Minden, ami Amerika!

" Ah! Ámerikába! csak ott tul a tengeren, ott van az élet!
Ah! Ámerikába miért nem utazhatom én soha véled
ott van az élet, a pénz, az öröm, s a kaland tere, küzdeni tér:
tengve a drága kenyéren unalmasan itt nyavalyogni mit ér? "

.

/Babits Mihály/

.

Amerika egyik legjelentősebb nemzeti ünnepe a függetlenség napja. Ezen a napon emlékeznek meg róla, hogy 1776-ban Thomas Jefferson vezetésével kikiáltották az államok függetlenségét és megszűntek brit gyarmat lenni.

JÚNIUS 24. KERESZTELŐ SZENT JÁNOS NAPJA VAGY SZENT IVÁN-NAP

Szent Iván a nyári napforduló ünnepe, a szertartásos tűzgyújtás egyik jeles napja. A tűz tisztító, gonoszűző erejébe vetett hit az alapja a Szent Iván-napi tűzugrás szokásának is. Az ekkor gyújtott tűzről azt tartották, hogy megvéd a köd, a jégeső és a dögvész ellen, elősegíti a jó termést. A szertartásos tűzugrásnak egészség- és szerelemvarázsló célzata is volt.

 A helyi adatok szerint a tűzrevaló zsúpszalma, rőzse, májusfa, gaz és szemét is lehetett. A tűzrevalót egyes helyeken a lányok gyűjtötték, sőt a tüzet is ők gyújtották meg. Bocsárlapujtőn botra szúrt zsúpkévét vittek a lányok és azt gyújtották meg, Drégelypalánkon gallyakból, szalmából gyújtottak tüzet. Kolonban a lányok bögrében vitték a parazsat, a fát pedig az ölükben. A csallóközi leírások szerint a tűzrevaló összeszedése a legények feladata volt. Szent Iván estéjén kocsival mentek végig a falun Egyházgellén, minden házhoz bekiabáltak:

 Rőzsét, rőzsét, adjanak rőzsét!

Ha nem adnak rőzsét, elvisszük a tőkét!

A tüzet gyakran szabályos négyszög alakúra rakták. A tűz meggyújtásának szertartásos módjai voltak. A Csallóközben, Egyházgellén a máglyára tették az előző évi aratókoszorút, egy leány háromszor körüljárta, vízzel „megszentelte”, majd egy legény háromszor körbefutotta égő fáklyával és azután gyújtotta meg. Nagybodakon szűzlánynak kellett „megszentelnie” a tüzet.

A tűz átugrására – a múlt század végi szegedi leírás szerint – tréfásan így biztatták a résztvevőket

Ne félj, pajtás, ugord át,

nem süti meg a pofád!

A házasságjóslás, -varázslás ugyancsak a szentiváni szokás egyik eleme. Mihálygergén (Nógrád m.) a búzavirágból font koszorút, mellyel a tüzet átugrották, a legközelebb álló fűzfára sorba felhajigálták, és úgy tartották, akié fennakad, az még azon az őszön férjhez fog menni.

 A Szent Iván-napi tűzgyújtásnak a házasságjósláson, -varázsláson kívül még számos indoka volt.

 Érdekes módon azonban az egymás melletti falvakban is különböző céllal gyújtották a tüzet. A Nyitra megyei Pogrányban többek között gazt égettek, azt tartva, hogy akkor tiszta lesz a gabona és jobb lesz a termés. Nagyhinden úgy vélték, nem veri el a határt a jég, amerre a tűz füstje száll. Tardoskedden a dögtől és a ködtől vélték így megóvni a határt. Az Ipoly menti falvakban, például Ipolyvecén a kenderföldek mellett gyújtották a tüzet, a tűz átugrálása előtt és után meghevertek a kenderföld szélén. Itt a kendertermékenység-varázslás volt a cél. Bocsárlapujtőn égő zsúpkévével szaladgáltak a lányok, miközben mondogatták: „Tüzes legyen hasznos legyen, hogy a liba ne dögöljön”

A Baranya megyei Hörnyék községből a tűzgyújtással kapcsolatos mátkázó, barátságkötő szokást közölt Berze Nagy János, mely a maga nemében egyedülálló adat. A mátkázás, komálás ideje elsősorban fehérvasárnap volt, és tojáscserével történt. „Szent János napján estefelé a falun kívül (berekben) kisebb-nagyobb (10–15 éves) fiúk rőzsét, ágotbogot hordanak nagy máglyába. Amikor sötétedni kezd, összejön a falu fiatalsága, a lányok kezében faágra kötözött meggybokréta (10–15 cm hosszú), tetejébe a kihegyezett fára alma van tűzve (Szent János alma). Ez a baba- vagy komafa. Gyülekezés után a máglyát meggyújtják s ennek fényénél két leány – jó barátnők – egymással szembe állva, a komafát kézben tartva mondják:

A Szent Iván-napi tűznek egészségvarázsló szerepe is volt, közvetlenül a tűz átugrálása, valamint a felette füstölt különféle növények révén. Például Menyhén, Gímesen virágos bodzafaágat pároltak a tűzön, amit később daganatra tettek. Tardoskedden a tűzön megpörkölt vadbodzát az ágyba vitték a bolhák ellen. Vajkán vasfüvet, fodormentát, tisztesfüvet füstöltek, ebből főztek teát „mellfájás” ellen.

Medvesalján az idősebbek emlékeznek még a Szent Iván-napi tűzgyújtásra. Almágyon tűzugrálás közben ezt kiáltották: „Kezem lábam ki ne törjön, minden csontom összeforrják.” Ugyancsak Almágyon a lányok, mielőtt kimentek volna a tűzhöz, a kenderföldön egy-egy szál kendert fűztek a hajukba, s a falun végigszaladgálva kiabálták:

 Az én hajam olyan legyék,

Mint a csikó farka.

Még annál is hosszabb,

Mint a világ hossza.

Még annál is hosszabb,

Mint a Duna hossza.

A tűzbe gyümölcsöt dobáltak. Ennek többnyire azt a magyarázatot adták, hogy akinek elhalt kisgyermeke van, így juttatja gyümölcshöz a túlvilágon, de más magyarázat szerint, aki a tűzbe aszalt körtét, almát vet, és ebből eszik, az nem betegszik meg. Az Ormánságban élt az a hiedelem, hogy amelyik anyának meghalt kisgyermeke van, Szent Iván-nap előtt nem szabad almát ennie, mert megeszi a mennyországban lévő gyermeke aranyalmáját. Topolyán a tűz parazsába tették az almát, azt tartották, hogy aki abból eszik, nem fog fájni a torka. Akinek meghalt a kisgyereke, az nem ehetett belőle, mert elenné a halott kisgyereke elől.

A Tápió menti falvakban emléke sem él a Szent Iván-napi tűzugrásnak. Azonban a Szent Iván-napi gyümölcsevéssel kapcsolatos tilalmakat itt is ismerik. Úgy hitték, hogy aki Szent Iván-nap előtt gyümölcsöt eszik, annak kiskorában meghal a gyermeke. Olyan asszonyok, akiknek meghalt a kisgyermekük, egyáltalán nem ettek ilyenkor cseresznyét. Ekkor érett az ún. szentiváni alma is. A század elején még szokás volt, hogy Szeged egyes városrészeiben gyerekek járták az utcát, így kiabálva: „Hintsék kendtök almát, ha nem: pedig hajmát!” A háziak a kerítésen át az ünnepre érő szentiványi almát, egyéb gyümölcsöt vagy aprópénzt szórtak. A szokás egyik magyarázata szerint, a kiszórt almával a család elhunyt gyermekeit vendégelik meg  A hajdúdorogi, büdszentmihályi görög katolikusok János almáját osztják szét a gyerekek között.

Érdekes volt ez a könyv, igaz, kicsit meseszerű történet, a mai élettel kombinálva, de hát én szeretem a meséket, és biztos vagyok benne, hogy a mesék nem korhoz kötöttek.

A mesék általában úgy végződnek, hogy " és boldogan éltek , még meg nem haltak"....de ez most valami más, valami különös vonzódás két ember között, ami megmagyarázhatatlan, mégis van, létezik, de nem az idők végezetéig. Csupán addig tart, amíg mindenkinek jó, örömet okoz...aztán hussss...és elszáll. Mondom, ez egy mese.