Tévhitek a gyermekkori nyelvelsajátításról
...igaz, hogy az én gyermekeim már tudnak beszélni, mégis nagyon érdekesnek találtam ezt a cikk sorozatot...
...ha szeretnétek bővebben elmerülni a témában, itt megtaláljátok...
Kell-e javítgatnunk kicsinyeink félresikerült mondatait? Mi a közös Barack Obamában és a kínai árvákban? Árt-e a gyerekeknek, ha gügyögünk hozzájuk?
1. tévhit: A gyerek csak akkor tanul meg helyesen beszélni, ha tanítják
A tipikusan fejlődő gyerekek akkor is megtanulják a környezetükben élő felnőttek nyelvét, ha arra nem tanítják őket; persze ehhez az kell, hogy ezek az emberek beszéljenek, de nem muszáj pont a kicsikhez beszélniük. Elinor Ochs nyelvész-antropológus Nyugat-Szamoán végzett terepmunkája szerint abban a kultúrában a babák túl alacsony társadalmi helyzetűnek számítanak ahhoz, hogy egy felnőtt szóljon hozzájuk, így ezt a feladatot a szülők nagyobb testvéreikre vagy más gyerekekre bízzák. Előbb-utóbb mégis mindenki megtanul szóban kommunikálni.
Ebből következik, hogy kicsink mondatait nem kell kényszeresen javítgatni sem. A nyelvelsajátításban fontos szerepet játszik a gyakoriság: ha a gyerek sokszor hallja a megfelelő formákat, előbb-utóbb maga is azokat fogja használni, de ez nem feltétlenül következik be egyik pillanatról a másikra. A nehezebb szabályokat, rendhagyó alakok ragozását, stb. akár 7-8 évesen is eltéveszthetik a gyerekek, erre vonatkozóan számos kísérleti adat áll rendelkezésre.
Az, hogy valami nem szükséges, még nem jelenti azt, hogy nem is jön olykor jól. A változatos nyelvi ingerek mindenképpen elősegítik a beszédfejlődést, mint azt a következő tévhittel kapcsolatban látni fogjuk!
2. tévhit: A gyerekkel nem szabad gügyögni
A dajkanyelv, vagy modern kifejezéssel „gyermek felé irányuló beszéd" számos egymástól meglehetősen különböző kultúrában megtalálható, habár nem mindenhol: például az Új-Guineában élő kauli nép úgy véli, ha a kicsinyek nem szokják meg korán a felnőttek beszédmódját, nem lesznek eléggé kemények ahhoz, hogy később megállják a helyüket az életben! Ha a gyerek egyáltalán nem tud kommunikálni, a szülő beszél helyette is, akár úgy, hogy maga elé tartja.
Nem nélkülözhetetlen tehát a dajkanyelv a nyelvelsajátításhoz, de számos jótékony hatása van. A kicsik jobban odafigyelnek rá - habár egyes kutatási eredmények szerint ezt a hatást az érzelmi tartalom okozza -, könnyebben megtalálják a szóhatárokat... és így tovább.
Ha úgy beszélünk a kicsikkel, ahogy az jól esik nekünk, és ügyelünk arra, hogy változatos beszédhelyzetekbe kerülhessenek, akkor nem kell aggódnunk. Ha mégis valamilyen probléma jelentkezik, akkor érdemes lehet szakemberhez fordulni, de a legtöbb esetben maga a nyelvelsajátítás nem igényel különleges intézkedéseket a szülőtől. (A nyelvi zavarok pedig gyakran családi halmozódást mutatnak, úgyhogy az érintetteket nem feltétlenül érik teljesen váratlanul.)
3. tévhit: A gyerek az anyanyelvét a szüleitől örökli
Ez az elképzelés tapasztalati úton nagyon könnyen megcáfolható: például az USA-ban nagy számban örökbe fogadott kínai és afrikai árvák természetesen az amerikai angolt beszélik anyanyelvükként, mindennemű akcentus nélkül. Mégis újra meg újra előkerül ez a tévhit, legutóbb épp a politikában, amikor a magyarok nyelvi rokonságát genetikai vizsgálatokkal javasolták kutatni. Mi lehet ennek az oka?
Maga az „anyanyelv" szó kissé félrevezető, hiszen a nyelvet nem csak az anyától lehet megtanulni, hanem bárkitől, aki maga is tudja - habár az kétségtelen, hogy a gyerekek általában az anyjuktól hallják/látják a legtöbbet. De ez még nem ok a rendszeres félreértésre. Talán azért adódhat ez, mert Magyarországon kevés a bevándorló, így nem szembesülünk az ellenpéldákkal. Másik ok lehet, hogy összetévesztjük a nyelvváltozatokat a külföldi akcentussal: például az amerikai feketék nem azért beszélnek más angolsággal, mert Afrikából jöttek, hanem mert ezt a nyelvváltozatot hallják otthon. A fehér középosztálybeli neveltetésű Barack Obama annyira magas presztízsű dialektust beszél, hogy a választási kampányban egyesek ezért is támadták, mondván, hogy nem is „igazi" fekete!
4. tévhit: Minden egészséges gyerek megtanul valamilyen nyelven beszélni
Habár a nyelvelsajátítás alapjai genetikailag meghatározottak, ez nem jelenti azt, hogy „magától" zajlana. Ha nincsenek nyelvi ingerek, nem következik be. A fentebbiekből adódik, hogy a gyerek anyanyelvének semmilyen része sem létezik a szervezetében magában - és az is rendkívül vitatott, hogy az elsajátításhoz szükséges szabályok mennyiben adottak előre. Az kétségtelen, hogy minden beszélt nyelvnek vannak közös tulajdonságai, de abban sincsen egyetértés, hogy pontosan melyek azok, és mi a hasonlóságok forrása: az agyműködés általánosságban, a testfelépítésünk, környezetünk, valamilyen genetikailag kódolt „nyelvi modul" az agyban, vagy ezeknek a tényezőknek valamilyen kombinációja. Manapság a kutatók - főleg ha a neurológiai háttérrel is foglalkoznak - egyre kevésbé gondolják úgy, hogy minél több alkotóelem „előrehuzalozott" lenne. Az agyat igen nagy mértékben a tapasztalat és fejlődés formálja, a nyelvtan-gén és hasonlók megtalálására irányuló próbálkozások kudarcot vallottak.
Számos legenda létezik olyan uralkodókról, akik az ősnyelvet keresve úgy neveltettek fel gyerekeket, hogy azokat semmilyen beszédinger ne érje. Héberül szólaltak meg a kisdedek? Vagy éppen frígül? A királyok, császárok rendszerint az aktuális ideológia szerint elvárt nyelvet kapták „eredményül": ez is arra mutat, hogy ezek csak mondák és nem rejtőzött mögöttük valóságos kísérlet (szerencsére!). A valóság ezzel szemben az, hogy aki nem találkozik beszéddel, bizony nem tanulja meg maga sem. A természetben felnőtt farkasgyerekekről már hallottunk, de ide tartoznak még sajnos azok a hallássérült gyerekek is, akiknek későn észlelik vagy nem megfelelően kezelik érzékszervi problémáit.
Utolsó kommentek