A Bangha Sándor által kiadott Nyitramegyei Közlöny 1899. december 17-én megjelent száma külön rovatot szentelt a karácsonyhoz fűződő hiedelmeknek, és bizony, nem lehetett egyszerű valamennyit betartani.

A szerkesztők szándéka nyilvánvalóan az volt, hogy az olvasókat emlékeztessék a régi szokásokra, és figyelmeztessék őket arra, hogy az ünnepek idején tilos minden munka, ez az elcsendesedés és az elmélyülés ideje. Némely szokások a szenteste varázserejét idézik, mások egysze-rűen a népi bölcsességből erednek, és arra emlékeztetnek, hogy az ünnep a pihenés és a családi együttlét ideje.

Karácsonykor például nem szabad nehéz munkát végezni, de még takarítani, söpörni sem. A nők nem varrhatnak, de aki mégis tűt fog a kezébe, annak kitekerednek az ujjai. Aki cérnára néz, megvakul, aki rálép, az megsántul – hát van, aki ezt megkockáztatná?

Aki torkos, megcsúnyul

De mosni, ruhát szárítani, Szent János napjáig söpörni sem szabad karácsony ünnepén, mert mindez szerencsétlenséget hozhat a házra. A karácsony elődeinknél is a bőség ideje volt, ezért a szólásmondások is figyelmeztettek a mértékletességre. Azt mondták például, hogy aki túl sok édességet eszik karácsonykor, az megcsúnyul, aki pedig kevés sós ételt fogyaszt, azt fejfájás gyötri. Aki karácsonykor köhögött, az a következő évben tüdőbajban halt meg, akinek a szeme viszketett, megvakult, az orrviszketés pedig azt jelezte, hogy meglopják.

Nem csak dolgozni, tisztálkodni sem volt ildomos az ünnepek idején, aki karácsony napján mosakodott, az ragyás maradt, aki fésülködött, az megkopaszodott.

De legalább az a gyerek, aki karácsonykor kapott egy atyai fülest, örülhetett, hogy a következő évben megússza a nevelő célzatú pofonokat.

A bőség reményében egy marék pénzzel kellett éjfélkor leugrani az asztalról, és mindenképp lencsét kellett fogyasztani. A következő évi termést az hivatott garantálni, hogy a karácsonyi asztal alá odatették az ekevasat, az ásót, a kapát, a kaszát. Ahol az asztal négy lábát lánccal kötötték össze, ott a család biztosan együtt maradt, és ha még fokhagymát is tettek alá, semmiféle rontás nem érhette a házat.

Az ördögökkel cimborál

Nyitra környékén az asztal alá szénát is tettek – annak jeléül, hogy szívesen várják és befogadják a kisjézust. A gabonát, amelyet az ostya és a méz mellett a karácsonyi asztalon szenteltek meg, vacsora után a háziállatoknak adták.

Ahol a karácsonyi asztalnál ketten egyszerre mondták ki ugyanazt a szót, ott a következő évben lakodalmat ültek, de ott, ahol valaki mérgesen, haraggal ült asztalhoz, egész évben nem volt a házon Isten áldása.

Hogy karácsonykor nem szabad szárnyast enni, azt régen mindenki tudta – nem is merte volna kockáztatni senki, hogy elrepüljön a szerencséje.

Az almát már száz évvel ezelőtt is annyifelé vágták, ahányan ültek az asztalnál, hogy mindenkit hazavezessen, az asztalnál megtört dióból pedig a családtagok egészségére következtettek. A vacsoránál vigyázni kellett, hogy semmi se hulljon az asztal alá. Aki oda potyogtatta a morzsákat, az az ördögökkel cimborált.

Fülhúzásért jó hírek

A kályhába, kemencébe jó vastag fatörzset tettek karácsonyeste, ha reggelig kitartott, az azt jelentette, hogy a családi tűzhely a következő évben is meleg marad. A karácsonyi hamu felét a gyümölcsfák köré szórták a következő évi jó termés reményében, másik felét az istállóban szórták szét, hogy az állatokat megóvják a betegségektől.

Mezőgazdaságból élő őseink hitték, hogy ha karácsonykor nem havazik, tavasszal sok lesz az eső. Ha ködös volt a karácsony, tavasszal jégverés fenyegetett, de ha karácsonykor a szél dudált, az aratást víg énekszóval végezték. A gazdasszonyok a karácsonyesti égboltot is félve fürkészték, ha kevés csillagot láttak, az annak az előjele volt, hogy tavasszal nehezen kelnek ki a kislibák.

Befejezésül a Nyitramegyei Közlöny mindenkinek azt ajánlotta, hogy a hozzá közel állónak húzza meg a fülét. Ez a biztosítéka annak, hogy az illető a következő évben csupa jó hírt halljon – nos, ennél jobbat egy lap valóban nem is kívánhat.

/Vrabec Mária/