Mária naplójából, másnap reggel:
Tegnap éjjel, amikor Ralf Hart rám nézett, kinyitott egy kaput, és besurrant rajta, mintha valami tolvaj volna. De amikor elment, semmit nem vitt el tőlem, éppen ellenkezőleg: rózsaillatot hagyott maga után. Nem tolvaj volt, hanem a vőlegényem, aki meglátogatott.
Minden embernek van egy vágya, ami csak az övé, és ez a vágy sokakat eltaszíthat tőle, de azt, aki fontos, közelebb hozza hozzá. Ez a vágy a lelkem mélyéből fakad, és olyan erős, hogy mindenkit megfertőz, aki a közelemben van.
Mindennap keresem az igazságot, amely szerint élhetek, keresem a bölcsességet, amit követhetek. Igyekszem gyakorlatias, talpraesett és tudatos lenni. De szeretném, ha a vágy mindig elkísérne. Nem a szakmám miatt, nem is azért, hogy enyhítse a magányomat, hanem mert jó. Nagyon jó.
Persze a féltékenység teljesen normális dolog, bár az élet megtanította rá, hogy ostobaság azt gondolni, hogy birtokolhatjuk a másikat - aki azt hiszi, hogy ez lehetséges, az önmagát csapja be. Ennek ellenére nem lehet elnyomni a féltékenység gondolatát, vagy tárgyilagosan filozofálni róla. És azt sem lehet gondolni, hogy a gyengeség jele.
„Az a legerősebb szerelem, amelyik meg meri mutatni a gyengeségeit is. Bárhogy legyen is, ha ez az igaz szerelem, ha most valóban szerelmes vagyok (és nem csak szórakozni akarok, nem csak magamat akarom becsapni, hogy gyorsabban teljen az idő ) a szabadság érzése le fogja győzni a féltékenységet és a fájdalmat, amit okoz — hiszen a fájdalom is egy természetes folyamat eredménye. Aki sportol, az jól tudja: ha el akarjuk érni a célunkat, fel kell készülnünk a mindennapos fájdalomra, szenvedésre, emberfeletti erőfeszítésre. Ez kezdetben rendkívül kényelmetlen és lehangoló, de az idő múlásával megértjük, hogy része annak a folyamatnak, amelynek a végén jól fogjuk érezni magunkat. És idővel eljön az a pillanat, amikor úgy érezzük, hogy ha nem kíséri fájdalom a gyakorlatot, akkor nem is hozza meg a kívánt eredményt.
Ez a fájdalom csak akkor jelent veszélyt, ha nevet adunk neki, azonosítjuk valakivel, és semmi másra nem tudunk gondolni. De szerencsére Mária ezen már réges-rég túl van.
Ennek ellenére gyakran azon kapja magát, hogy arra gondol: vajon most merre járhat Ralf, és miért nem keresi fel? Talán hülyeségnek tartja azt a pályaudvaros játékot? Talán örökre elüldözte magától a vallomásával. Nem akarta, hogy gyönyörű érzéseibe fájdalom keveredjen, s hogy ezt elkerülje, kifejlesztett egy módszert: amikor eszébe jutott valami Ralf Harttal kapcsolatos pozitív dolog - ez lehetett a kandalló és a bor, egy gondolat, amelyet szívesen megosztott volna vele, vagy csupán a vággyal teli várakozás -, abbahagyta, amit éppen csinált, mosolyogva fölnézett az égre, és megköszönte, hogy él, és nem vár semmit attól a férfitól, akit szeret.
De ha a szíve nem bírta tovább a férfi hiányát, vagy azt a tudatot, hogy esetleg elrontott valamit, amikor együtt volt vele, olyankor azt mondta magában: „Biztos, hogy erre akarsz gondolni? Hát jó, csinálj, amit akarsz, én viszont inkább fontosabb dolgokkal foglalkozom."
És folytatta az olvasást, vagy ha az utcán volt éppen, akkor a körülötte lévő dolgokra koncentrált: a színekre, az emberekre, a hangokra, főleg a hangokra - saját léptei hangjára, az autókra, a beszélgetésfoszlányokra, a lapozás hangjaira, és a zavaró gondolatok éppolyan hirtelen kimentek a fejéből, mint amilyen hirtelen jöttek. S ha netán pár perc múlva visszatértek, megismételte az egészet, egészen addig, amíg teljesen el nem tűntek.
Az egyik ilyen „negatív gondolat" az volt, hogy ha elutazik, soha többet nem látja a férfit. De ezt a gondolatot némi gyakorlattal és rengeteg türelemmel át tudta alakítani „pozitív gondolat"-tá: ha majd itt hagyja ezt a várost, Genf nem lesz más, mint egy divatjamúlt hosszú hajat viselQ férfi, akinek gyermeki a mosolya, és mély a hangja. S ha valaki évekkel később megkérdezi, milyen volt az a hely, amelyet ifjúkorában megismert, azt feleli majd: „Szép volt, és tudott szeretetet adni és kapni."
Utolsó kommentek