Még hallgatjátok a zenét, olvassátok Márai sorait...részletek "Az igazi" cimű könyvéből.....
Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami. ... S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?... És mégis várod." Egy napon felébredtem... és mosolyogtam. Már nem fájt semmi. És egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk. Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedül való. Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden.
...mert igazi nincs, mert a téveszmék elmúlnak, de én őt szeretem, és ez más. Ha az ember szeret valakit, mindig megdobog később a szíve, mikor hall róla, vagy látja.... azt hiszem, minden elmúlik, de a szeretet nem múlik el.
Mintha kihűlt volna az öröm a földön. Néha, pillanatokra, parázslik még valahol. Az ember lelke mélyén él az emlék valamilyen derűs, napfényes, játékos világról, ahol a kötelesség szórakozás is, az erőfeszítés kellemes és értelmes... Nézd meg az arcokat! Amerre jársz, a világban, a kis és nagy közösségeken belül, mennyire feldúltak az arcok, milyen gyanakvók, mennyi feszültség, feloldatlan bizalmatlanság, görcsös ellenkezés az arcvonásokban! Ez mind a magány feszültsége. Ezt a magányt lehet magyarázni, s mindegyik magyarázat felel a kérdésre, s egyik sem tudja igazán megnevezni az okot... És mentől mesterségesebb közösségeket építenek föl az emberek világán belül politikusok és próféták, mentől kényszeredettebben nevelik a közösségi érzésre már a gyermekeket is ez új világban, annál irdatlanabb a lelkekben ez a magány. Nem hiszed? Én tudom. S nem fáradok el beszélni erről. Ha olyan mesterségem lenne, amely módot ad, hogy beszélhessek az emberekhez... tudod, pap vagy művész, író... könyörögnék nekik, lelkesíteném őket, hogy térjenek meg az örömhöz. Felejtsék el a magányt, oldják fel. Talán nemcsak ábránd ez.
Minden igazi életben eljön egy pillanat, amikor az ember úgy merül el egy szenvedélyben, mintha a Niagara vízesésbe vetné magát. S természetesen mentőöv nélkül. Nem hiszek a szerelmekben, melyek úgy kezdődnek, mint egy kirándulás az élet majálisába, hátizsákkal és vidám énekléssel a napsugaras erdőben... Tudod, az a dagályos "ünnep van" érzés, mely a legtöbb kezdődő emberi kapcsolatot áthatja... Milyen gyanús ez! A szenvedély nem ünnepel. Ez a komor erő, mely mindegyre alkotja és pusztítja a világot, nem vár választ azoktól, akiket megérint, nem kérdi, jó-e nekik, nem sokat törődik a viszonylagos emberi érzésekkel. Az egészet adja és az egészet követeli: azt a föltétel nélküli szenvedélyességet, melynek legmélyebb árama maga az élet és halál. Nem lehet másképpen megismerni a szenvedélyt... s milyen kevesen jutnak el idáig! Az emberek csiklandják és cirógatják egymást az ágyban, nagyokat hazudnak és hamisan érzelegnek, önzően elveszik a másiktól, ami jó nekik, s a maguk öröméből egy kis hulladékot talán odalöknek a másiknak is... S nem tudják, hogy mindez nem a szenvedély.... Igen, az igazi szerelmesek is vásárra viszik a bőrüket, szó szerint és valóságosan... Mi más értelme van annak a végzetes és feltétlen odaadásnak, mely a végső szenvedély megérintettjeit egymást felé hajtja? Az élet kifejezi magát ezzel az erővel, s rögtön közömbösen elfordul áldozataitól. Minden időben és minden vallásban ezért tisztelték a szerelmeseket: mert máglyára lépnek, mikor egymás karjaiba borulnak. Az igaziak, tudod. A bátrak, a kevesek, a kiválasztottak. Minden igazi ölelés mögött a halál van, árnyaival, melyek nem kevésbé teljesek, mint az öröm fénycsóváinak villanása. Minden igazi csók mögött a megsemmisülés titkos vágya van, az a végső boldogságérzet, amely már nem alkuszik, amely tudja, hogy boldognak lenni mindig annyi is, mint teljesen megszűnni és átadni magad egy érzésnek. És ez az érzés céltalan...
Szeretni annyi, mint egészen megismerni az örömet, s aztán elpusztulni.
... a szenvedély él és vár valahol, nem enged el. S ez jó így. Nem igaz, hogy teljesen céltalan életed és munkád. Valamit még akar veled az élet.
...mert igazi nincs, mert a téveszmék elmúlnak, de én őt szeretem, és ez más. Ha az ember szeret valakit, mindig megdobog később a szíve, mikor hall róla, vagy látja.... azt hiszem, minden elmúlik, de a szeretet nem múlik el.
Mintha kihűlt volna az öröm a földön. Néha, pillanatokra, parázslik még valahol. Az ember lelke mélyén él az emlék valamilyen derűs, napfényes, játékos világról, ahol a kötelesség szórakozás is, az erőfeszítés kellemes és értelmes... Nézd meg az arcokat! Amerre jársz, a világban, a kis és nagy közösségeken belül, mennyire feldúltak az arcok, milyen gyanakvók, mennyi feszültség, feloldatlan bizalmatlanság, görcsös ellenkezés az arcvonásokban! Ez mind a magány feszültsége. Ezt a magányt lehet magyarázni, s mindegyik magyarázat felel a kérdésre, s egyik sem tudja igazán megnevezni az okot... És mentől mesterségesebb közösségeket építenek föl az emberek világán belül politikusok és próféták, mentől kényszeredettebben nevelik a közösségi érzésre már a gyermekeket is ez új világban, annál irdatlanabb a lelkekben ez a magány. Nem hiszed? Én tudom. S nem fáradok el beszélni erről. Ha olyan mesterségem lenne, amely módot ad, hogy beszélhessek az emberekhez... tudod, pap vagy művész, író... könyörögnék nekik, lelkesíteném őket, hogy térjenek meg az örömhöz. Felejtsék el a magányt, oldják fel. Talán nemcsak ábránd ez.
Öröm, persze ez nem egészen pontos szó... Egy napon csendes lesz az ember. Már nem vágyik az örömre, de nem is érzi különösebben kisemmizettnek, megcsaltnak magát. Egy napon az ember tisztán látja, hogy mindent megkapott, büntetést és jutalmat, s mindenből annyit kapott, amennyi érdeme szerint jár neki. Amihez gyáva volt, vagy csak nem volt eléggé hősies, azt nem kapta meg... Ennyi az egész. Nem öröm ez, csak belenyugvás, megértés és nyugalom. Ez is eljön. Csak nagyon sokat kell fizetni érette.
... A szerelem, ha igazi, mindig halálos. Úgy értem, nem célja a boldogság, az idill, a kéz a kézben, az andalgás, holtomiglan-holtodiglan virágzó hársfák alatt, melyek mögött a tornácon lámpa szelíd fénye világít, s az otthon dereng, hűvös illataival... Ez az élet, de nem ez a szerelem. Komorabb láng ez, vészesebb. Egy napon eljön életedbe a vágy, hogy megismerjed ezt a pusztító szenvedélyt. Tudod, mikor az ember már nem akar egészségesebb, nyugodtabb, kielégültebb lenni egy szerelemtől, hanem lenni akar, teljesen, a pusztulás árán is. Később jön ez; sokan nem ismerik meg ezt az érzést, soha...S aztán van az, hogy az ember egy napon megérti, mit akar az élet a szerelemmel, miért adta ezt az érzést az embereknek?... Jót akart velük?...A természet nem jóságos. A boldogságot ígéri nekik ezzel az érzéssel? A természetnek nincsen szüksége ilyen emberi ábrándokra. A természet csak teremteni és pusztítani akar, mert ez a dolga. Kegyetlen, mert terve van és közömbös, mert terve emberen túli. A természet megajándékozta az embert a szenvedéllyel, de megköveteli, hogy ez a szenvedély feltétlen legyen.
Minden igazi életben eljön egy pillanat, amikor az ember úgy merül el egy szenvedélyben, mintha a Niagara vízesésbe vetné magát. S természetesen mentőöv nélkül. Nem hiszek a szerelmekben, melyek úgy kezdődnek, mint egy kirándulás az élet majálisába, hátizsákkal és vidám énekléssel a napsugaras erdőben... Tudod, az a dagályos "ünnep van" érzés, mely a legtöbb kezdődő emberi kapcsolatot áthatja... Milyen gyanús ez! A szenvedély nem ünnepel. Ez a komor erő, mely mindegyre alkotja és pusztítja a világot, nem vár választ azoktól, akiket megérint, nem kérdi, jó-e nekik, nem sokat törődik a viszonylagos emberi érzésekkel. Az egészet adja és az egészet követeli: azt a föltétel nélküli szenvedélyességet, melynek legmélyebb árama maga az élet és halál. Nem lehet másképpen megismerni a szenvedélyt... s milyen kevesen jutnak el idáig! Az emberek csiklandják és cirógatják egymást az ágyban, nagyokat hazudnak és hamisan érzelegnek, önzően elveszik a másiktól, ami jó nekik, s a maguk öröméből egy kis hulladékot talán odalöknek a másiknak is... S nem tudják, hogy mindez nem a szenvedély.... Igen, az igazi szerelmesek is vásárra viszik a bőrüket, szó szerint és valóságosan... Mi más értelme van annak a végzetes és feltétlen odaadásnak, mely a végső szenvedély megérintettjeit egymást felé hajtja? Az élet kifejezi magát ezzel az erővel, s rögtön közömbösen elfordul áldozataitól. Minden időben és minden vallásban ezért tisztelték a szerelmeseket: mert máglyára lépnek, mikor egymás karjaiba borulnak. Az igaziak, tudod. A bátrak, a kevesek, a kiválasztottak. Minden igazi ölelés mögött a halál van, árnyaival, melyek nem kevésbé teljesek, mint az öröm fénycsóváinak villanása. Minden igazi csók mögött a megsemmisülés titkos vágya van, az a végső boldogságérzet, amely már nem alkuszik, amely tudja, hogy boldognak lenni mindig annyi is, mint teljesen megszűnni és átadni magad egy érzésnek. És ez az érzés céltalan...
Szeretni annyi, mint egészen megismerni az örömet, s aztán elpusztulni.
...lelkünk békéjét nem adhatja más, csak mi magunk. Hogyan? Ha leküzdjük a vágyat és a hiúságot. Lehet ezt?... Majdnem lehetetlen. Talán később, később. Az idővel nem halnak el a vágyak, de elillan, kiszikkad belőlük az a haragos féltés és mohóság, az a reménytelen izgalom és csömör, mely minden vágyat és kielégülést átsugároz.... elfárad az ember.
... a szenvedély él és vár valahol, nem enged el. S ez jó így. Nem igaz, hogy teljesen céltalan életed és munkád. Valamit még akar veled az élet.
Utolsó kommentek