...olyan ez a történet, akár egy mese...csodákra várunk, s nem vesszük sokszor észre, a csodák a szemünk előtt zajlanak, a hétköznapokban...
Két kisfiú és a gesztenyék...
Már gyermekként is éreztem, de mostanra biztos vagyok abban, hogy távol a várostól, a természetben élve, minden könnyebben megy. Mármint a fontos dolgok.
Érzékeny embenek maradni.
Gyereket nevelni.
A munka becsületét megtapasztalni.
Teljes életet élni.
Egységben lenni a kerek világgal. Fűvel, fával, csillagokkal.
Lelki békét találni.
Hitet megőrizni.
Reggelenként újra kezdeni.
Mindezt persze bárhol megteheti és meg is teszi az ember. Lakótelepen és szuterénban, villában és sorházakban, városban vagy tanyán.
Én csak azt állítom, hogy vidéken, természethez közel élve, könnyebb a dolgokat megoldani. Egyszerűbb „jónak maradni".Természetesebben adódnak helyzetek, melyek maguk kínálják a megoldást. Jobban a két kezére van utalva az ember, így tisztábbak lesznek a kérdések és egyértelműbbek a válaszok.
Nemrég Zalában jártam, egy dombháton. Boronafalú öreg présházban aludtam, fejem alatt vadfüvekből, magokból tömött vákoson. Egy család hívott magához. Ott jutott eszembe, igen, milyen egyszerű és természetes tud lenni minden.
Akkor gondoltam erre, amikor megláttam a két kisfiút, szelídgesztenyét szedni. Egyik kisiskolás, a kisebbik jövőre lesz az.
Májusban talékoztunk .apjuk ölében ültek egy lovon. Átkarolta a két gyereket az erős férfikéz, csöndesen poroszkált velük a ló a régi présházak, öreg pincék között.. Látszott, a mindennapjaikat élik, nem először csatangolnak hármasban. Jöttükre elhajoltak a füvek, a hegyes kövek elfeküdtek a földön, a katáng kék virágja fölnézett: ismerősök jönnek.
Hazaérve, lecsúsztak a ló oldalán, odarohantak a ruhát teregető vékony fiatalasszonyhoz. Az asszony egyik kezével a hasát fogta óvón, a másikkal a fiúkat ölelete. Majd feldöntötték.
- Anya! Őzikét láttunk!
- Hol?
-Arra, lejjebb...! Csak megijedt a lótól!
A nagyobbik megsimogatta anyja domborodó szoknyáját, aztán egy perc alatt eltűntek mind a ketten.
Az apró boronaházban lakó családdal akkor talákoztam életemben először. Azóta megszületett a kisfiúk testvére, egy kislány. Csalogattak, jöjjek el , nézzem meg őt is.
Amikor késő délután az édesapjukkal megérkeztünk a dombhátra, még fönt volt a nap. De az árnyékok már messzire nyúltak, a leszüretelt tőkék közül hűvös levegő lopakodott az alkonyatba.
-Apa, apa! Hol a kisdobozom?
A két kisfiú odahagyta a focizást, pedig falubeli gyerekekkel rúgták a labdát, akik ritka vendégek a szőlőhegyen, most a nagyapjukkal jöttek megnézni a mustot.
-Várjatok már...
A magas férfi szedte elő a kisdobozát a kisebbik fiúnak, kereste a pénztárcájában a nagyobbiknak a félre rakott pénzét.
-Na , mutasd, mennyi van már...?!
A dobozban néhány papírpénz és valamennyi apró volt.
-Hű, mennyi pénzem van! - mondta boldogan a kisebbik , a nagyobb is széles vigyorral számolta vagyonát. Fogták az apjuk térdét, kapaszkodtak a nyakába.
-Ha szedtek, megint elviszem. Kérdezék a piacon, hozok -e még.
-Én szedek! - engede el apját a nagyobbik.
-Én is! - kiabálta az öccse, de már szaladt a többiek után, nemsokára hallatszott, rúgják a labdát.
Estefelé átköszöntünk a szomszéd présházba, kóstoltuk az idei mustot, a fiúk is koccinthattak, a kisebbik dicsekedve mondta.
-Tibi bácsi, sok pénzem van, apa eladta a gesztenyét!
Az apja ránézett.
-Lehet , hogy az a sok pénz valamivel kevesebb. Ki mászott föl a pajta tetejére délután?
-Én. Meg a barátnőm. A Rita.
-Összetört nyolc cserép.Kell venni helyettük másikat.
A kisfiú gyanakvóan nézte az apját.
- De apa...
Az kortyolt a mustból, megsímogatta ölében a gyereket.
-Nyolc cserép, az nagyjából négyszáz forint. Másfél kiló gesztenye.Megszeded hamar...
Az öreg Tibi bácsi húzott egyet a présen, aztán vigasztalóan meglapogatta a kifiú hátát.
- Tudod, a kárt meg kell téríteni...
Öreg este volt már, amikor bementünk a házba. Láttam, ahogy a kisfiú félrehúzza az apját, és odaadja a kisdobozát. Az megsimogatta a fejét, intéztét a pénzügyeket férfiasan.
A vacsora ott volt az asztalon, tökmagolajat mártogattunk nehéz barnakenyérrel, hagymát, fokhagymát ettünk hozzá, meg kajla zöldpaprikát, néhány utolsónak megtermett paradicsomot a ketjükből. Aztán jött a mese, hallgatták elnyugodva. A végén halk ima, akkor már a fiúk egymás mellett a nagyágyon, aludtak békésen, csöndesen.
Schäffer Erzsébet
Utolsó kommentek