A családról

(részlet)

Az ember már kinőtt a család intézményéből. A család haszna véget ért; már így is túl hosszú ideig létezett. Ez az egyik legősibb intézmény, úgyhogy csak a nagyon figyelmes, éles szemű emberek látják, hogy már halott. Másoknak időbe telik még felismerni a tényt, hogy a család mint olyan, meghalt.
Elvégezte a feladatát, betöltötte a maga szerepét; a dolgok új állása szerint többé nem időszerű. Az új emberiség számára, mely épp most van születőben, többé nem időszerű.
A család jó is meg rossz is. Jő, mert segítette az embert a túlélésben, de káros is, mert megrontotta az emberi elmét. A múltban nem volt választási lehetőség, nem volt más alternatíva. A család egy szükséges rossz volt. De a jövőben ennek nem kell így lennie. A jövőnek lehetnek alternatívái.
Az én elképzelésem szerint a jövő nem fix minták szerint fog működni: rengetegféle irányzat, választási lehetőség lesz. Ha néhány ember mégis a családot választja, meg kell hagyni nekik ezt a szabadságot; ők nagyon kevesen lesznek, az emberiségnek csak egy kis százaléka.
Vannak családok e földön - nagyon kevesen, talán csak egy százalékban -, melyek tényleg csodálatosan működnek, melyek tényleg üdvözítőek, ahol tényleg fejlődhetnek az emberek; ahol nincsenek hatalmi játszmák, nincs erőfitogtatás, nincs birtoklás; ahol nem teszik tönkre a gyerekeket; ahol a feleség nem próbálja tönkretenni a férjét, és a férj nem próbálja tönkretenni a feleségét; ahol szeretet és szabadság uralkodik; ahol az emberek csak pusztán az együttlét öröméért vannak együtt - nem más indítékból, nem politikából.
Igen, léteztek ilyen családok, és még ma is előfordulnak. Az ő esetükben nincs szükség a változtatásra. Ők a jövőben is ugyanígy élhetik az életüket.
De ami a többséget illeti, számukra a család ronda dolog. Kérdezd csak meg a pszichiátereket; ők azt fogják mondani, hogy mindenféle lelki betegség a családból származik, az összes pszichózisért, neurózisért a család a felelős. A család egy nagyon-nagyon beteg emberi fajt hozott létre.
Összes neurózisunk gyökere a családban rejlik. Meg kell értenünk a család lélektani felépítését, és azt, hogy ez miként hat az emberi tudatra.
Először is: a gyerekbe belesulykol, beépít egy bizonyos vallási ideológiát, politikai dogmát, valamilyen filozófiát, teológiát. És a gyerek olyan ártatlan, olyan befolyásolható, olyan kiszolgáltatott, hogy könnyű őt kihasználni. Ő még nem tud tiltakozni, nem tudja, hogy mondhat nemet is, és még ha tudná is, nem mondaná, hiszen olyannyira a családtól függ... Annyira, hogy kénytelen mindenben egyetérteni velük, bármekkora ostobaság is az, amit a család ráerőltet.
A család nem segíti a gyereket abban, hogy érdeklődő legyen; hiteket, meggyőződéseket sulykol belé, és ezek mérgezőek.
Ha a gyereket teletömik hiedelmekkel, akkor megnyomorítják benne a kutató szellemet, levágják a szárnyait. Mire a gyermek abba a korba ér, hogy képes az önálló kutatásra, már annyira tele lesz beidegződésekkel, hogy bármiféle vizsgálódásba már csak bizonyos előítéletekkel kezdhet - ez pedig nem autentikus keresés. Már eleve hordozol magadban egy a priori következtetést, és csak bizonyítékokat keresel ahhoz, hogy alátámaszd ezt a tudattalanul benned lévő végeredményt. Képtelen leszel arra, hogy te magad fedezd fel az igazságot.
Ezért van az, hogy oly kevés Buddha van ezen a földön; az alapvető ok a családban rejlik. Mert egyébként minden gyerek egy Buddhának születik; azzal a lehetőséggel érkezik, hogy elérje a végső tudatosságot, hogy felfedezze az igazságot, hogy mennyei boldogságban éljen. De a család lerombolja benne ezeket a dimenziókat; borzasztó sekélyessé, tompává teszi.
Minden gyerek mérhetetlen intelligenciával érkezik, és a család az, ami középszerűvé süllyeszti őt, mivel egy intelligens gyerekkel élni mindig kényelmetlen és fárasztó. Ő mindig kételkedik, mindig kérdez, kutat; szkeptikus, szófogadatlan és lázadó. A család pedig olyan gyereket akar, aki engedelmes, aki téged utánoz, aki követi a te példádat. Ezért már az első pillanattól csírájában el kell fojtani az intelligenciáját, nehogy később kihajtson, kivirágozzék.
Kész csoda, hogy néhány embernek - mint Zarathusztrának, Jézusnak, Lao Cunak, Buddhának... sikerült kimenekülni ebből a társadalmi struktúrából, a családi sulykolásból. Ők az emberi tudatosság ritka csúcsainak tűnnek, ám valójában minden gyermek ezzel a minőséggel születik, ugyanezzel a lehetőséggel.
Az emberek kilencvenkilenc egész kilenctized százaléka Buddhává válhatna, de ehhez a családnak el kellene tűnnie. Mert így csak hinduk, buddhisták, mohamedánok és keresztények lesznek, nem pedig Buddhák, Mohamedek és Jézusok. Ez így nem lehetséges.
Mohamed fellázadt a saját neveltetése ellen, Buddha fellázadt a saját neveltetése ellen, Jézus fellázadt a saját neveltetése ellen. Ők mind lázadók és a család nem tűri a lázadó lelkeket.
Az emberiség most egy nagyon kritikus szakaszon megy keresztül. El kell döntenünk, hogy a múlt mintái szerint akarunk-e továbbra is élni, vagy szeretnénk egy új életet, egy újfajta életstílust. Elég volt! A múltat már kipróbáltuk, és azok a minták mind kudarcot vallottak. Elérkezett, megérett az idő, hogy kiszakadjunk a múlt szorításából, és egy újfajta életstílust hozzunk létre a földön.

(Osho:Nők könyve)