A gólya csőrében tartotta a húst, és szégyenkezve, félve nézett Bertire. Aztán lenyelte, de nem történt semmi. Azóta eszik az ember előtt is. Félénken kicsit, fel-felkapja a fejét, de a levegő nyugodt, és amikor lenyelte az utolsó falatot, úgy néz az emberre, mint akivel együtt jár a Jó.
Ha pedig déltájban elcsendesedik az udvar, oda sétál a kapuhoz, és kinézeget az udvarra. A léckapu alig magasabb, mint ő. Ha nekifutna, még csonka, gyógyuló szárnyát is átvinné, de nem akarja. Az udvar még idegen, bár jólesik kinézegetni, mert ennyivel is bővült a látóhatár.
Ilyenkor Vahur odajön - most már nem megy előle se a legtávolabbi zugba -, és megpróbál vele beszélni, bár nehezen értik egymást. A vadmadár mozdulatai rövidek, szeme csak egy-egy villanással mond valamit, beszédjelei kurták. Vahurnak nagyon kell figyelnie, hogy megértse, Bába pedig csodálkozik a kutya bőbeszédűségén, mozdulatainak és hangjának sokféleségén. Kele úgy érzi, hogy Vahur locsogó... Ám sok mindent megtud a kutyától, ezért szívesen hallgatja. Legfőképpen nagyon megnyugtatta Vahur lelkendező szeretete az ember iránt. Kele sokáig tartotta magában, míg végre kibökte:
- Nem pusztít el engem?
A kutya leült a csodálkozástól. - Téged? Miért?
- Hogy megegyen.
Vahur komoly és felnőtt kutya létére meghempergett a földön a belső nevetéstől, de aztán összeszedte magát, mert már az egész udvar odafigyelt.
- Téged, Kele, téged? Hiszen, ne haragudj, te büdös vagy...
- Csak erős szagom van, azt mondják, de ez a mocsártól, a haltól, a békától van.
- Mindegy, hidd el, még én se ennék belőled... Kelét kicsit bántotta ez a jóindulatú becsmérlés, de nagyon megnyugtatta.
- És Csám meg Gege meg Tás?...
- Az más. Azoknak finom a húsuk, tojást adnak az embernek. Ezért eteti azokat...
- Hát akkor engem miért etet? Vahur hosszasan vakaródzott.
- Ezt nem egészen tudom, de az ember nem szereti a Bajt a háza körül. Meggyógyította Miskát is, amikor fájt a hasa, és az én lábamat is, amikor sebes volt. Még Csámot is meggyógyította, amikor nem volt étvágya.
- Csámot? - Csámot.
- Aztán leöli? - Le.
- Hát ezt én nem értem, Vahur. - Én se.
Értelmetlenül néztek egymásra.
.
/részlet, Feket István: Kele című könyvéből/
Utolsó kommentek