"Játszani kell magunkkal és a vérségi hozzánk tartozókkal, a barátokkal, a szerelmekkel, a sikerekkel, a csalódásokkal, a pénzzel és a karrierrel, az egészséggel és a betegséggel, végül az élettel és a halállal is.

Amikor huszonhárom éves koromban szembe kellett néznem egy többéves vaksággal egészen a távoli műtét sikeréig, eliszonyodtam betegtársaim lelki deformálódásán, keserűségén, a sors átkozásán, a látók gyűlöletén... És éreztem, hogy csak a játék menthet meg engem. S játszani kezdtem. Azt játszottam, hogy valami ismeretlen hatalom elvisz most engem a sötétség birodalmába. Talán egyszer majd vissza is hoz a fényre. Vagyis Orpheusz vagy Gilgames alvilági útjára készültem, sorscsapás helyett kalandra. Még egy gyenge verset is írtam:

Alkonyba oldódó körvonalak,

Mindenütt gyöngyszínű pára szitál,

Messze mögötte angyalalak,

Amint a homályba lassan leszáll.

Ez az alvilági utazás volt a nagy kaland, amit izgalommal vártam. És fokozatosan megvakultam egészen addig, amíg már csak fénylátásom volt, alaklátásom nem. De az utazás - keservei ellenére- szenzációs volt. Először is híres rendetlen emberből kényszeresen rendet tartóvá nevelt. Ha valamit nem tettem pontosan a helyére, többé nem találtam meg. Új félelmek vicsorogtak rám: az éles, a hegyes, a kiálló, a keresztben fekvő, amiben el lehetett esni... A hallásom fantasztikusan kiélesedett. Egy idő után a hang intonációjából meg tudtam mondani, hogy valaki hazudik-e vagy sem. Nagyon fontos lett számomra a klasszikus zene, sőt még egy szerelemfélét is megéltem, ámbár nem tudtam, hogy néz ki a lány. S a műtétemkor elsírtam magam, mert akkor értettem meg, hogy már három éve nem láttam emberi arcot. És ami a legfontosabbnak bizonyult. Már közel az első műtéthez meglátogatott egy barátom kies albérletemben. Azt mondtam neki:

- Nézd, én megtanultam, hogy vakon is sok örömmel lehet élni. Mégis, ha nem sikerülnének a műtétek, megölném magam. - M iér t? - Mert vakok közé nem megyek élni. Félek a lelki torzulásoktól. Itthon? Van egy-két ember, aki szeret engem annyira, hogy véglegesen megadná azt a kiszolgálást, segítséget, ami nélkül egy vak nem tud élni. De én nem szeretek annyira senkit sem, hogy ezt életfogytiglan el tudnám fogadni tőle. Tehát?

És ez a felismerés volt a legfontosabb. S azóta mosolygok magamban, ha valaki a halállal fenyegetőzik, mert nem szeretik őt eléggé. Én tudom, hogy a saját szeretőképességével van a baj."