JÚNIUS 24. KERESZTELŐ SZENT JÁNOS NAPJA VAGY SZENT IVÁN-NAP

Szent Iván a nyári napforduló ünnepe, a szertartásos tűzgyújtás egyik jeles napja. A tűz tisztító, gonoszűző erejébe vetett hit az alapja a Szent Iván-napi tűzugrás szokásának is. Az ekkor gyújtott tűzről azt tartották, hogy megvéd a köd, a jégeső és a dögvész ellen, elősegíti a jó termést. A szertartásos tűzugrásnak egészség- és szerelemvarázsló célzata is volt.

 A helyi adatok szerint a tűzrevaló zsúpszalma, rőzse, májusfa, gaz és szemét is lehetett. A tűzrevalót egyes helyeken a lányok gyűjtötték, sőt a tüzet is ők gyújtották meg. Bocsárlapujtőn botra szúrt zsúpkévét vittek a lányok és azt gyújtották meg, Drégelypalánkon gallyakból, szalmából gyújtottak tüzet. Kolonban a lányok bögrében vitték a parazsat, a fát pedig az ölükben. A csallóközi leírások szerint a tűzrevaló összeszedése a legények feladata volt. Szent Iván estéjén kocsival mentek végig a falun Egyházgellén, minden házhoz bekiabáltak:

 Rőzsét, rőzsét, adjanak rőzsét!

Ha nem adnak rőzsét, elvisszük a tőkét!

A tüzet gyakran szabályos négyszög alakúra rakták. A tűz meggyújtásának szertartásos módjai voltak. A Csallóközben, Egyházgellén a máglyára tették az előző évi aratókoszorút, egy leány háromszor körüljárta, vízzel „megszentelte”, majd egy legény háromszor körbefutotta égő fáklyával és azután gyújtotta meg. Nagybodakon szűzlánynak kellett „megszentelnie” a tüzet.

A tűz átugrására – a múlt század végi szegedi leírás szerint – tréfásan így biztatták a résztvevőket

Ne félj, pajtás, ugord át,

nem süti meg a pofád!

A házasságjóslás, -varázslás ugyancsak a szentiváni szokás egyik eleme. Mihálygergén (Nógrád m.) a búzavirágból font koszorút, mellyel a tüzet átugrották, a legközelebb álló fűzfára sorba felhajigálták, és úgy tartották, akié fennakad, az még azon az őszön férjhez fog menni.

 A Szent Iván-napi tűzgyújtásnak a házasságjósláson, -varázsláson kívül még számos indoka volt.

 Érdekes módon azonban az egymás melletti falvakban is különböző céllal gyújtották a tüzet. A Nyitra megyei Pogrányban többek között gazt égettek, azt tartva, hogy akkor tiszta lesz a gabona és jobb lesz a termés. Nagyhinden úgy vélték, nem veri el a határt a jég, amerre a tűz füstje száll. Tardoskedden a dögtől és a ködtől vélték így megóvni a határt. Az Ipoly menti falvakban, például Ipolyvecén a kenderföldek mellett gyújtották a tüzet, a tűz átugrálása előtt és után meghevertek a kenderföld szélén. Itt a kendertermékenység-varázslás volt a cél. Bocsárlapujtőn égő zsúpkévével szaladgáltak a lányok, miközben mondogatták: „Tüzes legyen hasznos legyen, hogy a liba ne dögöljön”

A Baranya megyei Hörnyék községből a tűzgyújtással kapcsolatos mátkázó, barátságkötő szokást közölt Berze Nagy János, mely a maga nemében egyedülálló adat. A mátkázás, komálás ideje elsősorban fehérvasárnap volt, és tojáscserével történt. „Szent János napján estefelé a falun kívül (berekben) kisebb-nagyobb (10–15 éves) fiúk rőzsét, ágotbogot hordanak nagy máglyába. Amikor sötétedni kezd, összejön a falu fiatalsága, a lányok kezében faágra kötözött meggybokréta (10–15 cm hosszú), tetejébe a kihegyezett fára alma van tűzve (Szent János alma). Ez a baba- vagy komafa. Gyülekezés után a máglyát meggyújtják s ennek fényénél két leány – jó barátnők – egymással szembe állva, a komafát kézben tartva mondják:

A Szent Iván-napi tűznek egészségvarázsló szerepe is volt, közvetlenül a tűz átugrálása, valamint a felette füstölt különféle növények révén. Például Menyhén, Gímesen virágos bodzafaágat pároltak a tűzön, amit később daganatra tettek. Tardoskedden a tűzön megpörkölt vadbodzát az ágyba vitték a bolhák ellen. Vajkán vasfüvet, fodormentát, tisztesfüvet füstöltek, ebből főztek teát „mellfájás” ellen.

Medvesalján az idősebbek emlékeznek még a Szent Iván-napi tűzgyújtásra. Almágyon tűzugrálás közben ezt kiáltották: „Kezem lábam ki ne törjön, minden csontom összeforrják.” Ugyancsak Almágyon a lányok, mielőtt kimentek volna a tűzhöz, a kenderföldön egy-egy szál kendert fűztek a hajukba, s a falun végigszaladgálva kiabálták:

 Az én hajam olyan legyék,

Mint a csikó farka.

Még annál is hosszabb,

Mint a világ hossza.

Még annál is hosszabb,

Mint a Duna hossza.

A tűzbe gyümölcsöt dobáltak. Ennek többnyire azt a magyarázatot adták, hogy akinek elhalt kisgyermeke van, így juttatja gyümölcshöz a túlvilágon, de más magyarázat szerint, aki a tűzbe aszalt körtét, almát vet, és ebből eszik, az nem betegszik meg. Az Ormánságban élt az a hiedelem, hogy amelyik anyának meghalt kisgyermeke van, Szent Iván-nap előtt nem szabad almát ennie, mert megeszi a mennyországban lévő gyermeke aranyalmáját. Topolyán a tűz parazsába tették az almát, azt tartották, hogy aki abból eszik, nem fog fájni a torka. Akinek meghalt a kisgyereke, az nem ehetett belőle, mert elenné a halott kisgyereke elől.

A Tápió menti falvakban emléke sem él a Szent Iván-napi tűzugrásnak. Azonban a Szent Iván-napi gyümölcsevéssel kapcsolatos tilalmakat itt is ismerik. Úgy hitték, hogy aki Szent Iván-nap előtt gyümölcsöt eszik, annak kiskorában meghal a gyermeke. Olyan asszonyok, akiknek meghalt a kisgyermekük, egyáltalán nem ettek ilyenkor cseresznyét. Ekkor érett az ún. szentiváni alma is. A század elején még szokás volt, hogy Szeged egyes városrészeiben gyerekek járták az utcát, így kiabálva: „Hintsék kendtök almát, ha nem: pedig hajmát!” A háziak a kerítésen át az ünnepre érő szentiványi almát, egyéb gyümölcsöt vagy aprópénzt szórtak. A szokás egyik magyarázata szerint, a kiszórt almával a család elhunyt gyermekeit vendégelik meg  A hajdúdorogi, büdszentmihályi görög katolikusok János almáját osztják szét a gyerekek között.