Szeszélyes április...
"A hónapok közt ő az enfant terrible, a rettenetes, kiismerhetetlen kölyök, hajadonfővel, sállal a nyakában. Ő a naptár réme, de benne van a legtöbb humor, a legszemtelenebb és a legvidámabb. Zsebredugott kézzel, fölényesen fütyörészve érkezik, napfényt és meleget ígér, s mikor látja, hittél neki, tiszteletlenül szemedbe vihog és fügét mutat. Soha kalaplevéve nem köszön, vagy ha megteszi, annál rosszabb, elkészülhetsz rá, hogy nyomban hátba is vág érte. Mégsem lehet komolyan haragudni rá, úgy kell elfogadni, amilyen, tréfáiért csak a nyárspolgár orrol meg, aki következetesen sírt már a bölcsőben is.
De egészen soha ne higgy neki, megtanulhattad, hogy hajthatatlan a szép szóra, soha egy percig ne vedd komolyan, így is marad még bosszankodni valód. Ne oktasd, ne vitatkozz vele, hiszen semmit se vesz kevesebbe, mint a körgalléros, ünnepélyes szónoklatokat. Egyik fülén be, a másikon ki. Inkább légy te az okosabb. Megtréfált, kigúnyolt, a bolondját járatta veled? Intézd el egyetlen vállrándítással. Legyints, mint a sztoikus bölcsek: szeszélyes április!
Csak ne nagyképűsködj! Bizonyára veled is megesett, hogy az utcán csatangolva a szemközti járókelőről hirtelenében nem tudtad, feléd közelít, vagy éppen ellenkező irányban halad? Valahogy így vagyunk az áprilissal is. Néha szentül hisszük, hogy nyílegyenesen a nyárnak rohan, s a következő szempillantásban máris visszapártol a télhez, hideg szélvészeivel már-már ismét februárt jósol.
Szeszélyes.
Ha le kellene rajzolnom, felemás bohócnak rajzolnám. Egyik szeme sírna, másik nevetne, mint a mesebeli öreg királynak. Napsütést és didergő záport pingálnék egymás mellé felemás ruhájára, arányosan megosztanám rajta a téli meg a tavaszi kabátom. Rettenetes kölyök. Hol féktelenül tombol, bőg, és öklével gyanútlanul csitítgató arcunkba csap, hol tág, angyali szemeket mereszt ránk, mint élelmesebb gyerekek a nádpálca árnyékában. Hol ilyen, hol olyan. Hol egyszerre mind a kettő.
Nem véletlen az érzésed, hogy vázlatkönyvben lapozgatsz, egy nyugtalan rajzoló próbálgatja színeit, és törli le újra meg újra könyökével a készülő képet. Hol van még a majálisok telt ege, a májusi délutánok nyugodt derűje? Ha jól megnézed, ennek az áprilisi égnek a kékje sem hiteles kék, mezőinek a zöldje sem hiteles zöld. A virágok már kinyíltak, de még maradt bennük valami félelem, tartásukban némi bátortalanság. A levegő is hígabb a kelleténél, a fák karjaiból nemrég szökött ki a nyújtózkodás első öröme, a halak karcsú soványsággal cikáznak a Duna ezüstjében. Semmi sem végleges, s néha megzavarodottan, akaratlanul is arra gondolsz, hogy körülötted minden csak káprázat, a nők lenge szoknyája, a sziget fölé fölúszó sétahajó, az ébredező liget sebes körhintái, a barnára sült evezősök a vízen: mind csak hetykén odavetett zseniális ötletek.
Április! Valljuk meg egymás közt őszintén, hiszen emberek vagyunk, mindannyiunkat megtévesztett ártatlan, angyali ábrázatával. Én is emlékszem rá és te is emlékezel, mikor ragyogó napsütésben elindultál hazulról s már a saroknál vissza kellett fordulnod az esernyőért. Visszaszaladtál s utána sértett gőgben sétáltál egyet nyitott esernyő alatt a már-már nyári verőfényben. Ki vette volna észre, hogy az április közben pillanatok alatt meggondolta magát? Vagy talán kirándulni mentél a hegyek közé vasárnap délelőtt, könyökig gyűrt ingben, nyitott gallérban, mikor megleckéztetett. Mert újra csak ki hitte volna, hogy a sima fű közül fölrebbenő és a virágokon hosszan megpihenő szellő egyszer súlyos, tömött felhőket is hozhat? Újra megtörtént, mint annyi ápriliskor, hogy későn eszméltél, késve menekültél fedezék alá. Hallanod kellett, amint futtodban mögötted csörtet, füledbe rikoltozva vizet önt a nyakadba: te bölcs, már megint okosabb voltál!
Áprilisban alázatosak leszünk, mint mindennel szemben, ami ellen tehetetlenek vagyunk. Alázatra nevel ő, a megnevezhetetlen, bár maradéktalanul sohasem tudjuk elfogadni garabonciás természetét, jámbor falusiak maradunk az ő ördöngős, tiszteletlen varázslatai között. Az első szerelmek kapkodó, keserédes íze kísért a levegőben, s talán nem véletlen, hogy igazában egyedül a költők békülnek ki vele, becézgetik egy-egy önfeledt, könnyű szívű pillanatukban.
A polgár azonban nem azonosulhat a költővel, s ha mosolyog is, legfeljebb a kabátja hajtókája mögött. Bölcsen mosolyog, és észre sem veszi közben, hogy április már el is hagyta őt, hogy ismét kevesebb lett egy hónappal és gazdagabb egy örök, kifogyhatatlan tanulsággal."
Pilinszky János
Utolsó kommentek