Míg odakint gereblyéztem egy kicsit, a szél hordta leveleket,terméseket,találtam pár lampionvirág maradványt. Milyen érdekes ez a rost szerű, megmaradt rész,az ősz itt hagyta nekem. S akkor eszembe jutott a könyv, amit éppen olvasok. Az járt a fejemben, hogy én is csak egy darabnyi világban élek,a magam kis világában. és hogy mért is pont ezt az idézetet választottam...? Megmagyarázhatatlan. Még a felénél se járok a könyvnek, de nagyon szívbe markoló sorokat találok benne.
Hogy telik egy leány élete, ha nem éppen a megszokott a járása, a testfelépítése? Vajon mennyire tudja megemészteni, hogy mások másképp élnek, s őt is másképp kezelik? Miért nem kaphatja meg a tanulás lehetőségét, ha egyszer annyira vágyik rá, és érdekes módon megpróbál belenyugodni abba, ami mások érdekeit szolgálja, mert tudja, hogy ezzel nekik segít.Szükség van rá ! Szabad ennyire bele nyugvónak lenni?
"Ahogy múlnak az órák, a levegő lassan lehűl.Csak akkor eszmélek rá, hogy elfelejtettem szvettert hozni, amikor észreveszem, hogy libabőrös a karom. Walton egyetlen szó nélkül leveti a zakóját, és a vállamra teríti.
-Ó ! -mondom meglepetten.
- Remélem nem veszed tolakodásnak. Úgy láttam reszketsz.
- Igen . Köszönöm. Csak ...váratlan volt.
Az igazat megvallva nem tudok visszaemlékezni, mikor vette észre bárki is, hogy kényelmetlenül érzem magam, és tett is valamit ellene.Egy farmon az idő nagy részében mindenki kényelmetlenül érzi magát.Fázik, melege van, piszkos , holtfáradt, ideges, felsértette egy szerszám vagy egy tüzes rostély. Túlságosan elfoglaltak vagyunk ahhoz, hogy törődjünk egymással. "
/Christina Baker Kline: Egy darabnyi világ/
Utolsó kommentek