Minden, ami Amerika!

.

...nem csak szív alakú kövek vannak....

.

"Vannak olyan nehéz kövek, hogy csak a hallgatás segít cipelni őket."

.

/Anne Michaels/

.

"Nos: ennyi marad az emlékekből. Utólag ruházzuk fel őket értelemmel, mint a rosszul hallott, s ezért hiányos mondatokat. Hallgatózunk, próbálkozunk. Hátha megtudjuk, kik voltunk."

.

/Ács József/

.

"Van, aki stopperórával kezében él, minduntalan célok felé rohan, és a másodperceket számlálja. Mások úgy élnek, mint egy fa, nagyon lassan és szívósan, s tudják, hogy még sok, sok idejük van, évtizedek."

 

/Márai Sándor/

.

"Már nem kutatom az élet értelmét, de ez nem azt jelenti, hogy megtaláltam volna. Mivel a világmindenség vette a fáradságot és létezett, a létezésének oka is kellett, hogy legyen. Élet. Egy apró momentum két örökkévalóság között."

.

/Karin Alvtegen/

.

MI LESZ VELED?

.


Mi lesz Veled, ha jön az õsz, s nem nyílik több virág;
ha ködbe borul körülötted
a világ?
Mi lesz Veled, ha elfogy majd a napfény,
s a parti fûzfa sárgán integet, s a gúnyos szél, a novemberi szél
kinevet?
Mi lesz Veled, ha egy fekete árnyék
egyszer a homlokodra települ,
s kikerget a decemberi ködbe
egyedül?
Ha majd az õsz a sápadó szívekbõl könnyel törli ki felvésett neved:
Nyárasszonyom, Nyárasszonyom,
mi lesz Veled?

.

/Wass Albert/

.

"A köveknek mérhető a teherbírásuk. De még a legegzaktabb statikai mérések sem egészen megbízhatóak. Talán azért, mert a köveknek is van egyéniségük? Ráhagyással épülnek ezért a házak és a hidak, hogy össze ne omoljanak.

Az emberek teherbírása nem mérhető, és nem előre látható. Vannak emberek, akikről azt hisszük, hogy testben-lélekben gyöngék, mégis elviselnek végtelen időkön át végtelen sok megpróbáltatást. Aztán eljön a nap, amikor úgymond, már minden rendben van, és valaki megkérdezi tőlük egy ismerős utcán: „Hát te túlélted?" Nincs a kérdésben semmi, de semmi. Talán csak egy kis meghökkenés, ami végül is jogos - de lehet, hogy ez lesz az a perc, amikor az ember hosszába - keresztbe - haránt megreped. "

.

/Ancsel Éva: Emberek és kövek/

Ősz és tavasz között

.

 Elzengett az őszi boros ének.
Megfülledt már hüse a pincének.
Szél s viz csap a csupasz szőllőtőre.
Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
elomlik és puha sárrá rothad,
mint mezitlen teste egy halottnak.

Este van már, sietnek az esték
álnokul mint a tolvaj öregség
mely lábhegyen közeledik, halkan,
míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Leesett a hó a silány földre,
talán csak hogy csúfságát befödje.
Most oly fehér mint szobánkban este
fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
puha dunnánk, makulátlan párnánk:
s mintha a saját ágyunkon járnánk,

mint a pajkos gyerekek, ha még nem
akaródzik lefeküdni szépen,
sétálnak az ágy tetején, ringva,
mig jó anyjuk egyszer meg nem unja
s rájuk nem zeng: »Paplan alá! Hajjcsi!«
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Már az év, mint homokóra, fordul:
elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
s mint unt homokját a homokóra,
hagyja gondját az ó év az ujra.
Mennyi munka maradt végezetlen!
S a gyönyörök fája megszedetlen...

Türelmetlen ver a szivünk strázsát,
mint az őr ha tudja már váltását.
Idegesen nyitunk száz fiókot.
Bucsuizzel izgatnak a csókok.
Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Olvad a hó, tavasz akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Pehely vagyok, olvadok a hóval,
mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
Mire a madarak visszatérnek,
szikkad a föld, hire sincs a télnek...

Csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó.
Akit egyszer én eleresztettem,
az a madár vissza sohse reppen.
Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Barátaim egyenkint elhagytak,
akikkel jót tettem, megtagadtak;
akiket szerettem, nem szeretnek,
akikért ragyogtam, eltemetnek.
Ami betüt ágam irt a porba,
a tavasz sárvize elsodorja.

Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
nekem már a tavasz is ellenség!
Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
mint a letört karóra a rózsák,
rémült szemem csókkal eltakarni...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

.

"A nevetéstől ráncok húzódnak végig az arcán, ráncos a szeme alja is. Ha az ember ilyen ráncokat látott egy női arcon , a fiatal lányoké eztán üres térképnek tűnik, fejlődő országnak, ahol a jövendő hoz majd változást."

/William Wharton: Apa/

.

Engem sosem zavartak a ráncok, a korral jön, és bele tudok nyugodni, hogy ennek ez a rendje, de ilyen jól megfogalmazva még sosem olvastam a ráncokról...hogy egy arc térkép legyen, melyen nem hagyott még az idő nyomot, és nem öregedést említ, csupán fejlődést....csodaszépnek találom...

.

„Ha nem szeretsz ott lenni, ahol vagy...menj el.!..elvégre nem fa vagy.."

Nem szólom meg az idézeteket, igaz , ezt nem tudom kitől származik, de valahogy nem értek vele egyet.

Jó régóta vagyok egy helyben, és ha ettől fa vagyok, azt se bánom.Szerintem egyáltalán nem ez a megoldás, ha valahol nem érezzük jól magunkat...talán ha elmegyünk máshova, ott sem lesz minden a legjobb....talán van más megoldás is, amit magunkban megtalálunk,ha elég figyelmesen keressük.

Mért is nem lehet valaki fa ? ....szerintem egy fa nagyon is erős, gyökereket fejleszt, ami segít kapaszkodni ebben a forgalmas,veszélyes , túlpörgött világban. Ezenkívül azok a gyökerek valahova vissza vezetnek, a szülők, nagyszülők stb. ott lapulnak a mélyben, valahova tartozni kell, és a gyökereket kiszakítva az ember hova is jut ?

Ha nincs gyökér , elsodor az első „szélvész!...talán sosem találod meg a helyed. Egy fa nagyon is szivos tud lenni, utódokat hozhat létre, majd nevelgeti őket az ő gyengéd árnyékában...becsüljük meg a fákat, hiszen ők is érző lények, még ha helyet változtatni nem is tudnak..De az is lehet, hogy szeretnek ebben az egy helyben lenni, biztonságot nyújtani, tavasszal levelet bontani, majd virágba borulni, ősszel díszruhába öltözni, majd levetni mindent, tisztára mosva esőtől, hótól...pihenni pár hónapig, hogy újult erővel ismét előről kezdhessék az élet megpróbáltatásait.