.
Tegnap befejeztem Sebastian Barry: Egy eltitkolt élet című könyvét.
Érdekes olvasmány volt, viszont voltak benne annyira szomorú részletek, hogy az ember elgondolkozik, hogy tényleg ilyen kegyetlen volt a régi ír katolikus világ?
Egy 100 év körüli öreg néni írja feljegyzéseit egy elmegyógyintézetben...vele párhuzamosan az orvosa is jegyzetel, mindenről.
Ír a saját életéről, a elmegyógyintézet lebontásáról,átköltöztetéséről és próbálja megállapítani , hogy vajon mindenki azért jutott-e ide, mert kissé elmeháborodott?
Szívbemarkoló történet. Sokáig olvastam, mert kevés időm volt, de így naponta végig gondoltam az előző este olvasottakat...emésztettem. Mert bizony nem egyszerű dolog elfogadni, hogy a könyvben szereplő szívtelen lények szintén emberből vannak. És vajon ki is itt az embeháborodott...az akit bezártak, vagy azok, akik kint maradtak ?
.
"Mit mondhatnék még neked? Valaha éltem az emberek között, és általában véve kegyetlennek és ridegnek találtam őket, és mégis tudnék mondani három-négy nevet, akik olyanok voltak, mint az angyalok."
.
"A boldogságot mindig érdemes elemeire bontani, egy emberélet során annyi, de annyi felgyülemlik abból a másik dologból, ami nem a boldogság, hogy jobb, ha leszúrjuk a boldogság jelzőkaróit, amíg tehetjük."
.
/Sebastian Barry: Egy eltitkolt élet/
Utolsó kommentek