Újraolvasás. Helen Macdonald: H mint héja...
Elsőre is nagyon jó volt ez a könyv, de a második olvasás teljesen más szemmel történt...
"Van az életben egy időszak, amikor úgy gondolod, hogy a világ telis-tele van új dolgokkal. Aztán eljön egy nap, amikor rájössz, hogy a legkevésbé sem így áll a dolog. Felismered, hogy az élet voltaképpen lyukakból áll. Hiányokból. Veszteségekből. Dolgokból, amik voltak, de többé már nincsenek. És rájössz arra is, hogy ezek között a lyukak között, ezek körül a tátongó hiányok körül kell növekedned, pedig átdughatod rajtuk a kezedet, ott, ahol a dolgok voltak, és érezheted az emlékek helyének feszült, fénylő tompaságát."
.
"Tudom magamtól is, hogy többé már nem bízom senkiben és semmiben. És hogy nagyon nehéz hosszú távon úgy élni, hogy az ember már nem bízik senkiben és semmiben. Olyan, mint alvás nélkül; idővel belehalunk.
Van az a szó, hogy veszteség. Vagy megfosztottság. Kifosztottság. Megraboltság. Bárkivel megtörténhet, de az ember mindig egyedül éli meg. Akárhogy próbálja is, a letaglózó veszteséget nem lehet megosztani."
.
"Éljük ez elképzelt életünket, éljük a valóságosat, és néha belénk hasít az érzés, hogy mindkettőt elveszítettük."
/Helen Macdonald: H mint héja/
Utolsó kommentek