„Lacy paciense megint zokogni kezdett - bár e sírás egészen másképp hangzott, hogy a fájdalom felhangjai már nem vegyültek bele. Az újdonsült szülőpáros összehajolt a kicsi fölött, szoros kört alkottak hárman. Lacy hátrébb lépve nézte őket. Egy szülésznőnek még a megszületést követően is sok a dolga, de ő most megállt egy kicsit, hogy megpillanthassa az új jövevény szemét. Amikor a szülők azt veszik észre, hogy jé, a baba álla pont olyan mint a nagynénié, vagy hogy az orra a nagypapát idézi, akkor Lacy mindig csak a bölcsességgel és a békével eltelt csecsemőtekintetet figyeli - a gyermek ilyenkor még nem más, mint négy kiló színtiszta remény. Lacy szemében az újszülöttek apró kis Buddhák, isteni minősséggel telve. Ez azonban nem tartott soká. Amikor Lacy ugyanazt a gyereket egy hét múlva a szokásos felülvizsgálaton látta, már nem volt más, csak egy átlagos - bár miniatűr - emberke. A szentség valahogy eltűnt belőlük, gondolta Lacy, és nem győzött minden alkalommal csodálkozni: vajon hová?"
( részlet ...Jodi Picoult: Tizelkilenc perc című könyvéből....)
Utolsó kommentek