"Képzeld magad egy koncertterembe, ahol a legédesebb zene dallamait hallgatod, amikor hirtelen eszedbe jut, hogy elfelejtetted bezárni az autódat. Nyugtalankodsz a kocsi miatt, nem tudsz kimenni a teremből, de a zenét sem tudod már élvezni.
Tökéletes példája ez annak az életnek, amit a legtöbb ember él. Mert azoknak számára, akiknek fülük van a hallásra, az élet egy szimfónia; csakhogy igen-igen ritka az az ember, aki hallja a zenét.
Miért? Mert azzal vannak elfoglalva, hogy arra a zajra figyeljenek, amelyet a programozásuk diktál. A programozás, és még valami más - a ragaszkodásaik. A ragaszkodás az élet legnagyobb pusztítója. Ahhoz, hogy igazán halljuk a szimfóniát, érzékenyen rá kell hangolódni a zenekar minden hangszerére. Ha csak a dobszóban leled gyönyörűséged, már nem hallod a szimfóniát, mert a dobszó minden mást kizár. Kedvelheted a dobot, a zongorát vagy a hegedűt, ezzel még semmi baj nincs, mert a kedvtelés még nem károsította meg azt a képességet, hogy halld és élvezd a többi a hangszert. De abban a pillanatban, ahogy kedvtelésed ragaszkodássá alakul, szíved megkeményedik a többi hangszer iránt, hirtelen leértékeled őket. És a vakságig elfogult leszel annak a bizonyos hangszernek az irányában, mert jócskán túlbecsülöd az értékeit.
Most pedig válassz ki egy személyt vagy egy tárgyat, akihez, vagy amihez ragaszkodsz; akinek vagy aminek hatalma van a boldogságod felett. Figyeld meg, hogy hogyan lesz egyre kevesebb érzékenységed minden és mindenki más iránt; hisz csak arra koncentrálsz, hogy ezt a személyt vagy tárgyat megszerezd és megtartsd, s csak ennek a személynek vagy tárgynak örülsz, mert ennek megszállottságában élsz, miközben kizársz mindent és mindenki mást. Megkeményedsz. Legyen bátorságod meglátni azt is, hogy mennyire vak és előítéletekkel teli vagy annak a személynek vagy tárgynak a jelenlétében, akihez vagy amihez így ragaszkodsz. Ha belátod ezt, azután fogsz vágyódni, hagy megszabadulj minden ragaszkodásodtól.
A probléma csak az, hogy hogyan?
A lemondás és az elkerülés nem segít, mert ha azon erőlködsz, hogy kizárd a dob hangját, az legalább annyira keménnyé és érzéketlenné tesz a többi hangszer iránt, mint amikor egyedül a dobra koncentráltál. Nem lemondásra van szükséged, hanem megértésre és tudatosságra. Ha a ragaszkodás már szomorúságot és szenvedést okozott neked, az segíthet a megértésben. De az is, ha már életedben legalább egyszer megtapasztaltad a szabadság édes ízét és az életnek azt a gyönyörűségét, amit a ragaszkodástól való mentesség ad. Ez is segít a többi hangszer hangjának tudatos észrevételében. De semmi sem helyettesítheti azt a tudatosságot, amely rámutat arra a kárra, ami akkor ér, ha felértékeled a dobot, s tudomást sem veszel a zenekar többi hangszeréről. Attól a naptól kezdve, hogy a dobhoz való ragaszkodásod megszűnik, már nem mondod azt barátodnak, hogy mennyire boldoggá tett. Mert ha ezt mondod, a hiúságát legyezed, s arra készteted, hogy máskor is boldoggá tegyen. Ezáltal pedig azt az illúziót alakítod ki magadban, hogy boldogságod a barátodtól függ."
...vannak az életemben bizonyos emberek és tárgyak is, amikhez ragaszkodom...és így Mello szemével én bizony félek az elvesztésüktől...ebből következik, hogy nem vagyok szabad ...nem , valahogy nem volt ezt nehéz most leírnom...most bele fogok nyugodni, hogy sosem lennék Mello jó tanítványa...
"Ehelyett inkább azt mondd: Amikor találkoztunk, megjelent a boldogság is."
...viszont ez a mondata teljesen elbűvölt,már kívülről tudom... ha eljön az idő, nem feledkezek meg róla...
.jpg)
Utolsó kommentek