A borsó meg a héja meséje véget ér

Egy hónap telt el azóta, hogy a héj útnak indult újra és a borsó megüzente neki, hogy várja haza. Sok minden történt a piacon ám: friss gyümölcsök illata töltötte meg a levegőt és izgatott kofák szaladgáltak fel s alá a sorok között, az utcagyerekek pedig meggymagokkal dobálták Samu kutyát, aki türelmesen tűrte az apró megpróbáltatásokat.

A borsó is izgatott volt: számolta a napokat és találgatta, hogy vajon mikor jön haza a héja? Azonban sajnos megint csalódás érte szegényt: A héj nem egyedül jött és nem az volt már, akit a borsó megszeretett.

Nehéz felismerés lehetett ez a borsónak, főleg hogy ilyen picike volt. Nagyon nehéz. Hiszen túl voltak már sok síráson és tanakodáson, tépelődésen, veszekedésen, kibékülésen... Egyszóval mindenen, ami egy borsóval meg a héjával megtörténhet. Nem tudni, mikor mondott igazat a héj és mikor nem. Lehet, hogy talán még a héj sem tudta a teljes igazságot önmagáról?

Persze senki nem állította, hogy a héj helyzete könnyű lett volna. Fiatal héj volt ő, tele erővel és tenni akarással. Munkálkodott benne az ösztön és a büszkeség, hogy megmutassa más héjaknak, szeretetre és megbecsülésre méltó lény ő. Azt gondolom, nincs olyan borsó a világon, aki ne értette volna meg, ha egy héj elé áll és azt mondja neki: "Kedves borsó vagy, de nem az enyém..."
De a héj sosem tudott olyan bátor lenni, hogy ezt megtegye a borsó pedig sosem volt elég erős ahhoz, hogy mindezt szavak nélkül megértse.



Erőt szeretett volna gyűjteni magában ez a borsó, hogy hosszú hónapok után végre megértse mi is történik vele, így elhatározta, hogy elindul fel a hegyek közé, ahol még sosem járt.

Indulása előtti este meglátogatta a héj. Vitt neki egy pici virágot, némi elemózsiát és egy borsóknak való gitárt, amit a héj a saját kezével faragott. Ellátta néhány jó tanáccsal, hogy mire vigyázzon a vándorúton, kikkel ne álljon szóba, no és elmagyarázta neki merre van Észak és merre van Dél. Mondott még valami nagyon furcsát is: "Ne felejtsd el borsó, hogy az út addig tart csak, amíg meg nem érkezel."
Aztán átölelte a borsót és mellé feküdt a szénabálában. S akkor, abban a pillanatban a borsó megértett valamit: megértette, hogy neki kell erősnek lennie, mert a héj sosem lesz az. Megértette, hogy ha nem tesz valamit, így fog ez még folytatódni hosszú - hosszú évekig és egyikük sem lesz igazán boldog. Akkor és ott tudta: vége van az ő borsó meséjének.

Végső lépésre szánta el hát magát: arra készült, hogy magára haragítja a héjat. Tudta, hogy egyetlen egy dolog van a világon amivel ezt megteheti és azt remélte, ettől annyira meg fogja őt gyűlölni héj, hogy soha többé nem keresni.

A sötétben a héjra nézett utoljára: nem a szerelmét látta. Nem azt a nevetős, pocakos, vidámsággal teli zöldet, akit ő annyira szeretett. Megértette, hogy az a héj megszűnt létezni.

Kiszaladt hát a sötétbe, messze a bálák és a kukoricás felé és a világba kiáltotta a héj féltve őrzött titkát. Közben potyogtak a könnyei és reszketett a szája, elfogyott minden csepp ereje és a világ legszomorúbb borsójának érezte magát: elárulta a héját.

Felriadt az egész falu a borsó hangjára. Összezörrentek az erdei őzikék és nyüszíteni kezdtek a kutyák, a lovak pedig hangos nyerítésbe kezdtek, miközben kitörtek a karámból. Erős szél kerekedett és fákat csavart ki, miközben haragoson villámlott az ég.

A falusi emberek nem értették, mi történhetett: lámpások fénye gyulladt sorra a házak ablakában, kisbabák sírtak fel és bújtak az anyukájukhoz a sötétben. De pár perc múlva elült a zaj, abbamaradt a nyüszítés és a lovak hangos nyerítése: újra körbemerészkedett az álom a faluban.

Egyedül ébredt a héj másnap, a borsónak addigra nyoma veszett. Ismerős érzés kerítette hatalmába: már másodjára hagyta magára a borsó. "Milyen furcsa a borsók és a héjak élete" - gondolta.
"Sosem számítottam arra, hogy egyszer majd a borsócskám nem lesz nekem és fájdalmat okoz hogy elment, neki viszont egész életében a hiányommal kellett együtt élnie."
S elindult az ösvényen a falu felé. Megdöbbent azon, amit látott: ahogy a napraforgókhoz ért, azok mérgesen elfordultak tőle és csak a hátukat mutatták neki. A szénaboglyák dühödt gurulásba kezdtek előle és meg sem álltak a patak partjáig: többé senki sem akart szóba állni vele. Akkor és ott, abban a borsónyi pillanatban megértette hát a héj mit jelent a szégyen. Vörös folt ült az arcára és zavartan eltántorodott.

Így történhetett meg, hogy örökre elment és soha többé nem jött vissza a faluba csakúgy, mint a borsó.
Néha hallani azért felőle: távoli, egzotikus madarak hozzák hírét a nagyvilágból, ahol bizonyára megtalálta a számításait, mert a vének azt beszélik hogy híres héj lett belőle, olyan amilyenről mindig álmodott.

Sajnos azt nem tudni, hogy vajon hol élhet a pici borsó, viseli-e gondját valaki és vajon tudja-e hogy merre van Észak és merre van Dél, megérkezett-e az útja végére? De e történet elbeszélője bizton reméli, hogy egy nap majd hazatér közénk megmutatva mindenkinek: ő az a bátor borsó, akiről e mese szól.

(Forrás:Ahogy érzed - Vadmacs)