/foto:Marta Orlowska/
.
- 5 -
Tegnap nagyon rossz kedvű voltam. Ne haragudj, hogy azt mondtam, eldobhatnálak magamtól,és te azt sem tudnád, hogy rosszat vagy jót tettem-e veled. Üres beszéd volt. Elhatározásom nem változott, még ha ezzel meglepetést is keltek sokakban.Ma éjjel beszéltem apáddal. Elmondtam neki, hogy vagy. Telefonon mondtam el, mert ő most messze van, és abból ítélve, amit hallottam, mintha nem örült volna. Először mély csend volt, mintha megszakadt volna a vonal. Aztán dadogó, rekedt hang hallatszott: „Mennyi kell hozzá?" Nevetve válaszoltam: „Gondolom, kilenc hónap. Sőt már nem is egészen nyolc." A korábbi rekedt hang egyszeriben élessé vált: „Úgy értem, pénz." „Miféle pénz?" - kérdeztem vissza. „Hát hogy megszabadulhass tőle." Igen,pontosan így mondta: „megszabadulhass tőle".Mintha valami batyu volnál. Amikor a lehető legvilágosabban elmagyaráztam neki, hogy egészen más veled a szándékom, hosszú fejtegetésbe bonyolódott,amelyben a könyörgés jó tanáccsal, a jó tanács fenyegetéssel, a fenyegetés hízelgéssel váltakozott. „Gondolj a karrieredre, micsoda felelősség, egy nap még megbánod, mit szólnak majd az emberek." És csak mosolyogtam, majdhogy nem mulattam a dolgon.Lényegesen kevésbé mulattam, amikor - a hallgatásomon felbátorodva - apád arra a következtetésre jutott, hogy viselhetnénk felesben is a költségeket, elvégre „mindketten bűnösök vagyunk". Elfogott azundor. Helyette szégyelltem magam. És letettem akagylót, miközben arra gondoltam, hogy valaha szerettem őt.Szerettem? Egyszer majd nekünk kettőnknek még beszélgetnünk kell erről a szeretetnek nevezett dologról. Mert őszintén szólva, nem nagyon értem,mi is az tulajdonképpen. Gyanítom, hogy valami hatalmas átverés lehet, amit csak azért találtak ki, hogy az emberek el legyenek valamivel foglalva. Szeretetről beszélnek a papok, a plakátok, az írástudók, a politikusok, mindenki, aki szeretkezik, és úgy beszélnek a szeretetről, mint valami gyógyírról, amely egycsapásra megszüntet minden tragédiát, de ezzel csak megsebzik, elárulják, meggyilkolják a lelket és a testet. Én gyűlölöm ezt a szót, mellyel minden nyelvben lépten-nyomon találkozom. Szeretek -sétálni, szeretek -inni, szeretek-cigarettázni, szeretem-a-szabadságot, szeretem-a-szeretőmet, szeretem-a-fiamat. Ha lehet, sose ejtem ki a számon ezt a szót, nem kérdem magamtól, hogy az az érzés, ami felkavarja az agyamat és a lelkemet, vajon azonos-e azzal, amit szeretetnek hívnak. Nem tudom, hogy téged szeretlek-e.Nem szeretet-fogalmakban gondolkozom rólad. Élet-fogalmakban gondolkozom rólad. Itt van például apád: minél többet gondolok rá, annál jobban érzem,hogy sohasem szerettem. Csodáltam, kívántam, de nem szerettem. Ugyanígy voltam az elődeivel is,ezekkel a kiábrándító kísértetekkel, akikkel rendre kudarcot vallottak a próbálkozásaim. Kudarc lett volna? Valamire mégis csak jók voltak: így értettem meg, hogy semmi sem fenyegeti jobban az ember szabadságát, mint az a rejtélyes elragadtatás, amit az egyik teremtmény a másik teremtmény - például egy férfi egy nő, vagy egy nő egy férfi - iránt érez. Nincs az a kötél, lánc, rács, ami ilyen vak engedelmességre, jogaid, méltóságod, szabadságod elvakult feladására kárhoztatna. Jaj neked, ha ennek az elragadtatásnak a nevében odaajándékozod magadat valakinek. Mint a vízben kapálódzó kutya, úgy próbálsz - mindhiába- elérni egy nem létező partot, a partot, melyet úgy hívnak: Szeretek és Szeretnek, s aztán kiégve, kinevetve, kiábrándultan végzed. Jó esetben a végén megkérded magadtól: mi vitt rá, hogy a vízbe ugorj -az elégedetlenség önmagaddal vagy a remény, hogy abban a másikban valami olyasmit találsz, ami benned nincs meg? Talán a magánytól, az unalomtól, a csendtől való félelem? A szükség, hogy legyen valakid, és te is légy valakié? Némelyek szerint ez a szerelem. De attól félek, hogy jóval kevesebbről van szó:egyfajta éhségről, melyet, ha egyszer lecsillapítod,csömör követ. Hányinger. És mégis, mégiscsak kell lennie valahol valaminek, gyermekem, ami megérteti velem ennek az átkozott szónak az értelmét. Kell lennie valahol valaminek, ami rádöbbenthetne, hogy igenis van szeretet. Szükségem van rá, szomjazom utána. Ez a hiány, ez a vágy mondatja velem, hogy talán igaz, amit anyám mindig mondogatott: szeretet az, amit az anya érez a gyermeke iránt, amikor a karjába veszi, s érzi, hogy mennyire magára hagyatott,gyámoltalan, védtelen. Amíg gyámoltalan és védtelen, legalább nem bánt meg, nem csap be. Lehet,hogy éppen te feded fel előttem ennek a nyolc képtelen betűnek a jelentését? Te, aki elrabolsz engem önmagamtól, te, aki szívod a véremet, és ellélegzed előlem a levegőt?Egy apró jel azért létezik. A távollevő szerelmesek egymás fényképével vigasztalódnak. És én mindig magamnál tartom a te fényképeidet. Ez már szinte a mániám lett. Ahogy hazaérek, fölkapom azt azújságot, számolgatom a napokat, kiszámolom, menynyi idős vagy, és megkereslek. Ma vagy hathetes.Tessék, itt vagy hathetesen hátulnézetből. Milyen formás lettél! Nem vagy már se hal, se lárva, sem valami formátlan dolog, igazi kis teremtmény vagy:nagy, rózsaszín, kopasz fejjel. A hátgerinced is jól kivehető: határozott, fehér vonal a tested közepén. A karjaid se bizonytalan kinövések már, és nem is uszonyok, hanem szárnyak. Szárnyaid nőttek! Hogy szeretném megsimogatni, hogy szeretnélek megsimogatni! Milyen az élet abban a tojásban? A fényképek tanúsága szerint egy átlátszó tojásban függsz,ami engem azokra az üveggömbökre emlékeztet,amelyeknek a közepébe rózsát tesznek. Te vagy a rózsa helyén. A tojásból egy zsinór vezet egy távoli, vörösen erezett, kék foltos, fehér golyóig. így olyannak tűnik, mint a Föld, ezer meg ezer mérföld távolságból. Igen, éppolyan, mintha a Földről egy végtelenül hosszú vonal indulna, olyan hosszú, mint az éle teszméje, és ezen a hatalmas távolságon át jutna el hozzád. Olyan ésszerű az egész és olyan következetes. Hogy lehet azt állítani, hogy az emberi lény a természet véletlen szülötte?
Az orvos azt mondta, hat hét múlva menjek vissza hozzá. Holnap elmegyek. Nyugtalanság gyötör, de közben felfellobban bennem az öröm is.
.
/Oriana Fallaci/
Utolsó kommentek