Minden, ami Amerika!

  ...szép vasárnap reggelt mindenkinek...:)...küldöm az " ördög italát " a kávéimádóknak...:):):)

 ...csak szaladjatok oda hozzá, ha meghalljátok a dudálását...:)

 ...a kínaiak új találmánya..."Férfi WC" a városban...

 ...most már csak azt szeretném tudni, vajon a nők milyen illemhelyet kapnak a városban...?

...hoztam egy kis barackos lepényt...aki kér , az vigyen...:)

...nyarat lopni a havazós télbe jó dolog...:) olyan illatos volt a konyha, mint nyár közepén...:)

foto:V.Kush

Beröpül az ég a házba

.

Beröpül az ég a házba,

tele lesz a szoba éggel,

tele lesz a téli ember

keskeny szíve szélességgel.

.

Először csak ködkámzsában

jön a tavasz leskelődve,

aztán ez a kámzsa széthull:

csupa virág lesz belőle.

Devecseri Gábor

A borsó meg a héja meséje véget ér

Egy hónap telt el azóta, hogy a héj útnak indult újra és a borsó megüzente neki, hogy várja haza. Sok minden történt a piacon ám: friss gyümölcsök illata töltötte meg a levegőt és izgatott kofák szaladgáltak fel s alá a sorok között, az utcagyerekek pedig meggymagokkal dobálták Samu kutyát, aki türelmesen tűrte az apró megpróbáltatásokat.

A borsó is izgatott volt: számolta a napokat és találgatta, hogy vajon mikor jön haza a héja? Azonban sajnos megint csalódás érte szegényt: A héj nem egyedül jött és nem az volt már, akit a borsó megszeretett.

Nehéz felismerés lehetett ez a borsónak, főleg hogy ilyen picike volt. Nagyon nehéz. Hiszen túl voltak már sok síráson és tanakodáson, tépelődésen, veszekedésen, kibékülésen... Egyszóval mindenen, ami egy borsóval meg a héjával megtörténhet. Nem tudni, mikor mondott igazat a héj és mikor nem. Lehet, hogy talán még a héj sem tudta a teljes igazságot önmagáról?

Persze senki nem állította, hogy a héj helyzete könnyű lett volna. Fiatal héj volt ő, tele erővel és tenni akarással. Munkálkodott benne az ösztön és a büszkeség, hogy megmutassa más héjaknak, szeretetre és megbecsülésre méltó lény ő. Azt gondolom, nincs olyan borsó a világon, aki ne értette volna meg, ha egy héj elé áll és azt mondja neki: "Kedves borsó vagy, de nem az enyém..."
De a héj sosem tudott olyan bátor lenni, hogy ezt megtegye a borsó pedig sosem volt elég erős ahhoz, hogy mindezt szavak nélkül megértse.



Erőt szeretett volna gyűjteni magában ez a borsó, hogy hosszú hónapok után végre megértse mi is történik vele, így elhatározta, hogy elindul fel a hegyek közé, ahol még sosem járt.

Indulása előtti este meglátogatta a héj. Vitt neki egy pici virágot, némi elemózsiát és egy borsóknak való gitárt, amit a héj a saját kezével faragott. Ellátta néhány jó tanáccsal, hogy mire vigyázzon a vándorúton, kikkel ne álljon szóba, no és elmagyarázta neki merre van Észak és merre van Dél. Mondott még valami nagyon furcsát is: "Ne felejtsd el borsó, hogy az út addig tart csak, amíg meg nem érkezel."
Aztán átölelte a borsót és mellé feküdt a szénabálában. S akkor, abban a pillanatban a borsó megértett valamit: megértette, hogy neki kell erősnek lennie, mert a héj sosem lesz az. Megértette, hogy ha nem tesz valamit, így fog ez még folytatódni hosszú - hosszú évekig és egyikük sem lesz igazán boldog. Akkor és ott tudta: vége van az ő borsó meséjének.

Végső lépésre szánta el hát magát: arra készült, hogy magára haragítja a héjat. Tudta, hogy egyetlen egy dolog van a világon amivel ezt megteheti és azt remélte, ettől annyira meg fogja őt gyűlölni héj, hogy soha többé nem keresni.

A sötétben a héjra nézett utoljára: nem a szerelmét látta. Nem azt a nevetős, pocakos, vidámsággal teli zöldet, akit ő annyira szeretett. Megértette, hogy az a héj megszűnt létezni.

Kiszaladt hát a sötétbe, messze a bálák és a kukoricás felé és a világba kiáltotta a héj féltve őrzött titkát. Közben potyogtak a könnyei és reszketett a szája, elfogyott minden csepp ereje és a világ legszomorúbb borsójának érezte magát: elárulta a héját.

Felriadt az egész falu a borsó hangjára. Összezörrentek az erdei őzikék és nyüszíteni kezdtek a kutyák, a lovak pedig hangos nyerítésbe kezdtek, miközben kitörtek a karámból. Erős szél kerekedett és fákat csavart ki, miközben haragoson villámlott az ég.

A falusi emberek nem értették, mi történhetett: lámpások fénye gyulladt sorra a házak ablakában, kisbabák sírtak fel és bújtak az anyukájukhoz a sötétben. De pár perc múlva elült a zaj, abbamaradt a nyüszítés és a lovak hangos nyerítése: újra körbemerészkedett az álom a faluban.

Egyedül ébredt a héj másnap, a borsónak addigra nyoma veszett. Ismerős érzés kerítette hatalmába: már másodjára hagyta magára a borsó. "Milyen furcsa a borsók és a héjak élete" - gondolta.
"Sosem számítottam arra, hogy egyszer majd a borsócskám nem lesz nekem és fájdalmat okoz hogy elment, neki viszont egész életében a hiányommal kellett együtt élnie."
S elindult az ösvényen a falu felé. Megdöbbent azon, amit látott: ahogy a napraforgókhoz ért, azok mérgesen elfordultak tőle és csak a hátukat mutatták neki. A szénaboglyák dühödt gurulásba kezdtek előle és meg sem álltak a patak partjáig: többé senki sem akart szóba állni vele. Akkor és ott, abban a borsónyi pillanatban megértette hát a héj mit jelent a szégyen. Vörös folt ült az arcára és zavartan eltántorodott.

Így történhetett meg, hogy örökre elment és soha többé nem jött vissza a faluba csakúgy, mint a borsó.
Néha hallani azért felőle: távoli, egzotikus madarak hozzák hírét a nagyvilágból, ahol bizonyára megtalálta a számításait, mert a vének azt beszélik hogy híres héj lett belőle, olyan amilyenről mindig álmodott.

Sajnos azt nem tudni, hogy vajon hol élhet a pici borsó, viseli-e gondját valaki és vajon tudja-e hogy merre van Észak és merre van Dél, megérkezett-e az útja végére? De e történet elbeszélője bizton reméli, hogy egy nap majd hazatér közénk megmutatva mindenkinek: ő az a bátor borsó, akiről e mese szól.

(Forrás:Ahogy érzed - Vadmacs)

...lassan itt a medvék ideje...:)...egy kis előzetes ....:)

A medve töprengése

Jön a tavasz, megy a tél,
barna fehér medve üldögél,
kibújás vagy bebújás?
Ez a gondom óriás!

Ha kibújok vacogok,
ha bebújok hortyogok.
Ha kibújok jót eszem,
ha bebújok éhezem.

Barlangból kinézzek-e?
Fák közt szétfürkésszek-e?
Lesz-e málna, odu-méz?
Ez a kérdés, de nehéz!

Weöres Sándor

Ebben a részletben Dorian felfedi titkát a festőnek...

...nagyon jól ismerlek, és képtelen vagy ilyesmire. De ismerlek-e? Hátha nem is ismerlek téged? Mielőtt erre felelnék, látnom kell a lelked.

- Látnod kell a lelkem? - hebegte Dorian Gray, s felkelt a kerevetről, és majdnem elfehéredett a félelemtől.

- Igen - felelte Hallward komolyan, hangjában valami mély zengésű szomorúsággal -, látnom kell a lelked. De ezt csak Isten láthatja.

A fiatalember ajkáról keserű, gúnyos nevetés fakadt föl.

- Majd te is látod, ma éjszaka! - kiáltott, fölkapva egy lámpát az asztalról. - Jöjj: ez a te műved. Miért ne néznéd meg? Aztán mindent elmondhatsz a világnak, ha kedved tartja. De senki sem hisz neked. Ha pedig elhinnék, annál jobban szeretnének engem. Én jobban ismerem ezt a kort, mint te, bármennyit is karattyolsz róla. Jöjj, majd elmondom az egészet. Te eleget beszéltél már romlottságról. Most lásd szemtől szembe.

Őrült hetykeség volt minden szavában, melyet kimondott. Lábával gyerekesen, féktelenül toporzékolt a padlón, amint szokott. Borzalmas örömet érzett a gondolatra, hogy valaki más is megtudja titkát, s arra az emberre, ki arcképét festette, s oka volt szégyenének, egész életében ránehezedik majd förtelmes emlékezete annak, amit művelt.

- Igen - folytatta, közeledve hozzá, keményen belenézve meredt szemébe -, majd megmutatom neked a lelkem. Majd meglátod azt, amiről azt hiszed, hogy csak Isten láthatja.

Hallward visszatorpant.

- Ez istenkáromlás, Dorian - kiáltotta. - Ne mondj ilyent. Ez iszonytató, és nincs semmi értelme.

- Azt hiszed? - és újra nevetett.

- Tudom. Amit ma este mondtam neked, azt a te érdekedben mondtam. Hiszen tudod, mindig jó barátod voltam.

- Ne érj hozzám. Fejezd be, amit mondani akarsz.

A festő arcán a fájdalom torz vonaglása cikázott át. Pillanatig várt, és heves szánalomérzés ragadta meg. Végre is mi joga van beletekinteni Dorian életébe? Ha csak tizedrészét is elkövette annak, amiről suttognak, mennyire szenvedhetett! Basil most kiegyenesedett, a kandallóhoz ment, és megállapodott itt, nézte a lángoló hasábfákat, dérszerű hamujukat, a lihegő tűzmagjukat.

- Várlak, Basil - szólt a fiatalember, kemény, tiszta hangon.

Basil megfordult.

- Ezt akarom mondani neked - kiáltott. - Felelned kell azokra a rettenetes vádakra, melyeket felhoznak ellened. Ha azt mondod, hogy elejétől végig szemenszedett hazugságok, hiszek neked. Cáfold meg, Dorian, cáfold meg! Hát nem látod, mit szenvedek? Jaj, istenem, ne mondd, hogy rossz vagy, hogy romlott vagy, hogy gyalázatos vagy!

Dorian Gray mosolygott. Ajkát megvetőleg biggyesztette el.

- Jöjj fel, Basil - szólt nyugodtan. - Naplót írok az életemről minden áldott nap, és sohasem hozom ki a szobából, melyben írtam. Ha feljössz velem, megmutatom.

- Veled megyek, Dorian, ha akarod. A vonatomat úgyis lekéstem. Sebaj. Majd holnap utazom. De ne kívánd, hogy ma éjjel valamit is elolvassak. Csak nyílt feleletet akarok a kérdésemre.

- Ezt is megkapod ott fönn. Itt nem adhatom meg. Nem kell sokat olvasnod.

*

Kiment a szobából, és fölfelé indult a lépcsőn, Basil Hallward pedig a sarkában. Csöndesen lépkedtek, amint éjjel ösztönösen nem verünk zajt. A lámpa babonás árnyakat vetett a falra és lépcsőre. Rebbenő szél zörgette az ablaktáblákat.

Mikor a lépcső legfelső pihenőjére értek, Dorian a lámpát a földre tette, kivette kulcsát és megforgatta a zárban.

- Hát meg akarod tudni, Basil? - kérdezte halk hangon.

- Meg.

- Örülök - felelte mosolyogva. Aztán kissé nyersen tette hozzá. - Te vagy a világon az egyetlen ember, kinek mindent joga van tudni rólam. Sokkal több közöd van az életemhez, mint magad is sejted - fölemelte a lámpát, ajtót nyitott s bement. Hideg léghuzam fújt, s a lámpa pillanatra piszkos-narancsos lánggal lobogott fel. Összeborzongott.

- Csukd be magad mögött az ajtót - suttogta, és a lámpát az asztalra tette.

Hallward döbbent arccal nézett körül. A szobán látszott, hogy évek óta nem laktak benne. Egy avítt flamand faliszőnyeg, egy elfüggönyözött kép, egy ódon olasz cassone - mindössze ez volt benne s egy szék, és egy asztal. Mikor Dorian Gray meggyújtott egy félig elégett gyertyát, mely a kandalló párkányán állott, Basil látta, hogy az egész szoba tele van porral és a faliszőnyeg lyukas. Egér surrant a faburkolat mögé. A penész nyirkos illata terjengett.

- Hát azt gondolod, Basil, hogy csak Isten látja a lelkünket? Húzd el azt a függönyt, és nyomban látod majd az én lelkemet.

A hang, mely beszélt, hideg volt, kegyetlen.

- Megőrültél, Dorian, vagy ugratsz? - szólt Hallward, homlokát ráncolva.

- Nem akarod? Akkor magam teszem meg - mondta a fiatalember; s a függönyt letépte rúdjáról és földre dobta.

A borzalom kiáltása harsant a festő ajkáról, amint a lámpa világításában megpillantotta a vásznon a förtelmes arcot, mely reávigyorgott. Volt valami a kifejezésében, ami undorral és iszonnyal töltötte el. Szent isten! Dorian Gray tulajdon arcát látta! A borzalom, az ismeretlen borzalom még nem tarolta le teljesen csodálatos szépségét. Még mindig maradt valami arany a gyérülő hajon s valami skarlát az érzéki szájon. A vizes szem megtartott valamit kedves kékségéből, a nemes ívek még nem tűntek el teljesen a metszett orrcimpákról és a rajzos nyakról. Igen, maga Dorian Gray volt. De ki festette ezt? Basilnek úgy tetszett, hogy felismerte saját ecsetvonását, s a keretet is maga tervezte. A gondolat szörnyűséges volt, és félni kezdett. Megragadta az égő gyertyát, a festmény felé emelte. Bal oldali sarkában volt tulajdon neve, világos bíborral, nagy betűkkel pingálta oda.

Ocsmány paródia volt, hitvány, nyomorult karikatúra. Nem, ezt ő nem festette soha. De azért mégis saját festménye volt. Ezt tudta, és úgy érezte, mintha tüzes vére egyszerre merev jéggé dermedne. Az ő saját festménye? Mit jelent ez? Miért változott meg? Megfordult és egy beteg ember szemével tekintett Dorian Grayre. Szája rángott, és kiszáradt nyelve egyetlen tagolt szót sem tudott kihozni. Tenyerével végigsimította homlokát. Nedves volt a ragadós izzadságtól.

...részelt, Oscar Wilde : Dorian Gray arcképe

...Csüntikének az ígért kép...:)

"Hogyan tanítsuk meg a cicánkat telefonálni "

Madarak ...

Hó esett. A tar hegy orma

habfehéren integet.

az erdőkből a hó leűzött

őszapókat pintyeket.

Almafánk és csipkebokrunk

madarak tanyája lett...

Walther von der Vogelweide

lelke száll a kert felett.

Titkos erdőn, vadcsapáson,

babonás ösvényeken

ez a nyugtalan madár-raj

hányszor volt kíséretem.

Megannyi füttyös és bolondos,

vígan cserregő barát...

Megetetem Walther von der

Vogelweide madarát.

Most a ködből méla hangok

hullanak, mint halk rimek.

Bús pirók-jel. Csak varázsló

és poéta érti meg.

Pinty felel rá. Cinkeszó: - Most

szállingózni kezd a hó.

S Walther von der Vogelweide

megölel a múlton át, mint

mesebeli nagyapó.

(Áprily Lajos)