A magánytól és a szeretetlenségtől való félelem olyan hatalmas bennünk, hogy könnyen a félelem hatalmába kerülhetünk. Készek vagyunk még önmagunkat is feladni annak érdekében, hogy mások igényeit kielégítsük, remélve, hogy így bensőséges társra lelhetünk.

A gyermek szülei szeretetéért még a legésszerűtlenebb elvárásoknak is igyekszik megfelelni. serdülő elveszti identitását, feladja önmagát, annak érdekében, hogy befogadja egy csoport. Úgy öltözik, mint a barátai, úgy vágatja a haját, mint ők, ugyanazt a zenét hallgatja,, ugyanúgy táncol, és ugyanúgy viselkedik.

 A felnőtteknél az elfogadtatás legjobb módszere szintén az, ha idomulnak azokhoz, akikhez tartozni szeretnének. Ugyanazokat a könyveket olvassuk, ugyanolyan partikat adunk, ugyanakkora házat építünk,, a csoport szokásainak megfelelően öltözködünk,hogy ez által a közösségben-biztonságban érezhessük magunkat.

 Az udvarlás és a romantikus szerelem ideje alatt úgy változunk meg, hogy minél jobban megfeleljünk a szeretett lény elvárásainak.

 Időskorunkban saját akaratunkból vagy kényszerből gyakran idősek otthonába kell költöznünk, annak érdekében, hogy a fiatalok világából-ahol már nem tudják hasznunkat venni-elmenekülünk egy olyan világba, ahol még eleven az összetartozás élménye.

 Bármennyire tagadjuk is, nyilvánvaló, hogy életünk minden szakaszában mások felé mozdulunk el-gyerekként szüleink felé, serdülőként a barátok felé, felnőttkorunk elején a lehetséges társak felé, középkorúként a közösségek irányába és időskorunkra a megfelelő nyugdijasklubbok felé-egészen halálunkig.

  Szükségünk van másokra. Szükségünk van arra, hogy szerethessünk és viszontszeressenek minket. Biztos vagyok benne, hogy e nélkül mi is -akár a magára hagyott gyermek- megtorpannánk a növekedésben, a fejlődésben, megőrülnénk, sőt talán meg is halnánk.

                                                                     (L.F.Buscaglia)