Boncza Berta: Vallomás a csodáról


 Figyeljetek rám, fiúk-lányok,
hadd testálom örökre rátok
a Csodát, mit szerelemmel láttam,
kezemmel fogtam, simogattam,
szívét szívembe befogadtam...

Nem láthatjátok többé mását,
emberformában élő társát
a Csodának, ki lánggal égett,
míg egy órában porrá égett.

Égig lobbant az égő fáklya,
könnyes szemem rémülten látta
a fényt, ami elemésztette.
Kezem még a kezét kereste,
kezembe tévedt finom ujját,
keskeny körmét, karcsú csuklóját.

Barna haja lobogó selyme
tegnap még vállam havát verte,
igéket hirdetett a szája,
vonagló ajka bús korállja
áldást és átkot hagyott rátok...

Emlékezzetek, fiúk-lányok.
Szemem barnult arcokra vonza
ma is bőrének izzó bronza,
sötét szemének kékes lángja
éget ma is egy más szempárban,
szeszélyes rajzú, meleg szája
rámijeszt egy idegen szájban, -
mégsem lesz neki soha mása,
mert a Csodának nincsen párja.

Homloka ívelt boltozatja
alatt tüzelt két, bús szeme,
megbabonázóan fekete,
óriás tava a titoknak,
sírásoknak, szédült álmoknak.
Sorvasztó tűzű rosszasága
mélyén vezekelt a jósága.

A jósága - az ő jósága -
minek nem lehet soha mása.
Figyeljetek jól, fiúk-lányok,
hadd testálom örökre rátok
a titkot, mit közelről láttam.

Szívét szívembe befogadtam,
a hitemet zsámolynak adtam,
mégsem láthatom többé mását,
emberformában élő társát.

Nem hasonlíthat senkire,
sem a szeme, sem a szíve,
kínból halálba szépült szája
sem az áldása, sem az átka,

Mert a Csodának nincsen párja.