"Zizzen a tél, üzent megint
jövök mindjárt , útra keltem
oda érek, bár a kincs
mit neked szántam
szét szórtam már hét határban.
De ne félj, ha akarod te is látod
csak nyisd ki szemed, tartsd föl arcod
fel-fel a csillagos égre
hó alakban hadd hulljak a szíved közepébe."
Felejthetetlen ajándék ...
( Dráfi Emese)
Már több napja töröm a fejem azon, van-e nekem felejthetetlen ajándékom?
Persze, ajándékokat ad és kap az ember, sokszor: szülinapok, névnapok alkalmából, és ugye karácsonykor, vagy csak úgy. De hogy felejthetetlen lenne? Nem is tudom... Mert az a helyzet, hogy ajándékdömping van, kérem! Kis ajándék, közepes ajándék, nagy ajándék. Szívből, avagy érdekből, csak vegyél , vegyél, vegyél...! Adni jobban szeretek, mint kapni. Annál jobb érzés, és öröm nincs, mint amikor valami olyat adunk a másiknak, amitől boldog, amitől ragyog az arca, csillog a szeme, esetleg még egy könnycsepp is kicsordul. Gondolom, sokan vannak úgy, mint én: a „szívből" ajándékot szeretem. Lehet az akármi. De tényleg! Nem kell toronyóra aranylánccal, vagy horribilis összegbe kerülő izék. Ahogy így elmélkedem, hirtelen eszembe jut. Mégis van felejthetetlen ajándékom!
Lássuk csak!
Egyszer a munkából hullafáradtan értem haza. Nehéz napom volt, és hatalmas rendetlenség fogadott, habár gyerekeim megígérték, hogy kitakarítanak. Ennek tetejébe még különböző anyagi követeléseikkel is „megleptek", hogy ez kéne, meg az kéne nekik, de most, rögtön - nem törődve nehéz anyagi helyzetünkkel. Szó szót követett, s vita, veszekedés, ajtócsapkodás lett a vége. És mert sok mindent igazságtalanul egymás fejéhez vágtunk, teljesen kiborultam. Persze nagyon bántott a dolog, és egy ideig képtelen voltam velük beszélni. Ők is tudták, hogy elvetették a sulykot, és némán hallgattak.
Aztán egyszer csak felöltöztek, és eltűntek. Nem szóltak semmit, csak elmentek. Mikor visszajöttek, csak sutyorognak.
Este aztán, mikor aludni mentem, az ágyamban meglepetés fogadott. Egy kis, piros szív, mellette egy papír: „Nagyon szeretünk, anya! Ne haragudj!"
Könnyek gyűltek a szemembe... Aztán odajöttek, megölelgettük egymást, és mindent megbeszéltünk. És akkor, ott, rádöbbentem, hogy a legnagyobb ajándék számomra az, hogy kaptam két fantasztikus gyermeket, akiknek sikerült a szívükbe plántálnom a szeretetet, akik tudnak bocsánatot kérni, és megbocsátani, akik nélkül üres lenne az életem.
Már csak napok kérdése, és itt a karácsony. A szeretet ünnepe, Jézus Krisztus születésének ünnepe. Mindannyian kaptunk egy ajándékot, a legnagyobbat, amit ember kaphat a Földön. Egyenesen Istentől, s hogy miért? „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen"( János 3.16)
...ezt a történetet írhattam volna akár én is...hiszen vannak ilyen csodás ajándékok az én életemben is...
...vajon nektek vannak felejthetetlen ajánékaitok ?
...SA eszembe juttatta a régi világ libatollas dunnáit...a stafírung fogalmát....
...olvassátok ezt az emlékezetes történetet , amit nem egykönnyen felejt el az ember...
Az igazi stafírung ...
( Szabó Sylvia)
Felejthetetlen karácsonyi ajándékaim egyikére nagyon gyakran visszaemlékezem.
Kamaszodó, tizenegy-két éves fruska lehettem. Korom ellenére, karácsony közeledtén még mindig azt vártam, kapok-e még én is játékot, mint a nálamnál öt évvel fiatalabb öcsém. Ezen a Szentestén is, az istentisztelet és az ünnepi vacsora után, apai nagymamám elhozta a karácsonyfánk alá az ő ajándékait.
Nagy örömmel adta át mindkettőnknek a szépen csomagolt dobozokat. Öcsém, ajándékát kibontva, ujjongott örömében. A csomagban egy szép garbót talált, ami alatt lapult egy kis versenyautó, és két zöldhasú (akkor még 100 koronás) egy nevével ellátott borítékban.
Én, a nagylány, a stafírungomhoz való konyharuhákat találtam. Egy tucattal! Biztos vagyok benne, hogy akkor én is kaptam borítékban zöld színű százkoronásokat is, de ezt emlékezetem már nem rögzítette. Hanem, szemlélgetve az ajándékomat, csalódva sírva fakadtam. Csak úgy rikácsoltam dühömben: „Micsoda karácsonyi ajándék ez egy kislánynak?!" (Itt persze kislánynak neveztem magam, mert játékról volt szó...)
Feleseltem és szavaimmal bántottam a nagymamámat. Az ajándék köszönet nélkül maradt. Látván csalódásomat, mamám könnyes szemmel nézett rám. Próbált a lelkemre beszélni, de látta, értelmetlen. Egy ideig várt, hátha megnyugszom. Én csak toporzékoltam megállás nélkül. Egy idő után megelégelte, felállt és hazament.
Nem emlékszem, hogy bocsánatot kértem-e tőle másnap vagy sem, de arra tisztán emlékszem, hogy Messiásként vártam keresztszüleim érkezését karácsony első napján. Ők mindig hoztak kedvemre való ajándékot. (Erre a várva várt ajándékra természetesen már nem emlékszem.)
Azóta eltelt pár évtized. Nagyikám meghalt. Most már én is átérzem, mennyire fájhatott neki az én gyerekes kirohanásom. Ö már akkor tudta, hogy eljön majd az idő, amikor a nem éppen a legbecsesebb ajándéka felbecsülhetetlen értékű kincsemmé válik.
És az idő eljött.
Amikor legutóbb otthon jártam, szülőfalumban, már a visszaútra készülődtem, mikor hirtelen eszembe jutott, hogy szükségem van pár új konyharuhára. Sebtében fel is nyitottam a stafírungos ládámat, és kivettem belőle egy szalaggal átkötött csomagot, amire régimódi, kacskaringós betűkkel az volt ráírva: „Szilvikéé. Karácsonyi ajándék, jó törlőrongyok Mamától."
A csomagot bontogatva lelki szemeim előtt újra lejátszódott a fenti jelenet, és bár sok karácsonyra és karácsonyi ajándékomra nem emlékszem már, erre a karácsonyra és erre az ajándékra, amíg dobog a szívem, emlékezni fogok.
Köszönöm szépen, drága Nagymama!
....és most egy picit a stafírungról....
Ünnep s hétköznap a Tisza partján
A történeti források arra utalnak, hogy Tiszavárkony falu lakói szegények voltak, ami anyagi kultúrájukra is rányomta a bélyegét. Fehér vályogfalú, nyeregtetős házaikban éltek. A szoba-konyha-kamra felosztású épület mennyezetén mestergerenda futott végig. Az erős, fenyőtörzsből fűrészelt gerenda akár évszázadokig is szilárdan tartja a födémet. Ma is megtalálható az egyik házban egy 1806-ból származó gerenda. A nádtetőt többször javítani kellett. A XX. században egyre több házon cserép váltotta fel a nádat. A ház végét a csúcsig tapasztották vagy deszkahomlokzat zárta az utcai oldalon. Ezen gyakran kis szellőzőnyilást vágtak. A háztetőt kovácsoltvas oromdísz zárta. Ez a katolikus házakon általában keresztalakú volt.
A konyhaajtón át lehetett bejutni a házba. A bejáraton kis félajtó, úgynevezett sarogáté vagy sorogja is volt, ami lehetővé tette jó időben, hogy a pitvarba természetes fény jusson be. Az ajtó fölé gádort építettek, amely az eső ellen védte a bejáratot. Az 1920-as években meghosszabbították ezeket a kis szögletes ereszeket az épület elején. Így keletkeztek a gangok, amelyeket aztán a XX. század második felében általában beüvegeztek.
A száz-százötven éves házakból több tucat még ma is dacol az idővel, de egyre több a téglából rakott lakóház. A kis ablakok helyett is nagyobbakat nyitottak, így ezek a kertes házak ma már jóval világosabbak.
Az egykori parasztházak utcai szobáját boglyakemencék melegítették. A kemencét a konyhából fűtötték rőzsével, szalmával, kukoricaszárral. A füst a kemence nyakán keresztül jutott a kéménybe. A kemence melegét a padkára ülő, a kuckóba fekvő személy érezte a legjobban, de az egész szobában kellemes tartózkodást biztosított télen, ha mindennap befűtötték. Később divatba jött a szögletes, „tükrös" (azaz hatoldalú csonka gúla alakú), padka nélküli forma. A telkeken az utcafronton álltak ezek a lakóházak, míg beljebb az ólak. Az épületek, a telek nagysága kifejezte a tulajdonos vagyoni állapotát.
A házak berendezése egyszerű, díszítetlen. A szobákban ágyakban, egyszerűbb fekhelyeken aludtak, lócákon ültek. A sarkos elrendezésű szobákban a sarokban volt a nyoszolya (ágy), végénél a ruha őrzésére szolgáló láda, előtte a szék vagy lóca.
Az 1870-es években egy láda, négy-hat párna, két dunna, két derékalj és a lány ruhái, a vászonneműek tartoztak a stafirungba. A vászonneműeket maguk szőtték a lányok, az ágyneműhöz szükséges libatoll összegyűjtéséről az édesanya gondoskodott. A szoba berendezéséhez tartozott egy nagy asztal is.
A fali fogasra akasztották a kabátokat, subát, a felső ruhadarabokat. Az első világháború táján már ruhásszekrényt, fiókos sublótot, kanapét is kaptak az iparos- és a kisbirtokoslányok férjhezmenetelükkor. 1900-ban például egy tízholdas gazda „egyes" (egyedüli) lánya két sifony (szekrény), egy asztal, egy konyhaasztal, három kanapé, tíz párna, négy dunna, két derékalj, négy szalmazsák, négy ágy hozományt vitt a házasságba. 1920-ban a falu egyik kovácsának négy fia és hat lánya volt. A lányok mindannyian egy sifont, egy kaszlit (fiókos sublótot), öt párnát, két dunnát, egy paplant kaptak a szülői háztól férjhezmenetelükkor. A magyar jogszokásoknak megfelelően a házasságkötéskor ugyanis a férfi vállalta azt, hogy feleségének, családjának lakást biztosított. A nő vitte magával a hozományt, stafírungot, azaz elsősorban azokat a textileket, legfontosabb bútordarabokat, amelyekre szükségük volt.
...aludtatok már libatollas dunna alatt ????
...a tollfosztásról még nem is esett szó...:)
"Nézz utána, hogy minden napból, a legközönségesebb, sivár hétköznapból is ünnepet csinálj, ha pillanatokra is! Egy jóindulatú szóval. Méltányos cselekedettel. Nem kell sok az emberi ünnephez. Minden napba belecsempészhetsz valamilyen varázsos elemet, megajándékozhatod magad egy könyv igazságának negyedórás élményével, valamilyen homályos fogalom megismerésének kielégülésével, környezeted vigasztalásával vagy felderítésével. Az élet gazdagabb lesz, ünnepibb és emberibb, ha megtöltöd a hétköznapok percét a renkívülivel, az emberivel, a jóindulatúval és az udvariassal; tehát az ünneppel."
(Márai Sándor: Füves könyv)
...és ha tényleg igaz lenne, s egyszer megesne, hogy a cicák is télapók lehetnének....szerintem minden gyerek csokicicát kapna azon a télen...:)
...ezek szerint nem csak a cicák szeretik a havat...:)
...a cicák is örülnek a hónak...:)...már amelyik tud sielni...
...az enyéim itt még nem tartanak...:)
...és akad olyan is, aki egész jó hógolyókat tud gyúrni...:)
Utolsó kommentek