.
A "Nárcisz elv"...
Többször is felhívott a lányom: „Anya, látnod kell a nárciszokat, mielőtt elvirágzanak." El akartam menni, de Lagunából Lake Arrowheadig két órát kellet volna vezetnem. Csak az oda-vissza útra ráment volna majdnem az egész nap - és az igazság az, hogy a következő hétig nem volt egyetlen szabad napom sem.
"Jövő kedden megnézem" - ígértem meg neki vonakodva, miután harmadszor hívott. Eljött a kedd, esős és hideg volt. De mivel megígértem, elindultam, és végigmentem a 91-es úton, aztán rámentem a 215-ös autópályára, majd onnan a 18-as útra egészen a hegyi útig. Ott elindultam felfelé a hegyen. A hegycsúcsokat nem lehetett látni a rájuk ereszkedő felhőktől, alig mentem néhány kilométert és az utat sűrű, nedves, szürke ködtakaró fedte. Annyira le kellett lassítanom, hogy szinte csak lépésben haladtam...a szívem hevesen vert. A hegy teteje felé egyre keskenyebbé és kanyargósabbá vált az út.
Miközben csiga tempóban vettem a kanyarokat, azon imádkoztam, hogy csak elérjek a Blue Jay leágazóig, ami azt jelentené, hogy megérkeztem. Amikor végre beléptem Carolyn házába és átöleltem az unokáimat, így szóltam: "Felejtsd el a nárciszokat, Carolyn! Nem lehet a ködtől látni az utat, és rajtad és az unokáimon kívül Édesem semmit sem akarok annyira látni, hogy akár egy centit is megtegyek ezen az úton!".
A lányom kedvesen rám mosolygott „ Mi mindig ezen járunk, anya." - mondta.
„Hát engem ugyan ki nem viszel erre az útra addig, amíg el nem oszlik a köd, és akkor rögtön el is indulok hazafelé!" - válaszoltam.
"Pedig azt reméltem, hogy elviszel az autószerelőhöz, hogy hazahozhassam a kocsimat. Épp most hívott a szerelő, rendbe hozták a motort." - felelte.
"Milyen messze van?" - kérdeztem kétkedve.
„Csak néhány saroknyira." - vágta rá boldogan.
Szóval beültettük a gyerekeket az én autómba, becsatoltuk őket és elindultunk. „Majd én vezetek" - ajánlotta fel Carolyn. „Én már hozzászoktam." Beszálltunk, ő vezetett. Néhány perc múlva már ott is voltunk a világ peremén kanyargó úton felfelé a hegyen.
„Hová megyünk?" - kiáltottam idegesen, amikor megláttam, hogy ismét a ködös úton vagyunk. „Ez az út nem is a műhelyhez vezet!"
"Kerülő úton megyünk oda," - mosolygott, „arra, amerre a nárciszok vannak."
„Carolyn" - mondtam szigorú hangon, próbálva átvenni a helyzet feletti uralmat.
" Azonnal fordulj vissza. Nincs a világon olyan dolog, amit annyira látni akarnék, hogy ahhoz ilyen időben ezen az úton kelljen végigmennem."
"Jól van már anya," - mondta magabiztosan. "Tudom, hogy mit csinálok. Hidd el, soha nem bocsátanád meg magadnak, ha kihagynád ezt az élményt."
És az én édes, szerető lányom, aki soha életében nem okozott nekem fejfájást, azt csinált amit akart - és elrabolt! Nem akartam elhinni. Ha akartam, ha nem, úton voltam a nevetséges nárciszok felé - egy sűrű köd borította úton, a hideg párába burkolózott hegycsúcsok között, a szürke csöndben, amiről az volt a véleményem, hogy életveszélyes.
Egész úton morogtam. Körülbelül húsz perc után lefordultunk egy kisebb kavicsos útra, ami egy tölgyesbe ágazott a hegy oldalán. A köd egy kicsit felemelkedett, de az ég még mindig szürke és felhős volt.
Leparkoltunk egy kis parkolóban, ahol volt egy kőkápolna. Onnan, ahol álltunk, láttuk a ködön át a San Fernardino hegy vonulatát, mintha egy lomha elefántcsorda sötét púpjait látnánk. Messze tőlünk, a köd beterítette az egész völgyet, a síkságot egészen a sivatagig.
A kápolna túl oldalán láttam egy tűlevelekkel borított ösvényt, égig érő örökzöldekkel és manzaníta cserjékkel és egy alig észrevehető felirattal: Nárcisz kert.
A gyerekek és én megfogtuk egymás kezeit, és követtük Carolynt a lefelé kanyargó erdei ösvényen. A hegy a gyalogút mentén szabálytalanul domborult, völgyek, hasadékok, és kiemelkedéseket váltogatva, mint egy ráncos szoknya.
Élő tölgyfák, hegyi babér, bokrok és cserjék tűzdelték a hegy hajtásait, de a szürke ködben ez sötétnek és egyhangúnak tűnt. Kirázott a hideg. Ekkor egy nagy kanyart vett az ösvény, felnéztem, és elállt a lélegzetem.
A legvarázslatosabb látvány tárult elém, váratlanul és a legnagyobb pompával. Úgy nézett ki, mintha valaki egy hatalmas dézsából aranyat öntött volna le a hegytetőről, le a dombokon át a völgybe és annak minden zeg-zugába. Még a köd ellenére is ragyogott a hegyoldal, ahogy befedte a nárcisztenger. A virágokat fenséges, örvénylő mintába ültették; hatalmas sötét narancs, fehér, citromsárga, mályva, sáfrány és vajsárga szalagok és csokrok váltogatták egymást.
Mindegyik színvariáció (mint később megtudtam, összesen több mint harmincöt szín látható a hatalmas mezőn) egy külön csoportot képez, úgy mintha saját színárnyalatának önálló folyamaként hullámozna és örvénylene.
Ennek az elképesztő és káprázatos aranymezőnek a közepén lila vízesésként egy hatalmas jácint zuhatag árad lefelé a sziklákkal szegélyezett medrében, a ragyogó nárciszmezőbe kígyózva. A kertben egy bájos kis gyalogút kanyarog, itt-ott egy-egy pihenővel és faragott fapadokkal, és hatalmas kaspókba ültetett korallszínű és kárminvörös tulipánokkal. Ha még ez nem lenne elég pazar látvány, a természet is hozzátette a maga kegyességét - a nárciszok fölött egy csapat hegyi kékmadár repdesett, ragyogó kék színüket villogtatva. Ezeknek az elbűvölő kis madárkáknak gyönyörű zafírkék hátuk van, a begyük pedig bíborvörös. Ahogy a levegőben táncoltak, olyan látványt nyújtottak pompás színükkel, mintha drágakövek csillogtak volna a ragyogó nárciszmező felett. Lélegzetelállító volt.
Nem számított, hogy nem sütött a nap. A nárciszok ragyogása olyan volt mint a legfényesebb napsütés. Bármilyen csodálatos szavakat is próbálnék használni, nem lehet leírni a virággal borított hegytető elképesztően gyönyörű látványát.
Öt hektárnyi virágmező! (Ezt is csak később tudtam meg, amikor néhány kérdésemre választ kaptam.)
„De, ki csinálta mindezt?" Kérdeztem Carolynt, miközben nem győztem hálálkodni, hogy elvitt engem oda - még ha akaratom ellenére is. Ez egy életre szóló élmény volt.
„Ki volt az?" - kérdeztem újra miközben a csodálattól keresnem kellett a szavakat. "És, hogy, és miért, és mikor?"
"Csak egy nő," - felelte Carolyn. "Itt él. Ez az otthona." - mutatott közben egy jó állapotú magas tetős házra, amely ennek a dicsfénynek a közepén kicsinek és szerénynek tűnt.
Odasétáltunk a házhoz, miközben a fejemben ezer kérdés kavargott. Az belső udvaron láttunk egy táblát „Válaszok azokra a kérdésekre, amelyeket tudom, hogy feltennél" címmel. Az első válasz egyszerű volt: „50.000 hagyma". A második válasz: „Egyenként, egyedül, két kézzel, két lábbal." A harmadik válasz: 1958-ban kezdődött."
Ott volt előttem. A Nárcisz Elv.
Ez a pillanat fordulópontot hozott az életembe. Arra gondoltam, hogy ez az egyszerű asszony, akit életemben nem láttam, több mint harmincöt évvel ezelőtt elkezdte virághagymánként felvinni egy szürke hegyoldalra a gyönyörű és örömteli álmát. Egyenként.
Másként nem is lehetett. Egyik virághagymát a másik után. Nincs rövidebb út - egyszerűen csak magának az ültetésnek a lassú folyamatát szeretni. Szeretni a munkát, ahogy kibontakozik.
Szeretni azt az eredményt, ami lassan növekedett, és ami egy évben csupán három hétig virágzott. És mégis, csak ültette az egyiket a másik után, évről évre. És megváltoztatta a világot.
Ez az ismeretlen asszony örökre megváltoztatta a világot, amiben élt. Kimondhatatlan pompát, szépséget és ihletet teremtett meg.
Az elv, amit az ő nárcisz kertje tanít, az egyik leghatalmasabb elv, amit létezik: meg kell tanulnunk céljaink és álmaink felé haladni lépésről lépésre - gyakran csak egy parányi tyúklépés - megtanulni szeretni azt, amit csinálunk; és megtanulni jól használni az időt.
Amikor az apró időszakokat kis napi erőfeszítésekkel szorozzuk meg, akkor mi is hatalmas dolgokat vagyunk képesek elérni. Megváltoztathatjuk a világot.
„Carolyn," - mondtam akkor reggel ott a hegytetőn, miközben elhagytuk a nárciszok paradicsomát, de fejünk és szívünk mennyei fürdőt vett a káprázatos látványban "olyan, mintha ez a különleges asszony kihímezte volna a földet! Kidíszítette. Gondolj csak bele, több mint harmincöt éven keresztül egyenként ültette el a virághagymákat. És ezt nem lehetett másképp létre hozni. Minden egyes virágot el kellett ültetni. Nincs rövidebb út. Öt hektárnyi virágmező. Az a varázslatos jácintzuhatag. Mind egyenként."
Tele volt vele a fejem. Egészen magával ragadott a kert jelentősége. "Valahogy elszomorít" - mondtam Carolynnak. "Mi mindent elérhettem volna, ha harmincöt évvel ezelőtt kitűzök magam elé egy célt, és csak 'egyik virághagymát a másik után' lassan dolgoztam volna rajta. Gondolj csak bele, hogy mit érhettem volna el!"
Az én okos lányom sebességet váltott, és az ő maga direkt módján összefoglalta a nap üzenetét: "Kezdd el holnap!" - mondta ugyanazzal a magabiztos mosollyal ami egész nap az arcán ült. Micsoda egyszerű bölcsesség!
Nincs értelme a múlt elvesztegetett óráin keseregni. Egy lecke tanulságát bánat helyett ünneppé csak úgy tehetünk, ha azt kérdezzük önmagunktól: „Hogyan tudom ezt mostantól alkalmazni?"
.
/forrás:itt/
Utolsó kommentek