Minden, ami Amerika!

Duplaszirmú varázs tulipán......:)

  " Tudom, hogy szeretsz, mert esik az eső! Nincs nálad se jobb, se szebb szerető! (Vagy a természet nőnemű?! Nem baj. Eszeveszetten kívánlak! A nőt is, a férfit is benned. TÖKÉLETES VAGY!!!)"

     (Szécsi Magda)

 

 

A tulipán imája

Uram, Te szórtad rám sugarad,

mikor csak csíra voltam, és

locsoltál az Élet vízével bimbó

koromban, ezért gyorsan nőttem,

frissen, üdén, és boldog vagyok,

hogy magamban ilyen szép tavaszt hordozhatok.

Törékeny hat pártám kelyhet alkot,

melyben reszket harmatos ajándékod.

Fényes kelyhem feléd tárom

míg szeretetről, békéről álmodok.

A sötétség elől szirmaim bezárom,

de a védtelen bogárnak menhelynek kitárom.

Ha föld színéről letűnök,

egy szép tavaszi napon országodban újra kinövök.

Ámen

....érdemes megnézni, hol is találtam erre az imára.......amúgy örülök, hogy rátaláltam...:)

A

   Tartózkodó kérelem    

 

A hatalmas szerelemnek

     Megemésztő tüze bánt.

Te lehetsz írja sebemnek,

     Gyönyörű kis tulipánt!

 

Szemeid szép ragyogása

     Eleven hajnali tűz,

Ajakid harmatozása

     Sok ezer gondot elűz.

 

Teljesítsd angyali szókkal,

     Szeretőd amire kért:

Ezer ambrózia csókkal

     Fizetek válaszodért.

 

 (Csokonai Vitéz Mihály)

   Néma tulipán....

"Mondanom se kell, mert mindenki tudja, hogy a virágok az illatukkal beszélgetnek. Amelyik virágnak nincs illata, az néma.   Ilyen a tulipán is. Néma. Még suttogásnyi illata is alig van egyik-másiknak.   De nem volt ez mindig így, nem bizony. Valamikor, a kezdet kezdetén, úgy illatozott s olyan különb s különb illattal minden virág, hogy a méhek már jó hajításnyiról megérezhették, "meghallhatták", merre van a rezeda, a jácint vagy éppen a tulipán.   De volt egy kertész, egy nagyon sürgő-forgó emberke. Szakálla térdét verte a fejében fészkelő nagy bölcsességtől. Volt ennek a fura kertésznek egy csodálatosan szép virágoskertje, telides-teli mindenféle-fajta, szebbnél szebb, illatosabbnál illatosabb virággal. Örült a kertész a kertjének, művelte is tőle telhetően. Öntözte, kapálta, karózta, nyeste. Csak azzal nem volt kibékülve, hogy ahány virág, annyi illat. Bántotta az orrát az illatok sokasága. Egyedül a bazsalikom illatát szenvedhette. S elhatározta, hogy bazsalikomillatúvá varázsolja az egész kertet. Bazsalikomillatúvá minden virágot.   Megszeppentek a virágok, amikor kertészük szándékát megneszelték. Tudták, hogy amit a fejébe vesz, abból nem enged. Tűzön-vízen keresztülviszi.   De maguk a bazsalikomvirágok sem örültek.  Hogy jöhet ahhoz például holmi kis, kavicsok közt kapaszkodó puskaporvirág - vagy rágondolni is rossz - a szagos müge, hogy egyszerre csak bazsalikomillatú legyen?   Féltékenyek lettek az illatukra.   Szomorúság szállott a kertre, amikor megjelent a kertész egy hatalmas szívókával meg egy ennél is hatalmasabb illatpumpával. Legelőször a tulipán illatát szívta ki. Majd vette a pumpát. De a tulipán ökölbe zárta a szirmait, s megrázta magát. Hiába mesterkedett a kertész, a bazsalikomillat nem fogott a tulipánon.   Dühbe jött, toporzékolt a kertész. Ollóval, késsel, sarlóval, kaszával fenyegetőzött. De hiába. A tulipán inkább néma maradt. De nem vette föl a bazsalikom illatát.   Hanem elkezdett csodálatosabbnál csodálatosabb színekben pompázni. Illat helyett most gyönyörű színekkel mutatta az utat az elbizonytalanodó méheknek, pillangóknak és más röpdöső szorgoskodóknak.   Meghökkent a kertész. Elámult, még a száját is tátva felejtette a nagy álmélkodástól. A megmaradt illatú virágok pedig valóságos illatzivatart zúdítottak rá. Tikogni sem volt ideje a kertésznek. Úgy maradt, ahogy volt, ámultában. Most is ott áll, kertitörpévé zsugorodva. A tulipánok gyönyörűbbnél gyönyörűbb színekben pompázva némán mosolyognak össze a feje fölött. "

(Kányádi Sándor)

  " Szerelem, vallás, szépség, lélek együtt, mint a teljesülhetetlen vágy megvalósulása."

                                       Hamvas Béla

   .....ha egyszer valaki hozzám , rólam ,nekem  ilyen szavakat írna....ha ennyire el tudna valaki merülni bennem....igaz, nem vagyok illatos....csupán egy egyszerű tulipán vagyok....

 .....volt már olyan , hogy valaki cica akart lenni....nálam.....

 ....aztán olyan is, aki madár képében érezné jól magát.....

 ....ma szeretnék virág lenni.... egy egész virágmező....:)

 ...egy virág, aki egyszerre enged be három pillangót....nem törődve a színükkel.....

 .....itt még mindig esik, most jól esne nekik egy kis menedék, így október közepén, engem meg boldoggá tenne, hogy segíthetek....

A madarak éneke

Hallottam valakiről, akinek az a feltevése, hogy a túlvilágra került emberek kedves foglalkozása egymásnak életükből történeteket elbeszélni. Ez a helyhez illő egyetlen komoly tevékenység, amely örökké tart és mindig érdekes. Elvégre évszázadokig lehet beszélni arról az egyetlen eseményről is, hogy amikor valaki nyáron a délutánt az öreg halásszal a tengeren csónakban töltötte, mit látott és mit élt át.

Hivatkozással az illetőre mindenkit arra kérek, hogy ezúttal az előzményektől tekintsen el. Majd a túlvilágon méltó részletességgel és a tárgyat megillető igazsággal mindent el fogok beszélni. Ilyen hallatlan jelentőségű, tüneményesen gazdag és bonyolultan sokszerű történetek számára itt nincs elég tér és idő és alkalom.

A madarak énekéről van szó.

Azután nemsokára, hogy a nap a Bak jelébe lép s a téli mélypont után ismét emelkedni kezd, január első napjaiban, a cinke szólal meg először. Van úgy, hogy a napfényre szól, van úgy, hogy az olvadásos időre. Ugyanakkor a szarka is elkezd csörögni. A cinege későbben kezdi, de gyertyaszentelőkor már hallani. Sokszor hetekre újra elhallgatnak. A tavasz első jelére, a márciusi langyos esőre már a rigó is elkezdi. Eleinte csak a hangját köszörüli. Sajátságos halk, de éles hangja van ilyenkor, mintha valaki fejhangon rövidet ásítana: csőrét kitátja és aprót sikolt. Rendesen olyankor, ha a levelek közt ugrál, kukacot keres, megáll, megélesíti torkát és eszik tovább. Március végén a rigó nők Perzsiából visszatérnek férjeikhez és vőlegényeikhez, akik a telet itt élték át. Akkorra a rigó, ha nem is kifogástalanul és folyékonyan, de már énekel. A fülemile csak áprilisban kezdi, néha csak gyümölcsvirágzás után.

Azt mondják, hogy az énekesek július elején hallgatnak el, amikor a kicsik a tojásból kikeltek. Nincs idő énekelni, az apróságoknak kosztot kell gyűjteni és hordani. Csakugyan július első tíz napjában elhallgat a fekete, az énekes rigó, a fülemile, a kakukk, a tengelice, a cinke. Nem is szólal meg már, csak néha, szeptember közepe táján. Az erdei pacsirta kivétel. Néha egész nyáron hallani, de szeptemberben biztosan, még október elején is. Akkor beáll a csend és az erdő néma.

Májusban történt, hogy egy napon a hegyek közé mentem. A völgyben, ahol laktam, a sűrű bozótban, a nyirkos vízmosásban, sok madár lakott. A madarak énekét előbb is csodáltam, de csak úgy, mint a virágos rétet, amelyen elbűvölt az egész, de az egyes növényeket nem láttam. Abban az évben, jól emlékszem rá, egy rigóra figyeltem fel. Ugyanazt a dalt többször énekelte. Három ütem volt az egész, félig önkívületben énekelt szenvedélyes és diadalittas hangokat. Ez volt az, ami megragadott. A ház lépcsőjére ültem és figyeltem. Csakugyan, most ismét ugyanazt mondja. Hősies kiáltás volt. Valamilyen heroikus szimfónia főmotívuma lehetett volna. Lekottáztam. Ez volt a döntő pillanat.

Megértettem. Megértettem a madár énekét, és megértettem, hogy Orpheusz dalára a madarak miért figyeltek, és megértettem, hogy Szent Ferenc a madaraknak prédikált. Egyszerre magától értetődő lett számomra, hogy a madarak éneke nemcsak művészet és zene, hanem értelmes beszéd és gondolat is, mint az emberi nyelv, csak szebb. A kis Akhilleusz, ahogy a fekete rigót magamban elneveztem, három ütemben elmondta nekem hősi szívének minden titkát, sorsának heroikus misztériumát, s nagy tette elragadtatását, a szenvedélyes és önfeláldozó lendület természetfölötti szépségét.

Sohasem hittem volna, tűnődtem akkor, mint akit váratlanul mélységes tudásba avatnak be, sohasem hittem, hogy egy fekete rigó ezt tudhatja. Azóta tudom, hogy tud mást is, különbet is. Hallottam egyet, a víz partja mellett a füzesben lakott, aki olyan mozarti gráciával énekelt olyan mozarti dalt, amilyen bűbájosan gyengéd és könnyű Mozart nem volt soha, s talán nem is tudott volna lenni. Hallottam azt, akit "Elíziumi madár"-nak neveztem el; azt a biztos, személyes tapasztalati élményt, amit az ő művészetében az Üdvözültek Kertjéről kaptam, sehol másutt nem találtam. Dante Paradicsomában Beatrice vállán énekelhettek így a madarak. Az Édenkertben a bűnbeesés előtt, mikor az őzek a tigrisekre hajtották fejüket, és úgy aludtak, ott énekelhettek így a madarak. A világ teremtésének hajnalán, az angyalok dicsőítő égi éneke lehetett ilyen átszellemülten tündöklő s ilyen boldogan elragadtatott. S végül hallottam egyet, aki nevetett, hangosan, énekelve, csillogva nevetett, ahogy csak az tud nevetni, aki olyan, mint a nap, egész egyszerűen lényének közvetlen értelme és tartalma volt ez a nevetés.

Szenvedélyesen kerestem a fekete rigókat. De közben megismerkedtem a tengelicével, a vörösbeggyel, a cinegével, a sárgarigóval, a mezei pacsirtával és az erdei pacsirtával. Itt ismét meg kell állanom.

Hamvas Béla

(részlet A babérligetkönyvből)

"Mi is az a vallás? Persze ha önök a vallás szót hallják, tüstént lágy feszélyben vannak. A szó iránt való bántóan külső hódolat kötelező. Mindenki legünnepélyesebb faszádját ölti fel. Sem vigyorogni, sem köpködni, sem dohányozni nem ildomos, sőt a nőkön a kivágott ruha is megbotránkoztató. A dolog egy kicsit unalmas, viszont mindenki, nemde? Ásítani nem szabad, csak a végén. Szóval a vallás az a kényelmetlenség, amikor minden másképpen van, mint ahogy a valóságban van. Szemeiket kiforgatják, sóhajtoznak és sopánkodnak, és valamilyen óvatos és kínos illemet óhajtanak betartani, és csaknem úgy érzik magukat, mint a püspök úr párnázott előszobájában. Mégiscsak bolond lények vagyunk, vagy nem? Egész életünkben a koszban hentergünk, de időnként szükségünk van arra, hogy valamilyen képletes és ájtatos hazugságban langyos lélekfürdőt vegyünk, lehet, hogy komiszságainkhoz új erőt nyerjünk. Ki tudja? Egyszer valakitől a jóságról lesújtó véleményt hallottam. Az illető semmit sem tartott oly aljasnak és a vallástól oly idegennek, mintha valaki jó. A vallástól a legmesszebb a morál van."

Hamvas: Béla Karnevál...(részlet)

....hát kissé fura ...de ha jobban átgondolom, igaz lehet.......

.

Van-e élet a születés után...

Egy várandós anya két gyermeket hord a méhében. Az egyik egy "kis hívő", a
másik egy "kis szkeptikus". A szkeptikus azt kérdezi:

• Te hiszel a születés utáni életben?
• Hát persze. - mondja a kis hívő. Az itteni életünk arra való, hogy felkészüljünk a születés utáni életre, hogy elég erősekké váljunk arra, ami ott kint vár bennünket!
• Hülyeség! - mondja a szkeptikus. - Ez nem igaz! Hogyan nézhet ki a kinti, külső élet?
• Pillanatnyilag még nem tudom,- mondja a kis hívő - de biztos sokkal világosabb, mint itt bent! Talán, lehet, hogy a szánkkal fogunk enni és a lábunkkal fogunk menni!
• Nonszensz, lehetetlen! - mondja a szkeptikus. - Megyünk a lábunkkal és eszünk a szánkkal!? Micsoda hülyeség! El se tudom képzelni. Szerintem ez nem lehet. Itt van a köldökzsinór, ami biztosítja a táplálékot. Nem lehetséges élet a születés után, hiszen ez a zsinór már így is túl rövid!
• Szerintem meg lehet, csak minden egy kicsit máshogy lesz. -mondja a kis hívő.
• Nem hiszem, hogy életben maradnánk! - véli a kis szkeptikus. - Még soha senki nem tért vissza a születés után! Születés után vége az egésznek! Az élet nem más, mint egy nagy sötét tortúra!
• Még ha nem is tudom pontosan, milyen lesz a születés utáni élet, - mondja a kis
  hívő - de azt tudom, hogy találkozni fogunk az édesanyánkkal, és ő nagyon
  vigyáz majd ránk!
• Anya!? Te hiszel egy anyában? Hol van? - kérdezi a kis szkeptikus.
• Itt van körülöttünk, mi benne vagyunk, és általa létezünk, nélküle nem létezhetnénk! - válaszolja a kis hívő.

Mire a kis szkeptikus:

• Soha nem láttam még semmilyen anyát! Nincs is ilyen!

A kis hívő elgondolkozik egy pillanatra.

• Néha, amikor nagyon csendben vagyunk, hallhatod, ahogy énekel, vagy érezheted, amikor megsimogatja világunkat! -mondja aztán halkan - Mindenesetre én hiszem, hogy az igazi életünk a születés után kezdődik!