Minden, ami Amerika!

.

A Szeretet lábujjhegyen várakozott a szív kapujában...kis teste magányosan vacogott . A csillagok rásütöttek, megvilágították az arcát. Észrevették, hogy könnyes a szeme..

- Holnap elmegyek, s megkeresem a rokonaimat. Ha egyet is találok, elhozom magammal .

Reggel útnak indult .Bezárta az összes ajtót , ablakot,még visszanézett egyszer...eszébe jutott az is, mi van, ha nem talál senkit ? Ha így lesz,a szív kapuja örökké zárva marad.

Az Ősz tudta, hogy készülődik. Ő már nem volt olyan szeles, mint Tavasz húga, sem olyan tüzes, mint Nyár öccse, meggondolt volt és előrelátó, hiszen hangyaszorgalommal gyűjtögetetett össze mindent, hogy testvéreivel gondtalanul átvészelje a kemény , hideg napokat.. Szeretett segíteni a rászorulókon.

Most színes levelekkel szórta meg az ösvényeket, hogy könnyű legyen a Szeretet útja. Felszárította az éjjeli esőt, és meleg sálat kötött Szeret nyakába, hogy ne fázzon a hosszú úton. A Szeretet csak ment és ment napokig.Nem hallott mást, csak a levelek zizegését a lába alatt és a madarak halk énekét . Az ötödik napon megállt megpihenni egy óriás fa alatt , és akkor váratlanul kopogást hallott. Nem tudta mi ez, vajon ki kopoghat itt a fa alatt ? Ahogy ült az avaron, egyszer csak az ölébe hullott valaki.

.

.

-Te ki vagy ? -kérdezte a kedves kis érkezőt.

- Én vagyok a te egyik unokatestvéred, az Ölelés. Örülök, hogy rám találtál .Bízz bennem, és fogadj el ilyen kicsinek, és szerénynek, s én ígérem, ha éhes leszel , táplállak, átkarollak a hideg napokon, és felmeletítelek , ha fázol. Fölszárítom a könnyeid, és sosem hagylak magadra.

- Hazaviszlek magammal !- kiáltott fel boldogan a Szeretet, s már gyűjtötte is zsebeibe a sok Ölelést.

Miután minden zsebe megtelt, útnak indult hazafelé. Boldog volt, mert tudta, hogy ezt a telet már átvészeli. Az Ősz langyos szelet fújt feléjük, hogy mielőbb haza repítse őket.

Útjukat apró erdei állatok lesték, összesúgtak egymás között a bozótban .

- Megtalálta!- szólt a nyúl.

-Nézd , sugárzik a két zsebe.- mondta egy kis sün csodálkozva.

- Látom...teljesen megváltozott, figyeld csak az arcát, mosolyog.

.

.

A KONYHAKERT

"Mindössze reggeli sétám olyan, mint egyébkor. Napkelte után jegyzetemet zsebre vágom, és felmegyek az erdőbe gondolatra vadászni. Hónom alatt könyv, és a harmatos füvön lassan lépegetek. A völgyben kékes pára úszik, s a fák között mátyásmadarak rikácsolnak. Nyolc órakor már nincs türelmem. Visszatérek, előszedem a kapát, kosarat, és lemegyek a konyhakertbe. Zöldséglevest főzök ebédre, s ez ilyenkor nyár végén olyan ünnep, amelynél nagyobbat nem ismerek.

A szemétleves fogalmáért az öreg arácsi parasztasszonynak tartozom hálával. Ő volt az, aki kosarával a kertbe ment, összeszedte, amit talált, és amikor azt kérdeztem, ugyan mi lesz belőle, azt mondta: a kert egész szemetjét belerakom. Azt a zamatot, amit az ételnek ő adni tudott, sohasem értem el. Pedig nyugodtan mondhatom, hogy évekig próbálkoztam vele. Nem a zöldség sokaságán és minőségén múlott. Az ő levese, ha valamihez hasonlítani kellene, olyan volt, mint a bor. Már illatától is kóválygott a fejem. De megvolt benne az a nyájas szelídség, aminek a jól elkészített zöldséglevest mindig jellemeznie kell. Színe rózsaszín arany, a vetemény sem puha, sem kemény, a répa magába szívta a káposzta, a paprika, a karalábé ízét, mégis répa maradt, mint ahogy az eszményi közösségben mindenki egyéniség, mégis mindenki együvé tartozik.

A legfontosabb a kellő áhítat. Mint minden igazán nagy vállalkozást, ezt is fohásszal kell kezdeni. Az almafa alá ülök és a konyhakertet nézem.

Gyakran járkáltam piacon, s a legszívesebben ott álldogáltam, ahol a háztartás tárgyait árulták. Szép tiszta cirokseprőt, étvágygerjesztő, símára gyalult gyúródeszkát, sodrófát, fakanalat. El voltam ragadtatva e tárgyak szerény egyszerüségétől, hogy mennyire a haszon látszatába tudták rejteni szépségüket. Az emberek százszámra rohannak el mellettük, és mindegyik így szól magában: Milyen ordináré eszköz, fakanál!

Kedves fakanál, fehér kőrisfából készült nemes, karcsú kanál, te tudod, hogy alázatod engem sohasem tévesztett meg, amellyel oly egyszerű munka elvégzésére hűségesen felajánlottad magad. Mindig csodáltalak finom vonalaidért, kedves fejedért, amely olyan, mint egy virág. S hogy hasznos vagy, nem vezet félre, csak növeli hozzád való megmagyarázhatatlan ragaszkodásomat.

Az almafa alatt önkéntelenül a fakanál és a konyhakerti vetemény hasonlósága fölött gondolkoztam. A növény, amelyet csak a hasznos oldaláról néznek, elbájoló szépséggel van tele. De ezen felül olyan tulajdonságok fölött rendelkezik, amely ritkaság. Itt van mindjárt a fodros petrezselyem. Ha nem tennék ételbe, illatszer lehetne, s minden bizonnyal csodálnák a hölgyet, aki a délutáni teán petrezselyemillat-felhőben érkezne. De ugyanez a növény csodaszép lenne virágágyszegélynek. Sűrű és bozontos zöldje kellemesen fogná körül a petúnia, vagy a szalvia ágyakat. A zeller ugyanúgy. A kelkáposzta bátran dísznövény lehetne, a bimbókelröl, vagy a karfiolról nem is szólva. A paradicsom pedig? A paprika? Még cserépbe is szívesen ültetném, s az ablakban gönyörködnék benne. Mikor nyáron a paradicsomot fölös hajtásaitól megtisztítom, időnként megpihenek, és a levelek csodálatos illatát élvezem. Minden vetemény olajának van ilyen egyéni és utánozhatatlan szépsége; hogy ez a szépség hasznos is, és hogy a növény bűbáján kívül ehető, ez az öröm ebben a pillanatban egészen eltölt.

Aztán lassan munkába fogok. Kibontom a sárgarépa ágyat, gondosan megkeresem a fejlett, vastag gyökereket. Két-három karottát is szedek, petrezselymet, gyökeret és zöldjét, paszternákot, amit nem engednék el semmi pénzért. Ezután jön a póré, a kelkáposzta, a zeller gyökere, zöldje, karalábé, egy kis karfiol. Hagymából a legjobb lesz az apró, dió nagyságú ezüsthagyma, elég belőle kettő, a fokhagymából egy. Két szép zöldpaprika, egy piros paradicsom, s hogy az ünnep teljes legyen, egy marék frissen fejtett bab. A kútnál megmosom és megtisztítom. A csillogó ezüst vízben ragyog a sok levél és gyökér. Most már megrakhatom a tüzet."

.

/Hamvas Béla/

.

Kicsit visszatérek a tegnapi témához...

Film és könyv !

A Titanik történetét már régóta ismertem , könyvekből, dokumentumfilmekről...de mint regényt, még nem olvastam. Mikor a mozik vetítették, kétszer is megnéztem,és nagyon tetszett. Igaz ,itt nem volt összehasonlítási alapom.

Jelenleg új főszerepeket osztottak a Titanik c.filmben...szerintem varázslatos lesz...:) Hogy mennyiért is vállalták eme becses szereplést ? Fogalmam sincs...de a sajtó biztosan kikotyogja majd ezt is...:)

.

Miután Kendy mamája elpusztult, s utána kicsik sem maradtak meg, Kendy egyedül maradt .

A múlt héten kaptunk két kiscicát...nem mertem megmutatni őket addig, még meg nem szokták az új helyüket...egy hete itt vannak, bízom benne, hogy most már velünk maradnak.

Süti nagyon szereti őket, sőt átengedi nekik a kosarát is...

A kis szürke tegnapelőtt este egy élő egérrel játszott,(egyedül vadászta )...ha nem a saját szememmel látom, talán el sem hiszem, mert még elég kicsi cica...

.

"Az emberek olyanok, mint a csillagok; néhányan létrehozzák saját fényüket, míg mások visszatükrözik azt a ragyogást, amit kapnak."

.

/José Martí/

.

...és most folytatom Dallos S. : A nap szerelmese című könyvét...érdekes átélni a kilencszázas évek zűrzavarát...mert tudom...

.

"A tévé és a mozi remek dolog, de ott mások a főszereplők. Olvasás közben viszont minden az én képzeletemben történik. Bizonyos értelemben ott voltam én is.
Ez az írott szó varázsa: a szavakból világokat lehet építeni."

.

/Neil Gaiman/

.

"Az ember teherbírása olyan, mint a bambuszé, amely sokkal rugalmasabb, és többet bír, mint gondolnánk."

./Jodi Picoult/

.

...és vajon mennyit bírnak ki az állatok ?

.

...miközben a hajnali pára cseppekké változott, megfeledkeztem az időről...langyosra hűlt kávém jelezte, ez bizony már nem a nyári reggel...

.

TÓCSANÉZŐK ...

.

Mint hogyha záporverte úton járva

a pocsolyákon nézed az eget,

tükörből int feléd a sok fa ága,

míg lábad gépiesen lépeget,

és égő pillantásod nem veted fel,

hogy lásd, milyen az élő, tiszta szín,

csak mélyberagadt szemmel andalodsz el

a lángos felhők habzó rajzain,

így járunk, lásd, oktondin, szédelegve,

tavaszból őszbe, őszből unt telekbe,

szedetlen hagyva termő fák sorát,

és látatlan marad a legszebb hajnal,

mert sáros lábbal, sáros gondolattal,

mint tócsanézők, úgy megyünk tovább.

.

/Fésűs Éva /