Tegnap, mikor esett az eső, és kint járkáltam egy kicsit, /az eső talán nem is zavar annyira, mint ez a mai őrült szélvihar/... megláttam egy kupac mosott kavicsot egy eső áztatta helyen. Az járt a fejemben, hogy olyanok ezek a kövek, mint mi emberek. Vagy fordítva... olyanok vagyunk mi emberek, mint ezek a kövek. Először is kemények, aztán van, aki hófehér, és az is marad, még ha törik is, a belseje csupa hófehér marad. Vannak közöttük átlátszók, és tőlük azért én óvakodok. Szelíd barnák, nem csak a színük barna, de tényleg, ahogy beszélnek, ahogy oldódnak egy - egy párbeszéd alatt, érzed, hogy mennyire együtt vagytok, tényleg érti minden szavad. És hogy akadnak feketék is, az még nem jelenti azt, hogy rosszul oldott volna meg valamit is a természet, rájuk ugyan úgy szükség van, hiszen nem borulhat fel az egyensúly, mert ha mindenki csupa jó és béke lenne, vajon honnan is tudnánk, hogy ki milyen? Mindenki egyformán unalmas lenne.
És utoljára a megsebzett kövek, amik soha nem lesznek már tökéletesek, de jelen vannak, élnek, és élni akarnak. Nekik is megadatott a lehetőség, hogy a tökéletesek körében legyenek, alkossák a közös együttlétet, s talán ha jobban odafigyelünk rájuk, egy elkapott pillanatban rádöbbenünk, hogy nem is ismertük őket, nem tudjuk, mitől sérültek...
Utolsó kommentek