1952-t írnak...a könyv főszereplője, Orsolya, akit kizárnak a főiskoláról, mert szülei a "kulák listára " kerültek.

Ugye azért most sokkal könnyebb, de mintha megismétlődne a régi világ története....az egyiknek túl sok van, a másiknak meg alig valamije. Ismét mintha a kizsákmányoló korszakban élnénk...nem tehetek róla, hogy ilyen csúnya véleménnyel vagyok ezzel a korszakkal, de tényleg ! Nem vettétek észre, hogy már majdnem minden magánkézben van, és akik dolgoznak a tulajdonosoknak, azok teljesen ki vannak zsákmányolva.

No ez csak egy megjegyzés volt, a könyv viszont nagyon jó, és kis betekintést enged a Rákosi kormány irányította rendszerbe...ártatlan emberek szenvedésébe, bebörtönzésébe. Kár, hogy egyáltalán nem nyomtatnak ma Galgóczi könyvet, szerencsém volt ezzel az antikvált példánnyal.

.

" – Mire az ember megöregszik, megszereti az életet. Mert van papucsa, réklije, meleg szobája, tejeskávéba mártott kalács, aminek rágás nélkül is érzi az ízét; egy öreg könyv, amit föl sem kell ütni, ugyanazon az oldalon kinyílik magától; régi emlékek, amelyek már annyi szomorúságot okoznak, mint egy lassan elszálló madár…"

" – (…), de ha a nagymama annyira szerette a libákat, miért ne változhatott volna libává?
Mama nem tudott semmilyen okos válasszal előállni, csak annyit mondott, hogy ez lehetetlen.
– De miért?- erősködtem.
– Mert lehetetlen – vágta rá. – A nagymama az égben van.
Én viszont hosszas töprengés után arra jutottam, hogy ha mindaddig nem halunk meg, amíg szeretnek bennünket, ahogy a nagypapa mondta, viszont a halott személyt nem lehet látni, akkor ez azt jelenti, hogy átalakul. És ha átalakul, miért ne változna olyasmivé, ami nagyon kedves volt a szívének. A nagymamából ezért biztosan liba lett.
Amikor a következő szombaton meglátogattuk a nagypapát, beszéltem neki erről. A cseresznyefa alatt ült a napon, bár nagyon hideg volt.
A mama bent a házban rakott rendet, én meg a nagypapa mellé telepedtem, és elmagyaráztam az elméletemet. Csöndben, nagyon figyelmesen végighallgatott, és a végén megsimogatta a fejem.
– Tudod, én is valami ilyesmire gondoltam. És én mivé változnék?- kíváncsiskodott.
Efelől semmi kétségem se volt.
– Cseresznyefává.
– Hát te?
– Ezen még nem gondolkodtam, de talán szívesen változnék madárrá. Akkor eljöhetnék hozzád és megehetném az összes cseresznyédet!– (…), de ha a nagymama annyira szerette a libákat, miért ne változhatott volna libává?
Mama nem tudott semmilyen okos válasszal előállni, csak annyit mondott, hogy ez lehetetlen.
– De miért?- erősködtem.
– Mert lehetetlen – vágta rá. – A nagymama az égben van.
Én viszont hosszas töprengés után arra jutottam, hogy ha mindaddig nem halunk meg, amíg szeretnek bennünket, ahogy a nagypapa mondta, viszont a halott személyt nem lehet látni, akkor ez azt jelenti, hogy átalakul. És ha átalakul, miért ne változna olyasmivé, ami nagyon kedves volt a szívének. A nagymamából ezért biztosan liba lett.
Amikor a következő szombaton meglátogattuk a nagypapát, beszéltem neki erről. A cseresznyefa alatt ült a napon, bár nagyon hideg volt.
A mama bent a házban rakott rendet, én meg a nagypapa mellé telepedtem, és elmagyaráztam az elméletemet. Csöndben, nagyon figyelmesen végighallgatott, és a végén megsimogatta a fejem.
– Tudod, én is valami ilyesmire gondoltam. És én mivé változnék?- kíváncsiskodott.
Efelől semmi kétségem se volt.
– Cseresznyefává.
– Hát te?
– Ezen még nem gondolkodtam, de talán szívesen változnék madárrá. Akkor eljöhetnék hozzád és megehetném az összes cseresznyédet! "

.

/Angela Nanetti : Nagyapó a cseresznyefán/

A harmadik könyv egy szomorú történet, hihetetlen dolgokkal. Nem találok szavakat, így most ide hozom a könyv ismertetőjét...

Azért azt nem hiszem ám el, hogy aki szeret, az nem alszik.....alvásra mindenkinek szüksége van, mert kipihenten talán sokkal jobban tud még szeretni is. No mindegy, a könyvben akkora a szeretet, hogy a főszereplő nem akarja elfecsérelni az idejét alvással....érdekes könyv. Olvassatok, ha van időtök. Ha meg már olvastátok, osszátok meg velem véleményeteket.

.

" 1803-at írunk.
Egy eldugott Vorarlbergi falucskában, Eschbergben.
Keserves kínok közt egy asszony vajúdik.Különös gyermeket hoz a világra, kinek sírására mindenki hátán végigfut a hideg. Mostoha sors vár a kis Eliasra:anyja szégyenében a kis különcöt elzárja a külvilágtól. Mert Eschbergben jaj annak, ki más, mint a többiek. Legyen az egy boszorkánynak hitt vénasszony, a bolondos szénégető, ki versírásra adja fejét, vagy éppen a zseniális tehetséggel megáldott csodagyerek, Elias. Mikor egy napon a kisfiú előtt megszólal a világ, a gyermek a hangok kavalkádjában különös, eddig sohasem hallott zörejre figyel fel. A még meg nem született Elsbeth szívverésére. Azé a lányé, kit Isten néki rendelt, s aki iránt végzetes szerelemre lobban. Miután Elias egy tűzvész során kimenti Elsbethet a lángok közül, teljes egészében a lánynak szenteli életét. Attól fogva neki orgonál vasárnaponként az eschbergi templomban. Mivel úgy véli, bűn alvásra tékozolni az időt-hiszen ki alszik, nem szeret-letelepszik kedvenc kövére a folyóparton, s úgy dönt, többé nem hajtja álomra a fejét. Történetünk tehát Elias Alderről, a muzsikusról szól, ki huszonkét évesen végezte be életét, miután úgy határozott, nem alszik többé."

/Robert Schneider:Álomnak fivére/