.
"Gyermekkoromban sok-sok fogadalmat tettem, hogy miképpen fogom majd nevelni a saját gyermekeimet. Ezek a fogadalmak persze mind abból táplálkoztak, hogy számos dologban - úgy hittem akkor - nem értenek meg a szüleim. Volt, hogy testvéremmel - 8-12 évesek lehettünk - esténként ágyazáskor ránk jött a megmagyarázhatatlan röhögés. Talán azért, mert egésznapi megfelelési kényszerünk tökéletesen elszállt úgy este tízre, talán azért, mert már rögzült ez a szokásunk a tiltások miatt. Apám - aki egyébként fantasztikus apa volt - valahogy nem tűrte ezt az esti öt-tíz perces ribilliót, és indokolatlan szigorúsággal lépett fel ellene. Először csak csendes szóval intett bennünket, hogy hagyjuk abba, mert ő nem érti, mi a fenét tartunk olyan nevetségesnek. Aztán erélyesebben ránk szólt. Ez persze még olaj volt a tűzre. A végén fuldokló röhögésünket rejtendő, a párnába fúrtuk a fejünket, hogy majd megfulladtunk. Az eset jó néhányszor megismétlődött - hisz gyerekek voltunk, és a felnőttek számára értelmetlen dolgokon is képesek voltunk tele tüdőből nevetni. Ez volt az első jelenség, ami bennem az egykori kislányban mélyen elraktározódott: megfogadtam, hogy soha nem tiltom meg majd a gyerekemnek, hogy fetrengjen a nevetéstől, ha a kedve úgy tartja.
Nem értettem egyébként imádott apámat, miért nem jön közénk, miért nem kérdezni meg, min mulatunk olyan hihetetlenül jól. Ezeket a kérdéseket annak idején persze nem tudtam feltenni, de évekkel később is el-elgondolkodtam, vajon nem lett volna egyszerűbb, ha velünk nevet?Felnőtt fejjel, három gyerek anyjaként találtam meg a választ egykori kérdéseimre, amikor lányaim és fiam a legváratlanabb időben megmagyarázhatatlan dolgokon elkezdtek nevetni, valami számomra érthetetlen butaságon. Emlékszem egyszer fáradtan értem haza a hosszú, végig dolgozott nap után. Türelmetlennek és elgyötörtnek éreztem magam, képtelen lettem volna bármilyen mókára. Ők hárman persze nem tudtak a gondjaimról, és éppen nagy jókedvük támadt, aminek hihetetlen röhögés lett a vége. Töredelmesen bevallom: gorombán letorkoltam őket.
Néhány percig csönd volt, aztán bevonultak a gyerekszobába, magukra zárták az ajtót - azt gondolván, hogy így nem hallom - és kitört belőlük a féktelen kacagás. Bennem, meg forrt az indulat, hogy milyen gonosz anya vagyok, és ők hárman milyen rakoncátlan gyerekek...Magamba roskadtam, majdnem sírtam a kudarc élményétől, és akkor eszembe jutott apám. Szegény apu, szegény én - gondoltam valódi önsajnálattal - milyen ostobák is voltunk mi, hogy azt hittük, ami bennünket nyomaszt az a környezetünkben teljesen nyilvánvaló, ha nem beszélünk is róla.
Hát honnan tudtuk volna mi annak idején, hogy mitől rosszkedvű az apánk, s vajon honnan sejthették volna az én gyermekeim, hogy éppen akkor miért nem vagyok vevő az ő féktelen jókedvükre? Honnan? Ki volt a hibás?
Hihetetlen egyszerű a magyarázat.A dolgok, az élet különböző helyzetei olyanok akár egy domború-homorú tükör. Képzeljük el, hogy egy óriási homorú tükör elé állunk a vidám parkban és valaki megkérdi tőlünk: milyennek látod a dolgokat? Azonnal rávágjuk: minden olyan hosszúkás. Aztán odaállunk ugyanennek a tükörnek a domború oldala elé és döbbenten látjuk, hogy minden torzítóan széles. Ugyanaz a dolog, ugyanabban az időpontban két különböző tükörképet mutat. Melyiknek higgyünk? Azt tanácsolnám, higgyünk mindkettőnek!
Ha apám átjött volna ama képzeletbeli tükör hátsó oldalára, és belenézett volna, akkor meglátta volna a nevetésünk miértjét. Ha mi gyerekek megkérdeztük volna egyszer is tőle, miért zavarja őt a mi lefekvés előtti nevetésünk, talán tudott volna válaszolni. Ő sem kérdezett, és mi sem kérdeztünk. Az akkori nevelési szokásokban persze az apák tekintélye nem is igen engedte, hogy a gyerek megkérdje atyját: miért nem röhögsz velünk?
Azóta eltelt több mint harminc év, és én elhatároztam, hogy sutba vágom a tekintélyt, és inkább beállok a gyerekeim körébe. Ha lehet velük vigadok, legalább megkérdem, miért e nagy öröm, és hagyom magam jókedvre csábítani. Egyszerűnek tűnik, de a gyakorlatban mégsem mindig megy. Csupán a szerep kedvéért megtenni valamit, az ugyanolyan frusztrálttá tesz, mintha nem tettünk volna semmit. Egyetlen tanács létezik: ha őszintén nyitott vagy egy öblös kacagásra: csatlakozz! Ha nem, mondd ki, hogy neked ez most nem megy. Hagyd a nevetőket a tükör túlsó felén, viduljanak. Te meg húzódj vissza a vackodra, pihenj, lazíts! Egyet ne tégy soha: ne rontsd el mások jókedvét, csak azért, mert nem álltál a tükör túlsó oldalára."
...ez a részlet Mónus Ágnes: Beszélj, hogy boldog légy! című könyvéből való...csak hogy egy kis elképzelésetek legyen, miről is szól a könyv...
Utolsó kommentek