Toll és kard...
Egy szoba sarkában állt egy kard. Pengéjének csillogó, acélos felülete, melyet a napsugarak érintettek, vörös fényben tündökölt. A kard büszkén tartott szemlét a szobában; látta, hogy minden az ő ragyogásában gyönyörködik. Minden? - Mégsem! Ott feküdt az asztalon tétlenül a tintatartónak dőlve egy toll, amelynek legkevésbé sem jutott eszébe, hogy annak a fegyvernek villogó fensége előtt hajlongjon. Ez bosszantotta a kardot, így kezdett tehát beszélni:
- Hát ki vagy te, te semmirekellő, hogy nem hajolsz meg ragyogásom előtt, és nem csodálod, mint a többiek? Tekints magad köré! Minden eszköz hódolattal áll mély sötétségbe burkolózva. Engem, egyedül engem választott ki kedvencéül a fényes, boldogító Nap; engem kelt életre kéjes lángcsókjaival, s én megjutalmazom őket, miközben ezerszeresen sugárzom vissza az ő fényét. Csak hatalmas fejedelmeknek jár ki, hogy csillogó öltözetben belépjenek ide. A Nap ismeri hatalmamat, ezért borítja vállaimat sugarainak királyi bíborával.
Mosolyogva válaszolt erre a megfontolt toll:
- Nézd csak, milyen öntelt és büszke vagy, és hogy pöffeszkedsz kölcsönzött csillogásodban! Ám mi ketten - gondold csak meg - egészen közeli rokonok vagyunk. Mindkettőnket a gondoskodó föld szült, az ősállapotban talán mindketten ugyanannak a hegynek mélyében feküdtünk egymás mellett - évezredeken át; mígnem a buzgó emberi szorgalom föl nem fedezte azt a hasznos érceret, amelynek alkotórészei voltunk. Mindkettőnket kivettek; nekünk, a durva természet akkor még esetlen gyermekeinek a gőzölgő tűzhely heve fölött, a kalapács hatalmas ütései alatt a földi tevékenység hasznos tagjaivá kellett válnunk. És így is történt. Te kard lettél - nagy és erős hegyet kaptál; nekem, a tollnak, vékony, finom hegy jutott. Valóban alkothatunk és hathatunk, csak fénylő hegyünket kell benedvesíteni. Neked vérrel, nekem - csupán - tintával!
- Ez a tudálékos modorban tartott beszéd - vágott most közbe a kard - igazán nevetésre késztet. Ez éppen olyan, mintha az egér, ez a haszontalan állatatka, az elefánttal való közeli rokonságát bizonygatná. Az beszélne így, ahogy te! Mert az elefánthoz hasonlóan annak is négy a lába, sőt az ormányával is nagyra van. Így azt hihetnénk, egy kicsit rokonok! Te most, kedves toll, igen ravaszul és számítón csak azt nevezted meg, amiben hasonlítok hozzád. Ám én elmesélem neked, mi az, ami megkülönböztet bennünket. Engem, a villogó, büszke kardot, egy merész, nemes lovag övez derekára; téged azonban, téged egy öreg írnokocska tűz hosszú szamárfüle mögé. Engem az én uram erős kézzel ragad meg és hordoz az ellenség soraiban; én vezetem át őt. Téged, legjobbik toll, a te magisztered vezet reszkető kézzel a megsárgult pergamen fölött. Én rettenetes dúlást végzek az ellenség között, bátran, vakmerően szökkenek hol erre, hol arra; te örökös egyhangúságban kaparászol a pergameneden, és fikarcnyit sem merészkedsz letérni arról a pályáról, amelyre a vezető kéz óvatosan irányít. És végül, végül - erőm fogytán - ha megvénülök és gyönge leszek, hősökhöz méltóan fognak tisztelni, közszemlére tesznek ki az ősök arcképcsarnokában, és csodálnak. De mi történik veled? Ha urad elégedetlen, ha megöregszel, és vastag vonalakat húzva kezdesz mászni a papíron, megfog, letép a szárról, amely támaszod volt, és elhajít, hacsak nem gyakorol kegyet, és pár nővéreddel együtt néhány krajcárért el nem ad egy ócskásnak.
- Néhány vonatkozásban - szólt közbe nagyon komolyan a toll - nincs igazad. Hogy engem gyakorta kevéssé becsülnek, ez igaz, mint ahogy az is, hogy miután hasznavehetetlené váltam, nagyon rosszul bánnak velem. De azért a rendelkezésemre álló hatalom, amíg dolgozni tudok, nem csekély. Megér egy fogadást!
- Te akarsz nekem fogadást ajánlani? - nevetett az elbizakodott kard.
- Fogadd el, ha van merszed.
- És ha elfogadom? - szólt közbe a kard, amely még mindig nem tudott magához térni a nevetéstől. - Miben áll a fogadás?
A toll azonban elhelyezkedett, szigorúan hivatalos képet öltött, és hozzákezdett:
- Fogadjunk, ha akarom, képes vagyok téged megakadályozni, hogy folytasd a munkádat, a harcot.
- Hohó, ez merészen hangzik!
- Elégedett vagy?
- Elfogadom.
- Nos jó - mondta a toll -‚ lássuk!
E fogadás megkötését követően néhány perc múlt el, amikor egy fiatalember lépett be díszes páncélban, megragadta a kardot, és a derekára kötötte. Azután elégedetten nézegette a ragyogó pengét. Kintről éles trombitaszó és dobpergés hallatszott - csatára hívott. A fiatalember éppen el akarta hagyni a szobát, amikor egy másik, gazdag ékszereiről ítélve magas méltóságot viselő férfi lépett be. Az ifjú mélyen meghajolt előtte. A magas tisztségű eközben az asztalhoz ment, megragadta a tollat, és sietve odaírt valamit.
- A békeszerződés már alá van írva - szólt mosolyogva.
Az ifjú ismét a sarokba állította kardját, és mindketten kimentek a szobából.
De az asztalon ott feküdt a toll. Játszott vele a napsugár, nedves féme vakítón csillogott.
- Nem vonulsz csatába, kedves kardom? - kérdezte mosolyogva.
Ám a kard csöndesen állt a sötét sarokban. Azt hiszem, soha többé nem kérkedett.
/Ranier Maria Rilke/
Utolsó kommentek