.
" Egy este csak megbarnult a hideg, a levegő fáradt lett, az erdő lompos, minden olyan álmosan puhává változott, mint szokott ilyenkor: és aztán hullani kezdett a hó. Először csak nagy, ritkás pelyhekben. Aztán mind sűrűbben. Estére már a kinyújtott kezét sem láthatta az ember a bolyhosan hulló fehérségben. Három napig havazott szakadatlan. Tóderik már jó előre elkészítette a nagy falapátot, és mikor a hó hullani kezdett, bevitte magával a házba. Reggel már alig bírta kifeszíteni az ajtót. Combközépig ért a hó akkor. Serényen ösvényt lapátolt a ház körül, s még egyet a fáig, s egyet le a vízhez. A leány nyírfa seprűvel járt mögötte. De maga is látta, hogy nincs értelme semmi. Mire kereken söpörte a házat, már az elején ujjnyi bolyhos szőnyeg fehérlett megint. Erre nekitámasztotta a söprűt az ajtónak, leült a küszöbre, s nézte a havazást. Sűrűn, egészen sűrűn hullott. A patak fái látszottak még, de az Urszu oldalára már mintha fehér szőnyeget lógattak volna alá az égből.
Néma és mozdulatlan volt a világ. Megtapogatta a havat. Puha volt, és szinte langyos. Egy marékra valót a tenyerére vett, s nézte, hogyan olvadnak szét lassan a kis fehér kristályok a tenyér rózsaszínű bőrén. Felkelt, és turkálni kezdett az ösvény szélére lapátolt hóban. Majd gombolyagot gyúrt, és gurítani kezdte. A gombolyag hihetetlen gyorsasággal nőtt, majd hirtelen szétesett három darabba. Újra kezdte. Végül sikerült egy nagyobbacska hengert összehoznia, azt felállította, nyakat tett neki, és fejet, nagy elálló fülekkel. Kacagni kezdett, és egyszerre mérhetetlen jókedvet érzett magában.
Felmarkolta a havat, összegyűrte keményre, s hátba vágta vele Tóderiket. Az éppen a harmadik ösvényt lapátolta, lefele a vízhez. A hólabda nagyot puffant a hátán. Abbahagyta a munkát, fölegyenesedett, és hátranézett a leánykára.
A gyermek még akkor is kacagott. Arca piros volt, szemei csillogtak, borzas szőke haját ellepték a hó fehér pihéi. Tóderik egy pillanatig tűnődve nézett rá, aztán lassan lehajolt, maga is belemarkolt a hóba, gombolyagot gyúrt, s belehajította a leányka nevető arcába. Szeme-szája megtelt vele. Köpködött, fújt, mint a kismacska, és úgy kacagott hozzá, hogy csengett tőle a völgy. Két kézzel kapott bele a hóba, úgy zúdította a puha fehér gombolyagokat vissza az öregre. Az még egyet-kettőt visszadobott, aztán hátat fordított neki, és lapátolt tovább.
- Hordj be fát - morgott rá egy idő múlva -, legyen bent két napra való. A gyermek abbahagyta a játékot. Kivörösödött kezeit megtörülte tarka katrincájában. Arca egyszerre komoly lett, szinte megöregedett hirtelen. Fölnézett az égre, melynek fehérszürke fészkéből egyre hullottak átláthatatlan sűrűséggel a hópelyhek. Eszébe jutott a sötétség, az este és az éjtszaka, a vacogtató hideg a fekhelyen és a jó meleg tűz. Szinte futva ment a farakáshoz. Vékonyka karjait fölrakta aprított fával, egészen álláig, és futva vitte be a házba. Aztán újra kiszaladt, és hordta, hordta egymás után az illatos fenyőhasábokat, a kemény bükköket és a szíjas égereket. Mikor már bent volt két napra való, akkor hozzáfogott a felrakáshoz. A kemence mögött szép gondosan egymásra rakta őket, külön a fenyőt, a bükköt és az égert.
Mire elkészült vele, Tóderik is bejött. A lapátot betámasztotta a fal mellé, bocskoráról leverte a ráragadt havat, s a küszöbről még egyszer visszanézett a havazásba.
- Ha nem jön a szél, három napig eltart - morogta.
Aztán behúzta az ajtót.
Egyszerre sötét lett a házban. "
.
/Wass Albert /
Utolsó kommentek