhők lepték el. Gyorsan lett sötét. Nem volt hideg, a forrás csöngetése felhallatszott a hóból. Csalódottan ment be a házba. Meggyújtotta a mécsest, leült a kemence sarkára, és várt. Aztán egyszerre csak ugatni kezdett a pajtában a kutya. Földobbanó szívvel egyenesedett ki. Figyelt. Csak a kutya ugatott, más nem hallatszott semmi. Pattogott a tűz. Később mintha a pajta ajtaja csikordult volna. De a kutya nem ugatott már. A padláson felvisított a szél. Furcsán sivított, más nem hallatszott semmi.
Léptek? A kemencében felnyögött a tűz. Füstszag. Szél nyomta le a lángot, a mécses meglebbent, s a padláson felsóhajtott egy gerenda. Aztán hirtelen szélesre tárult az ajtó. Mintha nem is emberi kéz nyitotta volna ki. És a küszöbön ott állt behavazott szakállal, behavazott kucsmában két öregember. És mögöttük a mécs gyönge fényében látszott a fekete éjszaka, és a fekete éjszakában nagy, puha pelyhekben hullott a hó.
- Megszületett Jézus Krisztus!
- Mindörökre, ámen.
A két öregember belépett. Volt bennük valami méltóságosan ünnepélyes, ahogy beléptek.
Az asszony szíve a torkában vert. Fölállt, meghajtotta a fejét, nem szólt. Szeme mögött könnyeket érzett, és a szíve mintha föl akart volna jönni a torkán. Érezte, hogy szép és komoly pillanat ez, méltóságosan komoly pillanat. Emlékezett, hogy valamikor régen hallotta már ezeket a szavakat, falubeli gyerekektől, de nem tudta, hogy mit jelentenek. Állt, két kezét összetette, és várt.
A két öreg belépett, betették maguk mögött az ajtót, kucsmájukat levették, lerázták róla a havat, aztán megálltak egymás mellett ünnepélyesen. És Birtalan elkezdte:
Eljövénk e házhoz, hogy hírt adjunk Róla, aki megszületek barmoknak jászlában.
Úr Jézus Krisztusrul, mi Idvezítőnkrül, aki megszabadít minket bűneinktül.
És Iván folytatta:
Ki magára vévé a szegények terhét, árvák árvaságát, özvegyek keservét, hogy mind vele menvén, eljuthassunk végre mennyei országba, örök idvességbe!
Majd újra Birtalan:
Legyen hát e házon s benne lakó népen békesség és áldás Úr Jézus nevében.
Jól elljék a jószág, gyarapodjék minden, apraját és nagyját áldja meg az Isten!
És újra Iván:
S kik jövénk e hírrel, szegény pásztornépek, messzi Betlehembül, ha nem is hinnétek, lássatok vendégül, tisztességgel kérünk, hadd légyen e háznál békés pihenésünk! Ámen.
- No - mozdult meg Birtalan -, vessük csak le az ujjast, mert beléolvad a hó. Úgy ni.
Akaszd oda lányom, arra a szögre. Te is, Iván! Ne csöpögtessük össze a házat szent karácsony östéjén. úgy na. Ha innep van, akkor innep van.
Az asszony szinte alázatosan vette át tőlük az ázott szagú umdraruhákat, és akasztotta föl a kemence fölé.
- Üljenek le, pásztorok, ha már olyan messziről jöttek.
Komoly volt a hangja, az arca, a szeme. Komoly volt a két öregember is. Nem, ez nem tréfa, nem. Komoly dolog volt ez, szép, komoly dolog. Az asszony tányért rakott elébük az asztalra, kenyeret, szalonnát, kolbászt.
- Lássanak hozzá!
- Várj! - mondotta Birtalan, és kotorni kezdett a tarisznyájában. Egy kis, kopott, fekete könyvecskét vett elő. Lapozgatta. Iván meghajtott fővel, komolyan, mozdulatlanul ült mellette.Aztán Birtalan akadozva, lassan olvasni kezdett. Csontos, sárga ujjával sorra kísérte a szavakat, válla meghajolt, szinte rágörnyedt a könyvre. A mécses sárga fényében olyan volt az arca, mint kopott templomi képeké. Ősz szakállában egy-egy szál megcsillant ezüstösen. Árnyéka elnyúlt mögötte a padlón, végig, a fal szögletéig egészen. És olvasott.
- Valának pedig pásztorok azon a vidéken, akik künn, a mezőn tanyáztak, és vigyáztak éjszakán az ő nyájok mellett. És imé az Úrnak angyala hozzájok jőve. És az Úrnak dicsősége körülvéve őket. És nagy félelemmel megfélemlének. És monda az angyal nékik: ne féljetek, mert íme hirdetek nektek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen. Mert született nektek ma a Megváltó. Ki az Úr Krisztus, a Dávid városában. Ez pedig nektek a jele: találtok egy kis gyermeket bepólyálva feküdni a jászolban. És hirtelenséggel jelenek az angyallal mennyei seregek sokasága, akik az Istent dicsérik, és ezt mondják vala: dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és a földön békesség és az emberekhez jó akarat...
Vagyis: dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és a földön békesség és az emberekhez jó akarat. Ámen.
Birtalan lassú mozdulatokkal eltette a könyvet, aztán a könyökével oldalba bökte Ivánt.
- Most pedig behozhatjuk azt is, ami kint maradott.
Azzal fölkeltek és kitopogtak a házból. Az asszony egyedül maradt. Ült mozdulatlanul a kemence sarkán, és fejében zsongtak a furcsa szavak, és az egész olyan volt, mintha álom lenne. Krisztus, isten, béke, jóakarat... szavak, szavak, ismerősen ismeretlenek, méltóságosan titkos jelentésűek, melyek mögött valahol, a láthatatlan hátterében ennek az életnek, méltóságos, nagy titkok súlyosodnak, mint a hegyek, mint a nagy hegyek, úgy... Valahogy mindezt érezte, anélkül, hogy értette volna a szavakat, a szavak jelentését. Érezte, hogy ezek a szavak csak függönyök, kissé zavaros szövésű függönyök, amelyek takarnak valamit, valami nagyon szépet és nagyon hatalmasat, valamit, ami még nem való az ember szemének, hogy lássa. Ült, és a szavak zsongtak a fülében, és olyan volt az egész, mint egy szép és mélységesen titkos értelmű álom.
Aztán nyílt megint az ajtó. Betopogott rajta a két bozontos ember, s görnyedten cipeltek valamit. Valami vastagot, nagyot. Egyik jobbról fogta, másik balról. Letették a szoba padlójára. Egy nagy, festett láda volt.
- Ezt pedig magunk csináltuk néked, magunk kezével - mondotta Birtalan lassú, rekedt hangon, és lesöpört valami szemetet a láda födeléről -, hogy megtartsál bennünket jó emlékezeteddben.
Az asszony odalépett hozzájuk.
- Istenem - suttogta.
Két kezét a szívére szorította, és állt a láda előtt és a két bozontos vén plájász előtt, állt, és a szemét lassan ellepték a könnyek, maga sem tudta, miért.
- Köszönöm, Birtalan bácsi! Köszönöm, Iván bácsi! Maguk olyan jók.
Nem mondott többet. A szeméből kihullott egy könnycsepp, és végigfolyt az arcán. Lehajolt gyorsan a ládához, nézte simogatta. Súlyos, nagy tölgyfaláda volt, sötétkék alapon piros tulipánokkal kerekenföstve, zöld fákkal, fehér virágokkal, vörös őzekkel, medvékkel, szarvasokkal. - Én ácsoltam össze, Iván föstötte ki - jelentette be Birtalan tárgyilagosan, és megköszörülte hozzá a torkát, hogy lenyelje a meghatottságot, ami rájuk szállt hirtelen.
- Istenem, milyen szép!
- Hogy legyen, hol tartsad a holmit - magyarázta Iván.
- Jaj, Iván bácsi!
- Most pedig lássuk a falnivalókat! - váltott egyet Birtalan a beszéden, s leheppent nagy legényesen az asztal melletti székre -, gyere, Iván! Szép menyecske vendégei vagyunk, vagy mi a fene!
- Jaj, lássanak hozzá, lássanak hozzá! - sirült az asszony is az asztalhoz -, mit hozzak még? Forraljak tejet? Főzzek túróspuliszkát?
,
" De még az első falatot is alig nyelték le, egyszerre csak megszólalt valami hang odakint, az ajtó előtt. Tiszta, csengő, fiatal gyerekhang.
Mennyből az angyal
eljött hozzátok
pásztorok! Pásztóóóórok!
Hogy Betlehembe
sietve menve
lássátok. Lássátok. "
Utolsó kommentek