Kukoricatörés.

"Gyerekkorom nagy munkáihoz tartozott, mégis, valahogy kedveltem Öregapám fonott kast rakott a kocsira, befogta a járomba Kedit - mert a háború után már nem volt lovunk- és felültünk a kocsira.

Az időjárástól függően, szeptember közepe táján törtük a kukoricát, addigra már száradtak lettek a szemek. Öregapám úgy nézte meg, hogy megnyitott egy csövet, és belenyomta a nagy körmét. Ha tejes volt, akkor még várni kellett. Nem volt könnyű munka.

Azt élveztem benne, hogy ebédre tüzet gyújtottunk, szalonnát sütöttünk, és gyakran, fanyársra húztunk a gyengébb, tejes csövekből is egyet-egyet, és megsütöttük. Nagyon ízletes volt. A föld végén, a szekér mellé kikötöttük a jámbor kérődzőt, és legelészett, amíg mi dolgoztunk. Vizet is hoztunk, nagy csöcsös kancsóba, azt leástuk a földbe, hogy hűvös maradjon.

Maga a kukoricatörés úgy kezdődött, hogy spárgára kötöttük a zsák két szélét, és a nyakba akasztottuk. A sorok között haladva a nagy fedőlevelet lehajtottuk a csőről, majd letörtök, és a zsákba dobtuk.

Amikor annyira megtelt a zsák, hogy már nem bírtuk cipelni, kibújtunk belőle, megkötöttük a száját, és kezdtük a következőt.

A tele zsákok ott maradtak a sorok között, később a férfiak végigjártak a soron, és kivitték a vállukon a szekérhez, majd beöntötték, és hozták is az üreseket vissza."

...ezteket a sorokat nem én írtam, találtam itt, és elhoztam magamhoz...érdemes elolvasni a folytatást, akit persze érdekel, hogy is szedték nagyszüleink annak idején a kukoricát...

...a mai világban ez már egyáltalán nem így van, megjelntek a kukoricakombájnok...minden gépesítve van...lassan már mi is csak valami gépekre fogunk hasonlítani...